Ritka az olyan jó film, amit annyian kevesen láttak, mint Peter Weir alkotását. Az ausztrál származású író-rendező Hollywoodba való átcsábulása óta anomália volt az álomgyárban. Egy szerzői filmes, aki szabadon kalandozott a legkülönbözőbb műfajok között és szupersztárokat vett rá, hogy mozduljanak ki a komfortzónájukból. A Félelem nélkül bizonyos szempontból Weir főműve, mely akkora katarzist nyújt, mint a legismertebb munkái, a Holt költők társasága és a Truman Show együttesen. Ennek ellenére a közönség úgy ment el mellette, mintha láthatatlan lenne. A film remek kritikákat kapott, viszont a díjátadókon egy mellékszereplői jelölést leszámítva jóformán teljesen mellőzték. A gyártó stúdió is hagyta elkallódni. Annyira nem foglalkoztak vele, hogy húsz év kellett ahhoz, hogy elérhetővé tegyenek belőle egy szélesvásznú verziót. A film ismeretlenségét kihasználva a '90-es években Frei Tamás is nyugodt szívvel használt fel belőle részeket illusztrációként egy légikatasztrófákról szóló műsorához. Hiába nőtt az eltelt évekkel egyenes arányban a Félelem nélkül megbecsültsége, méltó helyét a nagyok között még mindig nem foglalta el.

Mintha milliók kiáltottak volna fel egyszerre... - mondja Obi-Wan mikor megérzi az Alderaan bolygó elpusztítását a Star Wars filmsorozatot elindító Egy új reményben. Valami hasonló játszódott le, amikor George Lucas bemutatta a széria első részének kinevezett Baljós árnyakat 1999-ben. A rajongók 16 évig vártak, hogy egy új epizód kerüljön a mozikba, amire a Star Wars atyja szerint azért volt szükség, hogy a technika fejlettsége megvalósíthatóvá tegye az elképzeléseit. Lucas nem rendezett semmit és íróként is maximum ötletgazdaként működött közre az Egy új remény óta, mégse keltett nagyobb aggodalmat, hogy az előzményeket elmesélő trilógiát ő maga vezényli le. A személyét övező addigi viták leginkább arról szóltak, hogy egyre jobban a pénztárcájával gondolkozik. A klasszikus trilógián végrehajtott változtatásaiért se volt mindenki oda, különösen az Egy új reménybe rakott CGI-kreatúrákért. A Baljós árnyak körüli hype természetesen iszonyú nagy volt. Sokan képesek voltak beülni csak azért egy filmre, hogy láthassák az új Star Wars első előzetesét, majd távoztak. Mikor eljött a premier napja, a csalódottak kiáltása a világháló segítsége nélkül is bejárta a Földet, miközben Lucas bankszámlája egy újabb vagyonnal gyarapodott.

A Youtube-on macskás videókon túl igazi horrorcsemegéket is lehet találni dögivel! Csak az előzetesét kerestem Dan Curtis kult-klasszik filmjének, erre találatként kidobta az egészet cakk-pakk, igaz kizárólag angolul, felirat nélkül. Ha már így alakult, meg is néztem. Az alkotás Robert Marasco 1973-ban megjelent regénye alapján készült, amit a szerző eredetileg forgatókönyvként írt meg, ám akkor még nem sikerült történetével felkeltenie a stúdiók érdeklődését. Persze mikor a könyv siker lett, a producerek már maguktól is megkeresték. A Rémálmok háza első blikkre nem sokban különbözik azoktól az elátkozott házakról szóló horroroktól, melyek ez idő tájt rendesen elszaporodtak, ugyanakkor a film a műfaj nem kisebb alakjára volt komoly befolyással, mint Stephen King, aki azóta is a kedvencei közé sorolja. 

Ha itt az új év, két dologra bizton lehet számítani: áremelés lesz és a netet elárasztják a toplisták. 2016-ban adós maradtam azzal, hogy évértékelő listával jelentkezzek, de ezúttal annak ellenére se akartam kimaradni a mókából, hogy viszonylag ritkásan jutottam el moziba. Hagyományos, a legjobbakat vagy a legrosszabbakat egy csokorba szedő toplista helyett találtam ki, hogy egy olyan összeállítással jövök elő, amiben benne van minden a hazai bemutatónaptárba bekerült film, mely emlékezetes maradt számomra tavalyról. Az év két legtúlértékeltebb alkotásával (Szárnyas fejvadász 2049; Nyomd, Bébi, nyomd!) külön posztokban foglalkoztam. Ez most egy határozottan szubjektív válogatás lesz. Mivel már amúgy sem törekszem rá, hogy megnézzem az összes filmet, ami kicsit is eseményértékkel bír, kimaradnak azok, amiktől egyéni megfontolásból távol tartottam magamat. Nem lesz hát a listán se a Kincsem, se Az utolsó Jedik. Az előbbi azért, mert Herendi Gáborban hangyányi  bizodalmam sincs, az utóbbi pedig azért, mert Az ébredő erő már elég régi Star Wars szereplőt ölt meg. Nem vagyok kíváncsi, hogy a Disney kivel folytatja. A lista húsz filmje, illetve a róluk elmondottak azt tükrözik, ahogy én láttam az elmúlt évet.      

