A filmek lassan kifogynak a ledönthető tabukból, azonban Sacha Baron Cohen egy lépéssel mindig a többiek előtt jár és úgy szagolja ki a meglévőket, mint disznó a szarvasgombát. Az angol komikus munkásságát ismerők jól tudják, hogy nincs az a téma vagy szituáció, mely túl kínos lenne az ő ízlésének. Rövid életű, botrányok övezte tévés műsoraiban örömmel hozta a lehető legkellemetlenebb helyzetbe Anglia és Amerika közéleti személyiségeit, tette pedig ezt a maga módján zseniálisan, gúnyt űzve a politikai korrektségből. A moziközönség a keblére ölelte alteregóját, a kazah riporter Boratot, azonban a divatmajom Brünotól már besokallt. Cohen zavarba ejtésre épülő, szélsőséges poénokkal operáló humorának megvannak a csapdái, amit az ál-dokumentumfilmes formátummal szakító A diktátorral úgy látszott, hogy megtanult kikerülni. Új vígjátékában, a kémfilmeket célba vevő Agyas és agyatlanban az előzetes jelek alapján azt hittem, lemondott arról, hogy feszegesse a határokat. Mint utóbb kiderült, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Cohen játssza Nobby-t, az aranyszívű futballhuligánt, aki azóta keresi az öccsét, hogy gyerekkorukban elszakították őket egymástól. Sebastian (Mark Strong) közben felcseperedett és kőkemény titkosügynök lett belőle. Hatékonyabb, mint James Bond és durvább, mint Jack Bauer. Legújabb megbízatása, egy merénylet megakadályozása közben bukkan fel rég nem látott bátyja, azonban a testvérek újra egymásra találását beárnyékolja, hogy Nobby közbelépése folytán a célpontot lelövik, a tettes meglép, Sebastian pedig megbízója, az MI6 körözési listájának az élén találja magát. Kényszerből elfogadja tökkelütött bátyja segítségét és együtt erednek a gyilkosság mögött álló szervezet nyomába, mely egy vírus elszabadítását tervezi. Sebastian eleinte szívesen lerázná a nyakára ragadt Nobby-t, de rá kell jönnie, hogy a világ megmentésénél a focidöntő megnézésében jobban érdekelt testvére minden idiótaságával együtt az az ember, aki bármikor kész kihúzni őt a csávából.
Húsz éve még a Dumb és Dumber telibe fosott wc-je volt a merészség csúcsa, ám azóta nagy utat tettünk meg - az már gusztus dolga, hogy vajon a megfelelő irányba. Ma már nincs az a testnedv vagy nemiszerv, amit a mulattatásunk jegyében ne tolnának az arcunkba korlátlan mennyiségben, ez a film mégis képes bővíteni azon tételek sorát, melyet eddig mozivásznon senkinek se volt bátorsága mutatni. A kedvcsinálókban előszeretettel adtak ízelőt abból, hogy Mark Strongnak mérget lőnek a zacsijába, amit Cohennek ki kell szívnia. Nem volt kétséges, hogy az alkotás már itt kivívja a 18-as karikát, de azt nem gondoltam volna, hogy távolról se ez a legőrültebb poén, melyet az Agyas és agyatlan tartogat. A testnyílásokkal kapcsolatos humor, hogy stílszerűen fogalmazzak, erősen ki lett tágítva. Nem akarom lelőni a meglepetést, de fel kell készülnie gyomorral még annak is, aki azt gondolná, hogy az utóbbi évek vígjáték-termése már kellőképp megedzette.
Az, hogy az ember az undortól vagy a röhögéstől fogja a hasát, nem kizárólag azon múlik, hogy ki mit képes befogadni. Csak tavalyról legalább tucatnyi vígjátékot lehetne felsorolni, amik gusztustalanságban egymásra rákontráztak, azonban annál ritkábban fordult elő, hogy a szóban forgó műremekek tényleg viccesek lettek volna. Cohen képes elérni, hogy nevessünk azon, amiért például Adam Sandlert már rutinból ízekre szedik. Nem csak azért, mert egyszerűen jobb előadó, hanem okosabb is. Míg Sandlert és társait leginkább az infantilizmus és az olcsó hatásvadászat hajtja, addig Cohen magasabbra céloz. Elképesztő parasztsággal, de telibe talál mindent és mindenkit: Donald Trumptól a Fifáig, a Halálos iramban-filmektől a fegyverimádatig. Van, amikor mellélő, vagy épp túl a célon, azonban olyan sűrűn durrogtat, hogy inkább előbb, mint utóbb harsan fel a következő nevetés. Egyes poénok ismétlődése az, ami néha már kicsit sok volt. Mark Strong se a legjobban jön ki a filmből. Úgy tűnt, mint, aki idegen területre tévedt, ezért többnyire elszenvedője, és nem okozója a poénoknak.
A szállító 1-2 és egyéb akciófilmek készítőjét, Louis Leterriert szokatlan választás volt a rendezői székbe ültetni, aminek okán a végeredmény is különös egyveleget alkot. Az Agyas és agyatlan elsősorban egy tipikus Cohen-vígjáték, ám közben egy üldözésekkel teli kémfilm és egy testvérpár újraegyesülésének a története is. Azt hihetnénk, hogy műfaji rutinjával Leterrier tehetsége leginkább az akciójelenetekben mutatkozik meg, de a babán megcsinált FPS-szekvenciákat leszámítva azok meglehetősen átlagosak lettek. A film büszkén felvállalt tahósága mellett szinte abszurd módon szentimentálisak azok a gyerekkori visszaemlékezések, melyek elmesélik, hogyan és miért szakadt el a két testvér. Bár olyanok mintha egy másik filmből vágták volna ki őket, mégis megteremtenek egy nyugodt érzelmi központot, ami az eszement poénok áradatában szusszanásnyi levegőhöz juttat. Leterrier nagyon feszesre vágta a filmet, meglehet túlságosan is. A történet akkor se képes a seggén maradni, amikor megtehetné, így anélkül rohan máris a következő vicces szituáció felé, hogy az előzőt teljesen kihasználná. Az Agyas és agyatlan a legbetegebb vígjáték, amit idén láttam, és ez valószínűleg nem fog változni, ugyanakkor a leghumorosabb is. Cohen hozta a formáját, és egyebek mellett elérte, hogy többé sose tudjak ugyanúgy nézni egy elefántra, mint azelőtt.
ÉRTÉKELÉS: 70%
