A bűnügyi történeteiről ismert Richard Price idegen területre merészkedett, amikor úgy döntött, hogy romantikus vígjátékot ír. A szerző nem először kísérletezett eltérő műfajok összeolvasztásával. Az Al Pacino főszereplésével megfilmesített Szerelem tengerében egy sorozatgyilkos utáni nyomozás fordult egy egymásra találás történetébe. A Veszett kutya és Glóriában szintén egy magányos zsaru a főszereplő, aki megmenti egy maffiózó életét. Ő ezt úgy hálálja meg, hogy egy hétre ajándékba ad neki egy lányt. Ahogy az könnyen kitalálható, az alapvetően tutyimutyi hekus és Glória egymásba szeretnek. A film igen különös szereposztásban jött világra. A rendező John McNaughton húzott egy merészet és szerepet cseréltetett a színészekkel, így lett Robert De Niro a bátortalan nyomozó, Bill Murray pedig kőkemény gengszter. De Niro és Murray nagy örömmel bújtak ki a skatulyából, viszont a közönségnek nehezére esett elfogadni ezt a váltást. A filmet bár 1991-ben leforgatták, csak két évvel később mutatták be, mivel a kedvezőtlen előzetes visszajelzések miatt a stúdió újraforgatást rendelt el. A tesztközönség főleg Murrayt nem volt képes komolyan venni nehézfiúként, azonban a női főszereplőt (Uma Thurman) is ellenszenvesnek találták. Az átszabott Veszett kutya és Glória a pozitív kritikai fogadtatás ellenére is nagyot bukott a mozikban. Vajon kiknek volt igazuk? Az újságíróknak vagy az idegenkedő nézőknek?

Nem telik úgy el hét, kis túlzással nap, hogy az ember ne futhatna bele valamelyik nosztalgiarádió adásában Claude Pinoteau világsikerű ifjúsági filmjének betétdalába, a Realitybe. Nekem hosszú ideje ez az egyetlen kapcsolatom a Házibulival illetve folytatásával, melyet azóta nem is láttam, hogy egy gyűjteményes kiadásban megvettem DVD-n mindkettőt. Ez is több, mint tíz évvel ezelőtt volt. Gyerekként, ahogy oly sokan mások, persze én is szerettem a Sophie Marceau-t sztárrá avanzsáló történetet a tinédzser Vicről, akinek serdülése és szerelmei rengeteg fejfájást okoznak nem csak neki, hanem saját magánéleti gondjaikkal küzdő szüleinek (Claude Brasseur és Brigitte Fossey) is. Mikor legutóbb ismét meghallottam azokat a jól ismert dallamokat, gondoltam teszek egy próbát újra a Házibuli-filmekkel, melyek úgy koptak ki az életemből, hogy a hiányukat valójában meg sem éreztem. Volt bennem némi félelem, hogy mai szemmel már túlhaladottnak és nyálasnak fogom tartani őket, ám szerencsére az aggodalmaim hiábavalónak bizonyultak. Legalábbis részben.

David Webb Peoples még 1982-ben kezdte el írni forgatókönyvét a kiselejtezett szuperkatonáról, aki egy kietlen bolygón egy szintén magára hagyott közösség megmentője lesz. Ugyanebben az évben került a mozikba egy másik írása alapján a Szárnyas fejvadász, minden idők egyik legjobb sci-fije. A katona hasonló babérokra tört, mitöbb Peoples utólag visszaigazolta azt a rajongói elméletet, hogy a két film valójában egy univerzumban játszódik. A forgatókönyv annak ellenére is nagy figyelmet váltott ki, hogy a Szárnyas fejvadász igen komoly bukásként lett elkönyvelve eredetileg. Clint Eastwood és Sylvester Stallone is érdeklődést mutatott iránta, ám Eastwood inkább egy másik közös munka mellett döntött az íróval, aminek gyümölcse Oscar-díjas westernje, a Nincs bocsánat lett. Időközben a Szárnyas fejvadász kult-státusza is igencsak megerősödött, eljött hát az ideje, hogy Peoples sokat hánykolódott forgatókönyve újra terítékre kerüljön. A rendezésre az akkor ifjú titánnak számító Paul Andersont kérték fel, aki véghezvitte azt a csodát, hogy sikeres filmet készített egy videójátékból, a Mortal Kombatból. A párbeszédben és mimikában szegény címszereplő eljátszását arra a Kurt Russellre bízták, aki enyhén szólva túlképzett volt a megformálására. A színész persze nem sokat hezitált azon, hogy mennyire illik hozzá a faarcú Todd őrmester karaktere, mikor hozzávágtak egy húsz millió dolláros csekket. A film végül akkora bukás lett, hogy részben miatta kellett törölni Tim Burton Superman-produkcióját, ugyanakkor szebb napokat idéz, amikor a nagyköltségvetésű akciófilmek töke még a helyén volt.

