A klasszikus horrorfilmek új köntösbe öltöztetésének nagy divatja volt egykor, ám az csak elvétve fordult elő, hogy a kész mű megközelítette volna az eredeti színvonalát. Az átok kezdetben jó úton haladt afelé, hogy a kivételek sorát gyarapítsa. Az újrafeldolgozás a részben Spielberg által alapított DreamWorks berkeiben készült. A rendező kézjegyét még úgy is fel lehet ismerni rajta, hogy a direktori székbe az egykori operatőr, Jan de Bont ült, akivel a Twisteren dolgoztak együtt. A stúdiónak presztízsfilmek kellettek, ezért Az átok nem csak nagy ambíciókkal, de hatalmas költségvetéssel is rendelkezett. Pompás díszletekkel, különleges számítógépes effektekkel és sztárgárdával csábította a közönséget, melynek azonban a nagyobbik része mégis csalódással távozott a moziból. Az senkit nem lepett meg, hogy az eredeti verzió rajongói rühellték, de a film elvérzett azok előtt is, akiknek A ház hideg szíve ismeretlen volt. Az átvertség érzetét erősítette, hogy a két legnagyobb név, Liam Neeson és Catherine Zeta-Jones maguk is díszítő elemként vannak jelen. Csupán kóvályognak az elátkozott kastélyban, ahová egy tudományos kísérlet okán érkeznek.

Michael Bay egy végletes eset. Mesterien rendez akciójelenetet, ugyanakkor szégyentelenül használja újra korábbi alkotásai snittjeit. Túltolt stílusa röhej és csodálat tárgyát egyaránt képezte. Jellemzően mikor kezdene megszépülni a róla kialakult kép belerondít egy szerencsétlen húzással. A nyár szenzációjává kinőtt Armageddont követte a szétcikizett Pearl Harbor, a kultikus Pain & Gaint egy újabb gagyi Transformers-folytatás. Azt, hogy Bay kókler-e vagy zseni nem segít eldönteni legújabb szélesvásznú zúzása, a Rohammentő, mely magán viseli mindazt, amit a rendezőben szeretni és utálni lehet. Az egyetlen mondatban összefoglalható sztori szerint két bűntárs egy Szemtől szemben módjára félresikerült bankrablás után egy mentőautóval próbál kereket oldani. Jake Gyllenhaal játssza az őrültet, a még nála is nehezebben kimondható névvel rendelkező Yahya Abdul-Mateen II pedig a családja érdekében rossz útra tévedt katonát. Azért, hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, míg ők ketten az üldözőikkel bajlódnak, egy mentőslány segítségével még egy sérült zsarut is igyekeznek életben tartani, hogy a viszkető ujjú kommandósok ki ne lőjék őket.

A konspirációs thrillerek kisebb reneszánszukat élték a '90-es években, ám ennek a korszaknak a filmjei már jóval kevésbé festettek nyomasztó képet, mint a két évtizeddel korábbiak. A zsáner feléledéséhez nagyban hozzájáruló John Grisham regényeiből készült alkotások elsősorban a szórakoztatásra törekedtek, így a Halálos fegyver-filmek csapatától se volt más várható mikor nekivágtak a műfajnak. A forgatókönyvet a nem sokkal később Oscar-díjat nyert Brian Helgeland szállította, akit a rendező Richard Donner rántott ki néhány évvel korábban a karrier halálzónából. Bár előző közös munkájuk, a Bérgyilkosok nem aratott épp osztatlan sikert, Donner bízott Helgeland tehetségében. Erről sikerült meggyőznie az akciófilm specialista producert, Joel Silvert is, aki új csapásvonalat keresett miután a recept, melyre addigi nagyágyúi épültek, kezdett kimenni a divatból.

