Tudom, nem szabadna feltennem ezt a kérdést több okból is. Ha valaki egy népszerű filmnek oda mer szólni, egyből megkapja, hogy csak egy feltűnési viszketegségben szenvedő cinikus alak. Ezennel leteszem a nagyesküt, hogy nincs bajom se a szerelmes filmekkel, se a musicalekkel, sőt a kettő kombinációját is előítéletektől mentesen vagyok képes élvezni! Rosszindulat nélkül, abban a reményben kiáltom a világba a kérdést, hogy nem vagyok egyedül a kétségeimmel. Mert itt van ez az ünnepelt film, a Kaliforniai álom, amiről csak és kizárólag azt hallottam, milyen varázslatos. Leülök elé, várom a beígért csodát. És várom. És várom, de nem jön. Nem azt mondom, hogy rossz, csak... egyszerűen nem látom benne a remekművet. Minden olyan ismerős, mintha láttam volna máshol, valamikor régen, csak akkor jobb volt. Rendben, nehéz ma már újat mondani, de ez nem jelenti azt, hogy próbálkozni se lehet. A nosztalgia, amire ez a film is nagyban támaszkodik Hollywood felfújt úszógumija, amivel tunya, elhízott testét óvja a mélybe süllyedéstől.

Az író-rendező Damien Chazelle se találta fel a spanyol viaszt, létező, egykor nagyon is divatos alapokra építkezve húzta fel omázsát. A musical volt a régi időben az, ami ma a képregény-film. A futószalagon gyártott tömegkoszt, mellyel a legszélesebb réteg érzékeit lehetett tartósan lekötni. Minden hétre jutott egy szélesvásznú zenés-táncos szerelem, amiben gyönyörű emberek találtak egymásra. Volt nevetés és sírás, őrült hát az egész család. Most itt van egy újra, keserédesen, mert azt a kérges lelkű kritikusok is szeretik. Meghatottan terjeszthetik utána az igét, jöhetnek a hangzatos szakmai jelölések és az aranyszínű díjak. A sztárokhoz dörgölőző Golden Globe ítészei külön örülhetnek, hogy a musical szekció mégse feleslegesen van fenntartva a kategóriák között, a Filmakadémia meg boldog, hogy megint nem kell reszkíroznia. Csak azok a fránya borítékok ne lennének olyan egyformák!

Nem ez volna az első eset, hogy a világ megünnepli a középszerűséget, melyet Chazelle előző filmjének egyik fontos szereplője, amúgy annyira elítélt. Az a gyanúm, hogy a tálalás neki is fontosabb, mint az étek, így hát a Kaliforniai álom lenyűgöző képekkel operál. Ha felcsendül a zene, a kamera is szárnyal, de csak én vagyok, aki úgy érzi, hogy a körítés jobb, mint az előadott dalok? Kezdjük azzal, hogy se Ryan Gosling, se Emma Stone nem tudnak énekelni. Pontosabban kijönnek különböző hangok a torkukon, csak nem olyanok, amiket szívesen elhallgatok. A föld legjószívűbb általános iskolai énektanára se adná meg nekik a hármasnál jobb osztályzatot. Egy ennél érzékenyebb szakember pedig akár csúnya szavakat is használna rájuk. Oké, hogy mindketten a szívüket-lelküket beleadják, mégis, ha éneklésről van szó, bízzák inkább azokra, akik többre képesek a kornyikálásnál. Audrey Hepburn is kiheverte, hogy egy profi énekesnő szinkronizálta a My Fair Ladyben.

Szóval itt van egy musical, amiben, ha a szereplők dalra fakadnak, abban nincs sok köszönet. Szerencsére mikor Gosling és Stone azt csinálják, amihez értenek, vagyis alakítanak, az több, mint rendben van. Már a harmadik filmben szeretnek egymásba, tehát mondhatjuk, hogy ebben nagy gyakorlatuk van. Szépek és jók együtt, meg külön is. Rajtuk kívül viszont nehéz bárkit megnevezni, aki egyáltalán esélyt kapna arra, hogy kitűnjön. Hálából beugrik egy jelenetre bunkóskodni a mindig szívesen látott J.K. Simmons, hogy megköszönje a rendezőnek a Whiplashért kapott Oscar-díját mielőtt Chazelle elhessenti a pitába. Micsoda pazarlás! A többiek legfeljebb háttérénekesek lehetnek Gosling és Stone szerelmi duettjében, ami megint olyasvalami a filmben, ami nem, vagy csak alig-alig tudott megfogni.

Már szinte sajnálom, hogy láttam Gosling másik romantikus drámáját, a Blue Valentine-t, mert folyamatosan az ugrott be, hogy az a film mennyivel fájdalmasabban és igazabban mutatta be egy szerelem kezdetét és végét. Az nem segített, hogy Chazelle hozzálopta a Rekviem egy álomért évszak-szimbolikáját, inkább azt az elméletemet erősítette, hogy a palinak nincs egy árva eredeti gondolata se. A végére legalább bele tudott vinni a történetbe egy olyan mondanivalót, ami úgy tűnt, hogy őszinte. Tényleg belőle jön, ez azonban még mindig kevés ahhoz, hogy úgy érezzem, ez a film akkora durranás, mint amekkorának kikiáltották. Vannak pillanatai, az kétségtelen. Chazelle a hatásteremtéshez ért igazán, de még ezt is beárnyékolja, hogy a hitelességet hajlandó feláldozni a dráma fokozásának kedvéért. Lehetséges, hogy csak az ő látásmódja áll baromi messzire az enyémtől, mert bár el kell ismernem a technikai tudását, a nyilvánvalóan meglévő tehetséget, mégse képes megérinteni, amit mond és az, ahogy mondja. A Kaliforniai álom rengeteg embernek jelentett valamit, és eszem ágában sincs meggyőzni őket, hogy tévedésben élnek, ahogy nekem se kötelező szeretnem. Elvégre ahány ember, annyiféle álom.