Robert A. Heinleint hiába sorolják a sci-fi irodalom nagyjai közé, a nevét jóval kevésbé ismeri a közönség, mint például Philip K. Dickét. Ennek részben az az oka, hogy Heinleinnek nem volt akkora szerencséje a filmesekkel, mint neki. A Csillagközi invázió volt a legnagyobb volumenű adaptáció gazdag munkásságából, amit viszont Paul Verhoeven a maga képére formált. A sokáig félreértett sci-fi csak idővel tett szert kultuszra, de ennél a sors gonoszabb tréfákat is űzött a szerzővel. A militaristának is bélyegzett Heinlein 1951-ben írta meg egyik legfontosabb könyvét, az Élősdieket, melyben a bolygónkat megtámadó idegen lények bábként irányítják a megszállt emberek testét. Mivel Don Siegel a pár évvel később megjelent, igen hasonló Jack Finney-regényt költöztette a mozivászonra és alkotott meg A testrablók támadásával egy igazi filmklasszikust, kialakult az a téves közhiedelem, hogy Finney alapozta meg a paranoid inváziós sci-fiket, nem pedig Heinlein. Ezen volt hivatott változtatni A parazitára keresztelt film, ám elkészültének bizarr históriája rávilágít arra, hogy a legjobb szándékot is fel tudják őrölni a hollywoodi gépezet fogaskerekei.

A karácsonyi filmek ritkán mutatják be az ünnep igazi arcát, még kevésbé szólnak annak valódi hőseiről, akik az utolsó pillanatban is készek a nyakukba venni a várost a tökéletes ajándékért. Ezt a súlyos hiányosságot pótolta Brian Levant vígjátéka, melyet pont Amerikában, a vásárlási őrület őshazájában nem tudtak értékelni. A Hull a pelyhest pedig a következő Reszkessetek, betörők!-nek szánták, és, hogy így is legyen arról a film rendezője, Chris Columbus volt hivatott gondoskodni produceri minőségben. Emlékszem, engem már az első előzetes megvett, mely úgy indult, mintha a főszerepet játszó Arnold Schwarzenegger egy újabb akciófilmjét harangozná be, mielőtt felfedte, hogy csak egy kihívás lehet nagyobb, mint földönkívüli ragadozókkal és terroristákkal felvenni a harcot: beszerezni a gyerekednek a karácsonyi ajándékot! A szituáció ismerős lehet bárkinek, aki elég idős ahhoz, hogy tudja, az ajándékokat bizony nem a Jézuska hozza! A film majd minden főbb alkotójának meg is volt a maga élménye, mely inspirációt jelentett a Hull a pelyheshez. Columbus életét egy Buzz Lightyear baba megszerzése tette próbára, a film íróját pedig a Power Rangers gerjesztette mánia ihlette meg. Azt, hogy épp mi az, ami nélkül a gyerek nem tud élni, általában egy tévésorozat diktálja, melyet nem ritkán pont azért indítanak el, hogy játékokat adjanak el. Ez a lényege a Hull a pelyhes képzeletbeli sorozatának, a Turbo Mannek is, amivel a bugyutának bélyegzett film már a kezdésben szellemesen kiparodizálja az egész jelenséget.

A '70-as évekre előszeretettel hivatkoznak Hollywood második aranykoraként. Ez volt az az időszak, amikor a megújulás, ha anyagi kényszerűségből is, de begyűrűzött a stúdiórendszerbe. Filmjeik merészebbé és nyitottabbá váltak, a változás pedig olyan rendezők felemelkedését hozta magával, mint Coppola, Scorsese vagy William Friedkin. Minden szép és jó volt egy darabig, konkrétan egész addig, míg be nem bizonyosodott, hogy az Új Hollywood jeles képviselői is tudnak hibázni, méghozzá nagyot. A karrierjét dokumentumfilmesként kezdő Friedkin lába alól két világsiker (A francia kapcsolat; Az ördögűző) után kicsúszott a talaj. A félelem bére még az eredetinél is kilátástalanabb újrafeldolgozása volt az első filmje, amivel megégette magát. Ezt követte egy felejthető vígjáték, melynek bukásával már sürgetővé vált számára, hogy bizonyítsa, nem vesztette el az éleslátását. A műfaji kísérletezgetést feladva ismerős témához nyúlt. Az egykori riporter, Gerald Walker 1970-es bűnügyi regényét, a Portyánt vette célba. Mivel úgy gondolta, előző filmjei részben a sztárerő hiányán buktak el, megnyerte a főszerepre a már akkor is legendásnak számító Al Pacinot. Minden adott volt egy újabb meghatározó alkotáshoz. A film valóban fel is kavarta a közvéleményt, csak épp nem úgy, ahogy készítői szerették volna. 