Nem szoktam filmnaplót vezetni, akkor se vitt rá a lélek, amikor még nagy divat volt, de tavaly úgy gondoltam, hogy kísérleti jelleggel belevágok. Mióta a Facebook keresztbe tett a blognak nem árasztottam el posztokkal az oldalt, ezért bizonyos szemszögből ez a szokás váltotta ki, hogy lejegyezzem valamilyen formában azokat a filmeket, melyeket megnézek. Az elmúlt időszakban nekem is alaposan átalakultak a mozibajárási szokásaim, lényegében a nullára redukálódtak. Ennek oka csak kis részben a mindenki által ismert járvány, a moziélményt számomra a COVID megjelenése előtt hazavágta a budapesti multiplexek, főképp a hozzám legközelebb eső Westendben található létesítmény elborzasztó vetítési színvonala. Máig visszasírom a digitalizáció előtti korszakot, de ez egy másik történet. A filmeket mostanra szinte kizárólag az otthonom kényelméből élvezem, a fárasztó napot általában egy esti házimozizással zárva. Mint a legtöbben, ilyenkor már én is valami könnyedre szoktam vágyni, hát gyakran előfordul, hogy inkább megnézek egy közepesebb vígjátékot, mint egy borongós klasszikust. Új filmekkel nem is merek kísérletezni estére, azok megmaradnak egy-egy szabad délutánra. Előre elárulom, többségben lesznek a '90-es évek filmjei, amiket a legbőségesebben adtak ki mikor még nagyüzemben gyűjtöttem a DVD-ket.

Daniel Craig egy mázlista. Különleges helyzetből kezdhette el karrierjét James Bond szmokingjába bújva és úgy is fejezhette be. Első filmje, a Casino Royale az alapjairól indította újra a szériát, most pedig példátlan módon lezáró epizódot is kap. Az, hogy a Nincs idő meghalni a 25. Bond-film a várttal ellentétben korántsem lett meghatározó, ami nem is baj. A sorozatot istápoló Barbara Broccoli és Michael G. Wilson okultak a Halj meg máskor! fiaskójából és elejét vették, hogy a filmet maga alá temesse a megfelelési kényszer. Produkciójuk nem próbál minden áron a valaha volt legnagyobb Bond-kaland lenni, épp ellenkezőleg. Egy jóval személyesebb tónust ütnek meg vele, ami illeszkedik ahhoz az újító szemlélethez, mellyel elindították a Craig-érát. Egy korszakot, ahol Bond folyamatosan kereste a saját identitását hol jobban, hol kevésbé támaszkodva a múltra, kétkedve abban mit követel a jelen, és teljes homályban azt illetően, hogy merre tartson a jövőben.

Egykor úgy tartották, ha egy filmnek van egy sztárja és egy rendezője, akik egyszer már sikert arattak együtt, akkor az a film megérett rá, hogy zöld utat kapjon. Egy olyan bizonytalansággal teli hivatásban, mint amilyen a filmszakma, jól jön egy biztosnak hitt pont, azonban egy összeszokott páros acélosságát nincs más, ami keményebben próbára tenné, mint egy nem várt kudarc. Egy városban, ahol annyit érsz, amennyit az előző filmed hozott a konyhára, kétszer is meg kell gondolni, hogy kivel társulsz legközelebb, ez pedig egy barátivá vált együttműködést is haza tud vágni. Tartson akár évtizedek óta. Ha egyszer már nem tudják kihozni egymásból a legjobbat, akkor meglehet tényleg ideje venni a kalapot, ahogy tette az alábbi öt, régóta együtt dolgozó rendező-színész kettős is!  

Attól kezdve, hogy egyre határozottabban tette le a voksát az agyat kevéssé megdolgozó akciófilmek mellett úgy vált Sylvester Stallone az ítészek pofozózsákjává. Ha a kritikákat összesítő Rotten Tomatoes adataiból indulunk ki, könnyen azt a következtetést vonhatjuk le, hogy egyik szemetet csinálta a másik után. A szapultak között viszont a magyar közönség részéről a mai napig kedvelt vagy egyenesen imádott filmeket találhatunk. Persze néhol, például az Oscar esetében a kiváló szinkron is besegített a kultuszhoz! Stallone azért nem egyszer lőtt tényleg keményen mellé, de még a legtöbbet szidott és oltárit bukott filmjei között is akadnak megunhatatlan darabok. Az meglehet, hogy nem a komplexitásukkal hódítanak és lepattan róluk a mestermű jelző, de szórakoztatóak! A bűnös élvezetük nem feltétlenül abból fakad, hogy annyira rosszak, hogy már jók, bár olykor még a hibáik is bájos hibák. Stallone megadta a közönségének, amire vágyott. Az, hogy helyenként túltolta a brutalitást vagy a betétdalokat a stílusa része volt. Lehetne sorolni hosszan a támadható pontjaikat, de egy hosszú nap végén inkább hátradőlünk és élvezzük ezeket a filmeket!     

