Stephen King megannyi írása több horrorantológiának is alapot adott. Közülük a legnépszerűbb az 1982-es Creepshow volt, amiből tévésorozat is készült. Ezt aztán jogi okokból átnevezték a Történetek a sötét oldalról címre, ám így is elég nagy népszerűséggel futott, hogy idővel alkotói moziváltozatban kezdjenek gondolkodni. Furcsa helyzet állt emiatt elő: egy mozifilmből készült tévésorozat szült egy másik filmet. Annak, hogy miért nem a Creepshow folytatásaként akarták eladni a portékájukat meglehetősen egyszerű az oka. A Creepshow 2-t nem túl jól fogadta eredetileg a közönség, ám, ahogy az idő megszépítette az emlékét, a rajongók is úgy kezdtek tekinteni a Történetek a sötét oldalról egészestés verziójára, mint a Creepshow nem hivatalos harmadik részére. A film az amerikai mozikban megsokszorozta a bevételét, viszont nálunk a hírhedt Vico kezébe került és belesuvadt a videóforgalmazó másodvonalbeli katalóguscímeinek áradatába. Valami csoda folytán a cég kivételesen egész tűrhető szinkronnal látta el, ami csak egy újabb ok amellett, hogy a hazai kultúrába is lassan beépülő halloweenre vele hangolódjunk rá.  

Clint Eastwood rendezései közül talán egyik se olyan megosztó, mint John Berendt 1994-ben megjelent regényének a feldolgozása. A könyv egy 1981-ben elkövetett gyilkosság fikcióval kevert krónikája, melyet egy déli milliomos, Jim Williams követett el. A nagy tiszteletnek örvendő műgyűjtő négy tárgyaláson is átesett mire felmentették, azonban a szabadulása után alig fél évvel váratlanul elhunyt. Holttestét állítólag pont ott találták meg, ahol megölte szeretőjét, Danny Lewis Hansfordot. Az eset megragadta Berendt fantáziáját, aki regényében megkísérelte átadni azt a külön világot, melyet Amerika déli szeglete magába foglal. Valamit biztos jól csinált, mert a könyv rekordnak számító 216 héten keresztül tartotta magát a New York Times bestseller listáján. A belőle készült filmet mind a kritika, mind a közönség hűvösen fogadta annak ellenére is, hogy Clint Eastwood rendezői pályafutásának csúcsán volt, Jim Williamset pedig a friss Oscar-díjas Kevin Spacey játszotta. Meglehet épp az alkotókkal szembeni magas elvárások okozták az Éjfél a jó és a rossz kertjében bukását.

Robert Zemeckis míg arra várt, hogy Tom Hanks lefogyjon a Számkivetett második felére, úgy döntött, hogy addig se tétlenkedik. Ebből az elhatározásból született ez a világsikerű film, ami már önmagában sokat elárul arról, hogy a rendező mennyire a csúcson volt annak idején. Zemeckis egy igazi álompárost hozott össze Harrison Ford és Michelle Pfeiffer személyében a Temetetlen múlt kedvéért. A film a Számkivetettel egy évben gázolta le a mozikat visszavarázsolva egy rövid időre Ford és Pfeiffer számára azt a ragyogást, ami már kezdett kikopni a csillagukból. Be kell, hogy valljam, én elsőre kifejezetten utáltam hitchcocki thrillerrel kevert kísértetfilmjüket. Így visszagondolva, meglehet túl magasra tettem a lécet, melyet persze az iszonyatosan dübörgő hype is generált, ami annyira igyekezett eladni a produkciót, hogy az előzetesei kicsit többet árultak el a fordulatokról, mint kellett volna. Ezek után az, hogy az erősen visszafogott tempójú első harmad egy olyan félrevezetésre megy el, amit valószínűleg akkor se vettem volna be, ha nem lövik el a poént az említett trailerek, hát nem volt egy jó kezdés a filmnek. Ennyi idő elteltével felülemelkedve az elváráson azt kell, hogy mondjam, a Temetetlen múlt lényegesen jobb alkotás, mint, amire emlékeztem.

