A közelmúlt egymást érő szexuális zaklatási botrányai nélkül is jól tudjuk, a színésznők élete nem egyszerű az álomgyárban. Amíg fiatalok és szépek, addig van a legtöbb esélyük, hogy befussanak, ám elég egyetlen rossz döntés, hogy mindaz, amit addig felépíttettek, kártyavárként omoljon össze. A sikerhez vezető különböző utak tele vannak csapdákkal. Szerepet vállalni egy kevésbé nívós, de anyagi sikerrel kecsegtető alkotásban, a leggyakoribb, amibe belelépnek. Még azok a színésznők is hajlamosak elkövetni ezt a hibát, akiknek amúgy megvan a képességük ahhoz, hogy az alakításukkal érvényesüljenek. Csakhogy a nőknek szóló jó szerepek lényegesen limitáltabbak, mint, amikből férfi kollégáik válogathatnak, a verseny pedig épp oly hatalmas, mint a rájuk helyeződő nyomás. Ilyen körülmények között megragadni a kínálkozó lehetőséget, és meg is tartani, egy akkora kihívás, aminek csak igen kevesen tudnak megfelelni. Reese Witherspoon például minél nagyobb sztár lett, annál gyengébb filmekben szerepelt. Mostanra az egykori Oscar-nyertes félig lerombolta a reputációját. Sorsában jópáran osztoznak. Van, aki inkább akcióhősként próbált érvényesülni, mint színészi tehetségével, más ócska vígjátékokra pazarolta el magát. Alább sorra veszem azokat a részemről amúgy igen nagyra becsült színésznőket, akik még mindig a csúcson lehetnének, ha körültekintőbben válogatják meg, hogy milyen filmekhez adják a nevüket!     

A legendás, de még inkább hírhedt Cannon stúdió, melynek olyan filmeket köszönhetünk, mint az Amerikai nindzsa, vagy a '80-as évek talán legbevállalósabb sci-fi/horrorja, az Életerő, az évtized végére egyre biztosabban haladt a csőd felé. Több költséges bukta után kénytelenek voltak törölni a He-Man - A világ ura előkészületben lévő folytatását, amihez néhány díszlet is megvolt már. Ezen kívül nem volt más a kezükben, mint egy szerződés felfedezettjükkel, Jean-Claude Van Damme-mal, a stúdiót vezető élelmes Golan-Globus producerpárosnak ennyi viszont elég is volt, hogy nekiálljanak filmet forgatni. Felkérték a Zs-kategória James Cameronjának számító Albert Pyunt, hogy készítsen egy poszt-apokaliptikus akciófilmet Van Damme főszereplésével szerény 500 ezer dollárból. Ebből lett a Cyborg - A robotnő, ami a tankönyvi illusztrációja lehetne annak a szólásnak, hogy a szarból próbál várat építeni. A történetet Pyun két már meglévő forgatókönyve egybegyúrásával rakta össze, ami részben megmagyarázza az összevisszaságát. Az elején még úgy tűnik, hogy a Dayle Haddon alakította kiborg lesz a főszereplője, ám egy rúgással feltűnik Van Damme, mint kőkemény zsoldos, és onnantól a film az övé. Miután a kiborgot foglyul ejti épp az a banda, mely az ő nőjét is megölte, a bosszúszomjas férfi üldözőbe veszi őket, hogy végezzen vezetőjükkel, az egy gitármárka után elnevezett Fenderrel. Úgy egész mellékesen a kiborgnő fejében olyan információ van, mellyel meg lehetne menteni az emberiség maradékát egy járványtól, de ez megmarad mondvacsinált oknak, hogy a szereplők mozgásban legyenek. Sok értelme vagy funkciója annak sincs, hogy a nő robot. Feltehetően Pyun csak nem akart megállni a Mad Max-filmek lenyúlásánál, és, ha már így benne volt, hozzácsapta a Terminátort is.