A sok csapást megélt magyar szinkron egy újabb pillérét veszítette el a közelmúltban. A koronavírus fertőzésben elhunyt Vass Gábor a szinkronszakma legfoglalkoztatottabb színészei közé tartozott. Valójában nem erre a pályára készült, csak miután többek közt Mécs Károly is felfigyelt rá egy szavalóversenyen és javasolta, hogy felvételizzen a főiskolára, terelődött az élete ebbe az irányba. Mint a többi színművészeti hallgatót akkoriban, kötelezően őt is elküldték a hírneves Pannónia Stúdióba szinkronizálni. A filmforgatáshoz saját bevallása szerint hiányzott belőle a türelem, a szinkronizálást viszont annál inkább élvezte. Nála is általánossá vált, hogy a reggelt az egyik stúdióban kezdi, az estét pedig a harmadikban fejezi be, ezen a tempón pedig a nyugdíjas éveket elérve se lassított. Nem rejtette véka alá a véleményét arról, hogy mennyit esett a szakmai színvonal az eltelt években. A sajátjaiból a Gladiátor szinkronjával is kritikus volt, melyet megsínylett a rohamvágtában való készítés. Személyes kedvence az általa szinkronizált filmek közül az 1986-os A misszió volt, amiben Robert De Niro magyar hangjaként hallhattuk. Emellett még rengeteg emlékezetes szinkronszerepe volt, idézzünk fel tízet azokból melyeket örökül hagyott!  

Az Ian Fleming írásaiban népszerűvé vált úri kémet a '60-as évek óta számos különböző egyéniségű színész testesítette meg a mozivásznon, akiket aztán egy életre elkísértek azok az évek, melyeket a 007-es ügynök bőrében töltöttek. A franchise történetének évtizedei alatt Connerytől Brosnanig alaposan próbára tett mindenkit az elválás a világsikerű filmsorozattól. Kemény küzdelem várt rájuk, ha azt akarták, hogy ne csak James Bondként emlékezzenek rájuk! Volt, aki teljes erejével bedobta magát azért, hogy eltávolodhasson a Bond-imázstól. Más jobb híján viccet csinált belőle. Persze mikor kevésbé futott a szekér akkor nagyon is építettek arra, hogy egykor ők voltak a filmtörténet legmenőbb kémje, ám néhány ritka kivételtől eltekintve ilyenkor arra mutattak rá, hogy kénytelen-kelletlen alább adták. Nézzük mit is kezdtek James Bond megformálói a kapott hírnévvel!  

A '90-es évek közepén nehézkesen indult be a lakossági filmforgalmazás hazánkban. A kölcsönzők uralta, sokáig gond nélkül másolható videókazetták korában eleinte kevesen láttak fantáziát abban, hogy megvásárolhatóvá tegyék a filmeket, de a plázák ugrásszerű elterjedése és a házimozi rendszerek divatossá válása segített előmozdítani a változást. Az évtized végén betört új formátum, a lényegesen jobb audiovizuális élményt és interaktív lehetőségeket kínáló DVD az árak zuhanásával egyre nagyobb teret hódított. Új forgalmazók alapultak miközben a régiek is igyekeztek felzárkózni a megnövekedett igényekhez. Az újságosokat elárasztották a DVD-mellékletes magazinok, idővel már a túlkínálat lett a gond. A torrent oldalak jelentette csábító alternatíva, a rosszul felmért piac és a vásárlói oldal nem megfelelő kiszolgálása szintén hozzájárult ahhoz, hogy a növekvő buborék kipukkadjon. Megannyi cég húzta le az elmúlt években a rolót, a hazai DVD-forgalmazás pedig egy olyan kabarévá vált, melyen nem csak, hogy senki nem nevet, az előadásait se nagyon látogatják. Bár mostanra az utolsó sor szélére húzódtam, de tanúja voltam az egész kínos és elszomorító műsornak. Elhibázott DVD-kiadásból annyi volt, hogy csupán a felsorolásuk kitöltené a posztot. A hozzájuk kapcsolódó olykor banális problémák mindössze kiindulópontot jelentettek. Felelevenítésük látlelet a piacot egykor vezető vagy abból egy darabot maguknak kiharapni igyekvők hozzáállásáról, mely nem kímélte még a Bud Spencer és Terence Hill páros filmjeit se.