A hidegháború és persze a James Bond-láz megannyi kémsorozatot kitermelt, ám a popkultúrára egyik se volt akkora hatással, mint a Mission: Impossible. Bruce Geller 1966-ban hívta életre a képzeletbeli hírszerző csoportot, mely ugyan a valóságon alapult, de Fantomast idéző arcváltó maszkjaival attól jócskán elrugaszkodott. A hét évadot megélt tévésorozatot ikonikussá tették védjegyei, mint az öt másodperc után megsemmisülő eligazító szalag, valamint a Lalo Schifrin komponálta, azóta számos változatot megélt főcímzene. A '80-as évek végén megpróbálkoztak egy felújítással, ami hazánkba is eljutott, ám nem lett hosszú életű. A második évad nézettsége meredeken zuhanni kezdett mikor a csatorna átrakta egy másik időpontra, így törölték. A Paramount stúdiónál már gondolkodtak egy moziváltozat lehetőségén, de csak akkor kapott zöld utat a projekt, amikor Tom Cruise ráharapott az ötletre. A film elkészültének ő lett a motorja. Nem csak sztárként felügyelte, hanem producerként is. Megszületett a szuperkém Ethan Hunt alakja, aki hol hosszabb, hol rövidebb hajjal, de mindig tettre készen veti bele magát aktuális küldetésébe. Ugyan Cruise büszkén hirdette, hogy az összes részt a kiválasztott, markáns egyéniségű rendező határozza meg, valójában az ő kezében volt végig a kontroll. Nem véletlen, hogy az idő előrehaladtával egyre szívesebben bízott meg kevésbé tapasztalt rendezőket, akiket jobban irányíthatott. Míg kezdetben a filmsorozat csak egy volt Cruise sikerei közül, mostanra leginkább ennek köszönheti, hogy még mindig szupersztárnak tekintik. Annak ellenére, hogy Cruise a maximumot igyekezett nyújtani vele, a Mission: Impossible-sorozatnak is megvoltak a jobb és rosszabb időszakai. Kezdjük ott, amikor majdnem idő előtt véget ért a franchise!

A világ leghíresebb kémjének, James Bondnak az eljátszása egy életre szóló szerződés a közönséggel. Sean Connery óta az összes színésznek meggyűlt a baja azzal, hogy az emberek a 007-es ügynökkel kívánták őket azonosítani mindörökké. Ki több, ki kevesebb sikerrel igyekezett ebből az idézőjeles megállapodásból kihúzni magát. A Conneryt váltó Roger Moore se jelentett ezalól kivételt. Bár elődjével szemben nagyon is élvezte a 007-es imázst, azért a maga humoros módján ő is megpróbált eltávolodni attól a képtől, amit a világhírű szerep kialakított róla. Mikor régi barátja, Jack Davies megmutatta neki új regényének a kivonatát, Moore egyből érezte, hogy jó filmet lehetne csinálni belőle. Élére állt hát a produkciónak, melynek főhőse James Bond tökéletes ellentéte: egy morcos, szakállas, nőgyűlölő különc, aki nem mellesleg zseniális terrorista elhárító.

Hollywood aranykorának talán legnagyobb stúdióóriása, az MGM ma már leginkább önnön hagyatékából él. Vezetői alig tesznek mást, mint megpróbálnak a náluk lévő filmjogokról kétségbeesetten egy újabb bőrt lehúzni, azonban ahhoz is túl hülyék, hogy ezt jól csinálják. Klasszikusaik újrafeldolgozásából így lesz rendszerint bődületes leégés. Legfrissebb áldozatuk nem más, mint a Charles Bronson alakjával összeforrt Bosszúvágy. Brian Garfield az önbíráskodást körüljáró regényének vitatott, de népszerű adaptációja nem az a film, amire egy mai blockbustert alapozni lehetne. Lehangoló, ultrabrutális történet egy lényegében sorozatgyilkossá váló fickóról, aki kispályás keménylegényekre lövöldözik a new yorki éjszakában. Hatalmas kurázsi kell ahhoz a modern filmgyártásban, hogy valaki ehhez úgy merjen hozzányúlni, hogy legalább egy részét megőrizze az eredeti szellemiségének.

Az idő múlásával még a legnagyobb filmlegendák is megkophatnak. Nagyon kevesen őrzik meg annak a szenvedélynek akár csak a töredékét, mellyel elindultak. Elkeserítő végignézni, hogy azokból a rendezőkből is kifogy a szufla, akikről ezt utoljára feltételeznénk. Mentségükre szóljon, hogy túlzás is lenne azt elvárni, hogy az utolsó percükig ontsák magukból az instant klasszikusokat, de azt talán nem, hogy karrierjük alkonyán ne rondítsák össze kimagasló életművüket középszerű, vagy még ennél is rosszabb filmekkel. A napi betevőjük miatt aligha kell aggódniuk, nem szégyen hát a nyugdíjba vonulás! Mégis erőlködnek tovább. A soron következő öt rendezőben közös, hogy hiába szereztek korábbi munkáikkal elévülhetetlen érdemeket, lassan elérik azt, hogy ne várjuk, hanem kerüljük az újabb filmjeiket.     

