1998. december 25-én, limitált premier keretében kezdték el vetíteni a szakmai körökben hatalmas tiszteletnek örvendő Terrence Malick harmadik rendezését. Az azóta eltelt években egyre többször hallhatták a filmrajongók, hogy „ez a film most már nem készülhetne el.” Hatványozottan igaz ez Az őrület határánra. Adna most valaki 52 millió dollárt, valamint teljes kreatív kontrollt, egy a nyilvánosságot kerülő és hosszú ideje nem rendező művésznek egy háborús filmre, melyben az első puskalövés a 44. percben dördül el? Erős kétségeink vannak. Már a maga idejében is kész csodának számított, hogy a mozikba kerülhetett egy stúdiófilm, ami egyszerre szólt a haláltól való félelemről, az ártatlanság elvesztéséről, más szóval mindazokról a belső, lelki gyötrelmekről, melyek az egyént marcangolhatják egy háború közepén. Malick alkotása filozófiai értekezésnek is beillik. Filmje kapcsán akár arról is vitatkozhatnak a hozzáértők, hogy Wittgenstein, Kierkegaard, avagy inkább Heidegger hatása mutatható-e ki jobban, ám bölcsész diploma nélkül is gond nélkül értelmezhető. A Fox marketingesei azok, akik nem voltak könnyű helyzetben azt illetően, hogyan is adják el a közönségnek Malick költői filmjét, melyben sehol egy Ryan közlegény, aki értelmet adhatna a háború borzalmainak. Igyekeztek hát maximálisan kihasználni a tényt, hogy egy húsz éves szünet után visszatérő, legendás alkotó olyan munkáját segíthetik a mozikba, amely esetében az amerikai férfi filmsztárok sokasága szinte kuncsorgott a legkisebb szerepért is.

Arról, hogy az 1978-as Mennyei napok megrendezését követően merre járt és mit csinált Malick, nem sokat lehet tudni. A hírek Párizsba költözésről szólnak, illetve soha meg nem valósult filmek forgatókönyveinek megírásáról. A hetvenes évekre datálható ismeretségük okán 1988-ban Bobby Geisler és producer-társa, John Roberdeau a francia fővárosban össze tudtak hozni vele egy találkozót. Ekkor felkérték, hogy írjon és rendezzen meg egy filmet D.M. Thomas The White Hotel c. 1981-es regényéből. Malick inkább Molière Tartuffe-jét, illetve James Jones 1962-es The Thin Red Line című regényét ajánlotta a producerek figyelmébe, akik az utóbbi mellett döntöttek és 250 ezer dollárt adtak a forgatókönyv megírásáért. Más források szerint Malick ekkor már újra az Egyesült Államokban élt, s a döntés megszületését követően azért találkoztak újra Párizsban, mert James Jones élete utolsó éveiben gyakran tartózkodott ott. A forgatókönyv első, 300 oldalas verziója 1989. nyarára elkészült, s noha Malick a következő öt évben további két millió dollárt költött el a producerek pénzéből (magáncélra, továbbá egyéb, meg nem valósult film és színházi előadások terveire), de a film még előkészületi fázisba sem jutott el. A kétségbeesett és anyagilag teljesen eladósodott producerpáros 1995. januárjában Malick korábbi ügynökét, Mike Medavoyt kereste fel a segítségét kérve. Medavoy éppen akkor alapította meg filmgyártó cégét, a Phoenix Pictures-t, így megegyezett a finanszírozásról a Sony Pictures illetékeseivel. Ezután megkezdődött a helyszínek keresése Costa Ricán, Panamában, illetve Ausztrália északi részén. 

Malick visszatéréséről a hírek gyorsan terjedni kezdtek Hollywoodban, hatalmas felbolydulást okozva. Nagyvonalakban összefoglaljuk a legfontosabb történéseket a casting időszakából:

1997. áprilisában, három hónappal a forgatás megkezdése előtt, miközben a díszleteket már ácsolták az ausztráliai Queenslandben, a Sony Pictures kiszállt a projektből, mert az újonnan kinevezett vezetője, John Calley úgy gondolta, hogy Malick képtelen lesz kijönni a tervezett 52 milliós költségvetésből. Malick és Medavoy ezt követően Los Angelesben sorra felkeresték a nagy stúdiókat, hogy támogatót szerezzenek. Végül Laura Ziskin, a Fox 2000-től könyörült meg rajtuk és 39 millió dollárt adott a Phoenix Pictures 3 milliója, valamint a japán Pioneer Films 8 millió dollárja mellé. Ugyanakkor a közel tíz évnyi együtt eltöltött idő alatt Malick és a két producer viszonya végzetesen megromlott. Az a mai napig nem tisztázott, hogy Malick vagy Medavoy kérésére, de Geisler és Roberdeau kitiltásra kerültek a forgatási helyszínekről. 1998. decemberében - azaz a film bemutatásával azonos időben - a Vanity Fair lehozott egy hosszú írást hármójuk viszonyáról, melyben Geislerék saját szemszögükből nézve elmesélték az azt megelőző évek eseményeit, meglehetősen súlyos állításokat téve Malick személyére is. Medavoy ügyvédei a produceri kreditjük elvételével fenyegették meg őket, hacsak nem mennek bele abba, hogy az Oscar-átadásig több nyilatkozatot nem adnak, illetve magáról a díjátadásról is kitiltásra kerültek. Az őrület határán után más film elkészítésében már egyikük sem működött közre, Roberdeau 2002-ben hunyt el szívrohamban.

 

A forgatás végül 1997. júniusában kezdődött meg: száz napot dolgoztak Ausztráliában, huszonnégyet a Salamon-szigeteken, és hármat az Egyesült Államokban. Eredeti helyszínként Guadalcanal szigete is felmerült, de egészségügyi problémák (átlagosan az odaérkezők 50%-a elkapja a maláriát) miatt végül ezt elvetették. Már maguk a körülmények sem voltak ideálisak: a stábtagoknak Ausztrália világtól elzárt részén, 8-10 fős sátrakban elhelyezve kellett volna kipihenni magukat egy-egy fárasztó nap után. Minden reggel fél ötkor ébresztő, utána teherautókon másfél-két órás zötykölődés nem létező földutakon a forgatási helyszínre. Majd a jelmezek felvétele következett, ám azokat a kontinuitási problémák elkerülése miatt nem mosták ki, csak fertőtlenítették. A 35 fokos hőségben mindez az egyik kisebb szerepet alakító Dash Mihok szerint olyan volt, mintha mindannyian húsz kilós bűzlő, zsíros sonkát viseltek volna. Nem segítette a színészek dolgát Malick meglehetősen szokatlan rendezői munkamódszere sem. Többé-kevésbé próbálták a forgatókönyvben foglaltakat időrendben felvenni, azonban így is volt olyan színész, aki harminc napon keresztül oda-vissza megtette a többiekkel az utat, de még egyetlen jelenetét sem rögzítették. Egy dolog volt csak biztos: senki nem tudhatta, hogy melyik pillanatban lesz rá szükség. 

Mindazonáltal a főszereplővé előlépett, Az őrület határán révén befutott Jim Caviezel büszkén emlékezett vissza az egyik vele készült interjúban: „A forgatás alatt beszélgettünk Terryvel, és megkérdezte, mit gondolok Sean Pennről. Azt feleltem, hogy kőkemény, mint egy szikla: az egyik nap találkozunk és beszélgetünk, máskor meg, mintha nem is ismerne. Ez Sean Penn. Aztán később, mikor Welsh és Witt utolsó beszélgetését forgattuk, Terry odafordult hozzám: "Mondd ezt el neki. Mondd el, amit nekem mondtál róla." Így hát elmondtam és ez a két mondatom a filmbe is bekerült.” Nick Nolte nem tartózkodott a kezdetektől a helyszínen, ám tőle tudjuk, hogy aznap, mikor megérkezett, az addigra már nyugtalanná váló kollégái egy megbeszélés tartását kérték a rendezőtől, ahol mindenki előadhatta, mi az, ami zavarja őket a forgatáson. A gyűlés végén Malick kért szót: „Köszönöm, ez egy csodás megbeszélés volt. Nektek tökéletesen igazatok van, és azt fogjuk tenni, amit megbeszéltünk.” Mire a színészek: „De hát mit teszünk? Semmit nem beszéltünk meg!” Jessica Winter írja filmkritikájában: „Nincs még egy olyan amerikai háborús film, amelyben a katonák annyira meggyőzően elveszettnek, megdöbbentnek és kimerültnek tűnnének, mint „Az őrület határán”-ban. Talán mert a színészek maguk is azok voltak.” Furcsa, de úgy tűnik, hogy maga a rendező sem volt felkészülve arra, hogy mivel jár egy háborús film forgatása. A helyszínen tartózkodó két vágó egyikétől, Saar Kleintől tudunk a harci jelenetek forgatásától megcsömörlő Malick kifakadásáról: „Jó lenne, ha idehoznának nekem egy akció-rendezőt, Renny Harlint vagy bárki mást. És akkor sokkal több időm lenne foglalkozni a színészekkel.” 