Talán még egyszer se került rá sor, hogy egy könyvből az író ükunokája készítsen filmet, ám Az időgéppel ez is kipipálódott. H.G. Wells 1895-ös kisregénye azon túl, hogy híressé tette a szerzőt, a sci-fi zsáner alapművévé vált. Simon Wells más vonalon, animációs rendezőként kezdte felépíteni a hírnevét. Az Egyiptom hercege után a DreamWorksnél elég felkészültnek tartották, hogy rábízzanak egy nagyszabású, élőszereplős mozifilmet. A producerek állítása szerint a rokoni szálak nem befolyásolták őket a döntésben, ám sorsszerűnek tekintették, hogy a rendezés lehetősége éppen H.G. Wells leszármazottjának a kezébe került. A forgatókönyvet a Gladiátor felkapott írója, John Logan szállította, aki a kisregény névtelen időutazóját Alexander Hartigannek keresztelte el. Friss toldalékként bekerült egy tragikus szerelmi szál is. A Guy Pearce alakította tudóst a filmben menyasszonya halála készteti arra, hogy megalkossa az időgépet, majd miután sikertelenül próbálja helyrehozni a múltat, a jövőben keres válaszokat. Egy baleset miatt több százezer évvel később lyukad ki, ahol egy világégés utáni, ám látszólag idilli társadalommá fejlődött az emberiség. Hamarosan ráébred, hogy a felszín alatt több rejtőzik, mint amennyit megosztanak vele.

A bestseller horrorokat egymás után szállító Stephen King és a producermogul Dino De Laurentiis (King Kong) a '80-as években egyesítették erőiket, ami hat közös munkát eredményezett. A világ King-lázban égett, ezért De Laurentiis eleinte azt hitte, megfogta vele az Isten lábát, ám azon kívül, hogy az író nevével nagyon könnyen forgalmazói szerződéseket tudott kötni, nem sokat dicsekedhetett a létrejött produkciókkal. Már A holtsáv bevétele is elmaradt a várakozásoktól, a kórusban szapult Tűzgyújtótól kezdve pedig De Laurentiis a King-adaptációk hírnevét leépítők egyre bővülő halmazának éllovasa lett. A Macskaszemben annak ellenére se maradt túl sok bizodalma, hogy a forgatókönyvet maga King írta. Korábban több esetben számolatlanul költötte a pénzt, ennél a produkciójánál viszont meghúzta a nadrágszíjat. A film rendezője az a Lewis Teauge lett, aki a Cujoval már lerakott az asztalra egy viszonylag sikeres, ámbátor nem túlságosan szeretett King-adaptációt. A közvélekedés ezúttal jobban fogadta a végeredményt, igaz a piszkos anyagiak terén már nem volt annyi ok az örömködésre. A film az amerikai mozikban szerény nyereséggel zárt. Idehaza a Vico karmaiba került, mely egyből videón adta ki. Az idő nem bánt kegyesen a King-adaptációk jelentős hányadával, a kevésbé ismert Macskaszem vajon a kivételek táborát erősíti?

Félig-meddig katasztrófaturistaként mentem el megnézni a DC-moziverzum új opuszát, melytől a Warner stúdió vezetői összekulcsolt kézzel várták a megváltást. Nem mintha Az acélemberrel elindított szuperhős-széria eddigi bevételeit számolgatva a luxusvilláik eladásába kezdtek volna, ám hosszútávú terveikre árnyat vetettek a filmjeiket kísérő heves negatív reakciók. Míg a rivális Marvelről lepattantak a kritikák, a DC és a Warner háza táján pánik lett úrrá, hogy a Watchmen óta egyre ritkábban vizionáriusnak kikiáltott Zack Snyder pejoratív értelemben is sötét felfogása a közkedvelt szuperhősökről egy csinos szakadékba vezeti őket. Az Öngyilkos osztagot is kapkodva igyekeztek az utolsó pillanatban átszabni, ám a film ugyanúgy fanyalgásokban részesült, mint másik nagy reménységük, a Batman Superman ellen. Az csak a szeretett Wonder Womannek köszönhető, hogy a Warner székházban nem vetették ki úgy magukat egymás után az ablakon az ügyvezetők, mint egy Monty Python-szkeccsben. Bármilyen rondán hangzik, az kapóra jött nekik, hogy Zack Snyder egy személyes tragédia miatt elhagyta a DC saját szuperhős-találkozójának, a majdnem kész Az Igazság Ligájának rendezői posztját. A helyére felvett Joss Whedontól, a Bosszúállókat összehozó kockaistentől azt remélték, hogy a Marvel-varázst képes beleszőni Snyder művébe. A serény újraforgatások hírét hallva a rajongók is abban bíztak, hogy Az Igazság Ligája inkább az ő filmje lesz, mint elődjéé, ám igazából egyiküké se lett.