Bár Johnny Deppet a '90-es évek óta a legmenőbb ifjú tehetségek között tartották számon, ő sokáig ellenállt annak, hogy Hollywood bedarálja. Kívülállókkal és különcökkel dolgozott, ahogy a vásznon is jellemzően olyan karaktereket formált meg, akikre bármi mondható, csak az nem, hogy átlagosak. Annál váratlanabbul hatott hát ebben az időszakban tőle, hogy egy nagyköltségvetésű akció-thrillerben vállalt szerepet, melyben tőle idegen módon egy teljesen hétköznapi fickót játszott. Már a Veszélyes vizeken kapcsán megemlítettem, hogy ekkortájt rendszeresen kísérleteztek azzal, hogy olyan színészeket raktak akciófilmekbe, akik nem erről ismertek. A Holtidő is beleillik látszólag ebbe a vonulatba, csakhogy alkotói előtt sokkal inkább lebegett Hitchcock szelleme, mint a Féktelenül, ami ennek a trendnek a legnagyobb löketet adta. Ez nem zavartatta a Paramount stúdió illetékeseit, akik csalókán az akciót előtérbe helyezve próbálták eladni a filmet. A közönség nem dőlt be nekik és a Holtidő nagyobb érdektelenséggel futott le a mozikban Depp legfurcsább művészfilmjénél is. Kár érte, mert valójában az emberek egy egész izgalmas thrillert hagytak ki.

A nagy sztárok szeretnek kreatív kontrollt gyakorolni a filmjeik felett. Nem csoda, hogy néhányuk idővel rendezésre adja a fejét. Clint Eastwood ma már aktívabb direktori, mint színészi minőségben, ám nem mindenkinek jött be úgy a váltás, ahogy neki. Dan Aykroydnak azon túl, hogy a '80-as évek egyik legmenőbb komikusa volt, forgatókönyvíróként is több kasszasiker fűződött a nevéhez. Kitalálója volt például a Szellemirtóknak, így nem tűnt elvetélt ötletnek, hogy a rendezői székben is kipróbálja magát. A sztorit ezúttal a testvére szállította, akinek ez volt az első és az utolsó mozis kreditje. Aykroyd eleinte régi rendezőbarátai egyikének akarta átengedni a megtiszteltetést, azonban se John Landis, se Ivan Reitman nem állt kötélnek, ezért jobb híján vállalta el ő maga a posztot. Ha már így benne volt, a többi kreatív pozíciót is elfoglalta. Átírta a forgatókönyvet, magára osztotta az egyik főszerepet és producerként is beszállt a mű elkészítésébe. Barátjára, John Candyre mindjárt két szerepet is rábízott. Partnere a Kémek, mint miből, Chevy Chase lehetett a főhős, igazi mázliként pedig megszerezte a filmhez Demi Moore-t, aki Aykroyd rendezésének a bemutatása előtt vált a Ghostnak köszönhetően szupersztárrá. Az Eszelős szívatásból a megnyerő színészgárda ellenére akkora katasztrófa lett, amire senki sem számított.

A Stephen King regényeiből készült filmek sokáig meglehetősen rossz hírnévnek örvendtek. Ebben közrejátszhatott, hogy majdnem olyan iramban készültek, ahogy King ontotta magából a könyveket, ám nem minden adaptációra jutott egy akkora kaliberű rendező, mint Stanley Kubrick vagy John Carpenter. A kivételek sorát gyarapította A holtsáv, melyhez magát a testhorror atyját, David Cronenberget nyerték meg. A kanadai származású rendező a Porontyok és az Agyfűrkészők révén már nemzetközi hírnévnek örvendett, de a neki a hollywoodi áttörést meghozó Videodrome bemutatása még éppen hátravolt. A produkció annyiból is kivételt jelentett a pályafutásában, hogy addig saját anyagból dolgozott. Ezúttal a forgatókönyv megírását is átengedte Jeffrey Boamnak (Halálos fegyver 2-3), akit még előtte leszerződtettek. Nem hozhatta magával állandó zeneszerzőjét, Howard Shore-t se, mivel a stúdió ragaszkodott hozzá, hogy házon belülről válasszon ki valakit. Cronenberg voksa az akkor még alig ismert Michael Kamenre esett, aki befolyása alatt olyan (amúgy kiváló) zenét írt a filmhez, ami elég erősen emlékeztet Shore munkásságára. A rendező kézjegye másrészről elég visszafogottan érvényesül, de azért nem tagadta meg önmagát.