 

A forgatás befejezését követően az utómunkálatok egészen a kitűzött bemutató időpontjáig, 1998. decemberéig tartottak. A film rajongói közül sokan talán még mind a mai napig várják, hogy a sajtóban többször is emlegetett öt órás verzió valamikor, valamilyen módon hozzáférhetővé válik. Sajnos, az igazság az, hogy valójában soha nem létezett ez az öt órás verzió. John Toll elmondta, hogy mindennap reggel héttől este hatig folyamatosan dolgoztak, vagyis óriási mennyiségű felvétel állt a vágók rendelkezésére: egy jelenet nemcsak különböző kameraállásból, hanem majd’ minden jelenet még három különböző napszakban (reggel, napközben, késő délután) is leforgatásra került. Ezért a vágási folyamat első lépéseként, hogy Malick dolgát megkönnyítsék, - a forgatókönyvet alapul véve, de különösebb koncepció nélkül – a rendelkezésre álló snittekből összeállítottak egy olyan „filmet”, amely valamilyen formában minden leforgatott jelenetet tartalmazott. Ez volt tehát a Szent Grálként emlegetett öt órás verzió. Hogy ez mennyi pluszt tartalmazhatott a végső verzióhoz képest? Nos, a film 190 oldalas forgatókönyve az interneten bárki számára elérhető, elolvasható, elemezhető, így tudható az, hogy a regény cselekményét Malick az elengedhetetlen rövidítésekkel ugyan, de különösebb változtatás nélkül adaptálta. 

Malick Hans Zimmert kérte fel a filmzene megírására, aki hat órányi anyagot rögzített, de saját bevallása szerint a filmben ennek már a nyomai sem lelhetőek fel. „Terry elküldte nekem a forgatókönyvet, hogy olvassam el. Azonnal éreztem, hogy ez egy hatalmas vállalkozás lesz, és ezt meg is mondtam neki. Mire csak annyi válaszolt, hogy soha többet ne olvassam el a szkriptet.” Malick, ahogy a többi filmjében, ezúttal is számos klasszikus és kortárs zeneszerző munkájának beillesztését tervezte: a végső változatban öt ilyen szerzemény szerepel (a kimaradtak: Wojciech Kilar: "Exodus"; Anatoli Lyadov: "The Enchanted Lake"; Arvo Part: "Fratres" és "Cantus in Memory of Benjamin Britten"; Stravinsky: "The Firebird."). A rendező perfekcionizmusa, stílusa mindazonáltal Zimmer idegeit is próbára tette: „Rengeteg időt töltöttünk el azzal, hogy színekről, meg efféle absztrakt és haszontalan dolgokról beszélgettünk. Óriási feszültség volt a vágószobában. Emlékszem, egyszer mentem haza és elkezdett szorítani a mellkasom, gondoltam, még a karácsonyt sem élem meg.” Időközben a Rés a pajzsonhoz írt filmzenével rendkívül elégedett John Woo is bejelentkezett, hogy következő akciófilmjéhez szerződtesse Zimmert, ám ő az időhiány miatt kénytelen volt nemet mondani. Ugyanakkor egy tehetséges, fiatal kollégáját, John Powellt ajánlotta Woo figyelmébe, elindítva ezzel egy nagyszerű karriert, de ez már egy másik történet. Különös módon John Toll, a film akkor már kétszeres Oscar-díjas operatőrének felesége, Lois Burwell Az őrület határánnal egy időben készült Ryan közlegény megmentése egyik maszkmestereként dolgozott. Toll elmondta: „Ő Európában forgatott, én Ausztráliában, de állandóan hívtuk egymást. Nagyon izgatott volt a munkája miatt. Újságolta, hogy milyen csodás protéziseket meg vérpatronokat gyártanak a statisztáknak egész álló nap. Ó, gondoltam, nekünk is valami hasonlóval kellene próbálkozni, úgyhogy az egyik nap odaálltam Terry elé, és elmondtam neki, hogy Lois milyen véres cuccokkal foglalkozik. Ő csak ennyit válaszolt: "Ó tényleg? Nem hiszem, hogy én bármi ilyesmire vetemednék."”