A paródiák mára erősen hanyatlásnak indultak, pedig nem is oly rég a legkedveltebbek filmek között voltak. Mióta a ZAZ-csapat feloszlott, majd Zuckerék külön-külön is visszavonulót fújtak, többnyire csak olyan próbálkozások akadnak, melyek színvonala nem üti meg a minimálisan elfogadható szintet sem. Ilyenkor mi mást is tehet az, aki ezeken a filmeken nőtt fel, minthogy előveszi a régi kedvenceket. Még a ZAZ fémjelezte Airplane és a Mel Brooks alkotta paródiák előtt, az '50-es évek végén indult az angol Folytassa-sorozat, ami temérdek részt termelt ki magából. A mennyiség sajnos nem volt egyenes arányban a minőséggel, így a közel harminc filmből csupán maroknyi tudta kiállni az idő próbáját. Ezek közé tartozik a széria egyik korai darabja, amit eredetileg nem is a tagjának szántak, csak az utómunkák során nevezték ki annak. A Folytassa, Jackben a kamera mögött ugyan már összeállt a nyerő csapat élén Gerald Thomas rendezővel és Talbot Rothwell íróval, viszont a jól megszokott színészgárda jelentős része hiányzik. A főszerepben látható Bernard Cribbins az egy évvel későbbi Folytassa a kémkedéstben még feltűnt, ám ezt követően egészen az 1992-es Folytassa, Kolumbuszig nem tért vissza a sorozatba. Cribbinsnek sok panaszra azért nincs oka, decens karriert futott be, mégis számomra örökre eggyé vált ezzel a filmmel.

Steve Miner filmje távolról nem sokban különbözik azoktól a '80-as években tucatjával készült, olcsó horroroktól, amiket kötelező alapon egy rakás ótvar folytatással láttak el. Ha alaposabban végigmegyünk a stáblistán, hamar kitűnik azonban, hogy a Warlockot a szokásosnál némiképp igényesebb gárda hozta össze. Az alkotók között találjuk A szakasz Oscar-díjas producerét, az Ómen zeneszerzőjét, valamint A szökevény későbbi íróját, David Twohyt. Maga a rendező Steve Miner se volt már kezdő a horror műfajban. Többek közt neki köszönhető a szépemlékű kísértetházas horror-vígjáték, A ház is. A Warlock szerencsétlenül kezdte pályafutását, a mögötte álló stúdió ugyanis csődöt jelentett a bemutatása idején. Mikor 1991-ben végre rendes körülmények között a mozikba küldték, a film szerény, ám a várakozásokat felülmúló hasznot hozott, amit egyre erősödő kult-státusz követett. Erre építve videójáték és képregény-sorozat is készült belőle. Kérdés, hogy maga az alapmű vajon még mindig olyan szórakoztató-e, mint, amilyennek egykor találták?

A '80-as évek néhány kevésbé megbecsült vígjátékát csokorba gyűjtő posztnak már a kikerülésekor elhatároztam, hogy lesz folytatása, de finoman fogalmazva nem siettem el a szándék valóra váltását. Igaz a Paramount stúdióóriásnak három év kellett, hogy újra legyen magyar forgalmazója, ehhez képest pedig még előnyben vagyok! Ezúttal ugrunk egy évtizedet és a '90-es évek vígjátékai kerülnek terítékre. Bőséges korszak volt ez, ám a filmekhez hozzájutni miután lefutottak a mozikban nem volt annyira egyszerű, mint manapság. Rendes lakossági forgalmazás híján leginkább a helyi videótéka kínálatára voltunk utalva. Az alább sorra kerülő öt vígjáték közt akad, amit szerintem érdemtelenül tapostak szét a kritikusok a mozikban és olyan is, ami idehaza még az esélyt se kapta meg, hogy megmutathassa akár a szépemlékű videókölcsönzők közönségének, hogy mit is tud! Ahogy legutóbb, úgy a filmekhez készült szinkron is górcső alá kerül, elvégre nem ritkán a kiváló színészekkel megtámogatott magyar hang lehelt a hazájában jó nagyot bukott vígjátékba új életet!  

A nosztalgia kezd az ötlettelenség egyik legsúlyosabb tünetévé válni. Nem meglepő, hogy a kreatív válságban lévő amerikai filmipar két képregény-adaptáció között rendre megpróbálja újra eladni nekünk a gyerekkorunkat, de csak vakon tapogatózik a sötétben, hogy régi kedvenceink mitől is lettek olyan meghatározóak. Csődöt mondott újrafeldolgozások és rebootok sokasága árulkodik arról, hogy visszavarázsolni a múltat nem is annyira egyszerű, mint hiszik. Ernest Cline kultregénye pont az a nosztalgiabomba volt, amit kerestek, hisz nem egyszerűen úszott a ’80-as évek játékaira és filmjeire tett utalásokban, hanem azokra építkezett. Az, hogy könyve pont annak a mozimágusnak a kezében landolt, akinek a munkásságán az író felnőtt, álomba illő volt. Legalábbis a felszínen annak tűnt.

Bruce Willis amilyen gyorsan mozisztár lett a Die Hardnak köszönhetően olyan hamar el is szállt, de azért nem feledkezett meg a régi barátairól. Köztük volt Robert Kraft zenész, akit Willis még azokból a napokból ismert mikor még csaposként kereste meg a napi betevőt. Közösen írták meg a The Hudson Hawk című dalt egy besurranó tolvajról, amiről Willis úgy gondolta, hogy remek alap lenne egy filmhez is. Mikor befutott, nekilátott a régi álom megvalósításának. Megkereste a Die Hard producerét, Joel Silvert, aki beleegyezett abba, hogy segít tető alá hozni a projektet. A forgatókönyv kidolgozása a Die Hard írója, Steven E. de Souza feladata lett, aki egy laza tolvajfilmként bontotta ki Willis filmötletét. A rendezői posztot a Gyilkos játékokkal feltűnést keltett Michael Lehmann töltötte be, akinek ez volt az első nagyköltségvetésű megbízatása. A finanszírozást a Sony alá tartozó TriStar Pictures vállalta magára, mely 32 millió dollárt bocsájtott Willisék rendelkezésére. A forgatást megáldotta egy pap, azonban hamarosan mégis azon kapták magukat a készítők, hogy el vannak átkozva. A Hudson Hawk - Egy mestertolvaj aranyarat ér végül 65 millióba, sőt egyes források szerint még ennél is többe került, így a film mindössze 17 milliós amerikai bevételével a '90-es évek egyik leghatalmasabb anyagi fiaskójaként vonult be a történelembe.

Az, hogy Steven Spielberg és Tom Cruise közös filmet készítenek, ráadásul Philip K. Dick írása alapján, egy megvalósult álomnak tűnt, amikor bejelentették. Spielberg ugyan mióta a Schindler listájáért megkapta az Oscart, nem volt egészen a régi, de még mindig annak a mozimágusnak számított, aki a közönséget és a kritikusokat egyaránt képes elvarázsolni. Cruise ekkor szinte bármihez is nyúlt, a mozipénztárak folyamatos csilingelésbe kezdtek. Még a nem kimondottan blockbuster matéria Vanília égboltból is kasszasiker lett, annyira a topon volt. Philip K. Dick, a megbecsült sci-fi író filmes népszerűségét a Szárnyas fejvadász és a Total Recall táplálta. A szerző munkásságán elég sokat kellett az adaptálóknak gyúrniuk, hogy legalább távolról megfeleljen a nagyközönség ízlésének. Ezért van az, hogy a novelláinak és a belőlük készült filmeknek rendszerint nem sok közük van egymáshoz. Ridley Scott és Paul Verhoeven szépen becsomagolták a maguk világába Dickét, és valami hasonlóval próbálkozott Spielberg is, csakhogy a kettejük szemlélete között akkora szakadék húzódott, hogy az bizony elnyelte a film potenciáljának egy jelentős részét.

David Cronenberg filmjei hasonlatosak egy mentális élveboncoláshoz. Meg se lehet lepődni hát azon, hogy pályájának két meghatározó műfaja a horror és a lélektani dráma volt. Nála a kettő oly természetesen keveredik egymással, miképp test és lélek deformálódásai fonódnak össze alkotásaiban. Nem csoda, hogy mikor először hallott a Marcus-ikerpár tragédiájáról, akiket holtan találtak a lakásukban, úgy érezte, hogy ezt a történetet direkt neki írta az élet. Végül a Két test egy lélek lett az a film, mely új korszakot nyitott a munkásságában. Míg előtte alkotásai inkább a horror felé hajlottak, innentől a drámai él lett a domináns. A szükségszerű átalakulást részben addigi legnagyobb közönségsikere, A légy diktálta, mellyel Cronenberg teljességgel kimaxolta a nevével összefonódott testhorrort. Más területre kellett merészkednie, ahol az iszonyat veleje már a személyiségtorzulásból ered.