A Michael Crichton regényeiből készült filmek amilyen gyorsan divatba jöttek a '90-es években, olyan hamar le is áldozott a csillagzatuk. Bár leginkább a Jurassic Park világsikere ösztönözte a producereket, hogy a szerző minél több könyvére rátegyék a mancsukat, valójában csak egy film próbálta egyértelműen a Steven Spielberg műve keltette hullámot meglovagolni. A hányatott sorsú Kongót még 1979-ben vázolta fel Crichton a Fox stúdió vezetőinek, mint a Salamon király kincsének modern változatát. Az író olyannyira élvezte a közös munkát Sean Connery-vel A nagy vonatrablásban, hogy nem csak a Gyilkos nap főszereplőjét, de a Kongó egyik hősét, Munro Kellyt is rá gondolva alkotta meg. A film elkészülésének gátjába a kivitelezhetetlensége állt. Amy-t, a beszélő gorillát nem lehetett egy valódi állattal eljátszatni, ahogy Crichton szerette volna. Mivel úgy gondolta, hogy a jelmezes megoldás nevetséges hatást keltene, inkább lemondott a Kongó megvalósításáról. A projekttel több rendező is szemezgetett, köztük Spielberg is, de aztán inkább passzolta és a Jurassic Park mellett döntött. Alkotása nem csak anyagilag jelentett inspirációt a Kongónak. A jogokat megszerző Paramountnál a számítógépes animáció segítségével feltámasztott dinókat látva úgy gondolták, a technika végre készen áll, hogy Crichton különös gorilláit soha nem látott realisztikussággal jeleníthessék meg. Nem is gyanították, mekkorát tévednek.

Ha csupán annyi volna a kérdés, lehet-e egy mesterműhöz folytatást csinálni, a válasz viszonylag egyszerű lenne: persze. Már a '70-es években is minden különösebb gátlás nélkül nyúltak hozzá a klasszikusokhoz. A bajok ott kezdődnek, hogy minden Keresztapa II-re jut vagy egy tucat olyan rémség, mint az Ördögűző 2. A Szárnyas fejvadász 2049 annyiban különbözik ezektől, hogy nem egy közönségsiker, hanem egy kultikus darab folytatása. Ridley Scott rendezését ugyan mostanra alapfilmként tisztelik, de még mindig nem egy Star Wars-matéria, amire franchise-t lehetne építeni. Egy lassú folyású, létkérdésekről elmélkedő sci-fibe oltott film noir, aminek egyedül pazar látványvilága kínál belépési pontot a tömegszórakozást váróknak. A Szárnyas fejvadászból bár számos különböző változat készült, ám abban osztoznak, hogy egyikük se igényelt folytatást. A pusztulásra ítélt replikánsokat üldöző és esetleg maga is közéjük tartozó Rick Deckard története pont annyi talányt hagyott maga után, amennyit kellett, azt se azért, hogy megadja a löketet egy második résznek. Több évtized után a készítők mégis úgy érezték, eljött az idő, hogy visszatérjünk a Philip K. Dick kitalálta borongós világba, amiből az előre várható anyagi bukás mellett sokak szerint egy az eredetihez felérő modern mestermű született. Ez utóbbit illetően vannak kétségeim. 

Már a Sikoly 2-ben is megmondták, hogy a horrorfilmeket a folytatások nyírták ki. Duplán ironikus megnyilvánulás ez a sorozattól, hisz idővel a Sikoly-szériát is utolérte a műfajban látszólag elkerülhetetlen sors. Ami siker, azt folytatni kell, egészen addig, míg ki nem szívják az utolsó dollárt is belőle, ami rendszerint azzal jár, hogy teljesen elsilányítják. A gondok általában már a második résszel elkezdődnek, hogy a harmadikkal tovább mélyüljenek. Ha a moziban befulladtak, jönnek a tévére vagy videóra készült folytatások, majd az újrafeldolgozás. A texasi láncfűrészes 2003-ban kész remake-mániát indított el stúdióberkekben. Számos kultikus horrort öltöztettek új ruhába, ám a végeredmény többnyire inkább rontott, mint javított a sokat megélt filmsorozatok hírnevén. Már a folytatások értelme is eléggé vitatható szokott lenni, hát még az újrafeldolgozásoké. Amikor meg aztán egy horror remake-et akarnak folytatni, na ott szoktak iszonyú torzók létrejönni! Megannyi jelöltből válogattam ki az alábbi rémes négyest, melyekben közös, hogy akármilyen magasan szárnyalva is kezdték el mozis pályafutásukat, végül mind belebuktak, hogy nem hagyták abba a folytatások sorát időben! Mondjuk rögtön az első résznél.    

Az új évezreddel a régimódi akciófilmek kedvelőinek beköszöntött a szűkölködést magával hozó tél, mely azóta is szüntelenül tart. Míg korábban akár egyetlen év alatt összejött annyi kedvenc csak ebből az egy műfajból, hogy akár egy nagyobb toplistát is könnyedén össze lehetett állítani, addig lassacskán már annak is örülhetünk, ha egyetlen fogunkra való darab a mozikba kerül. Jellemző módon, ha végre megkapjuk az éhségünket csillapító akcióorgiát, abból nem ritkán orbitális bukás lesz! Az ezredfordulóra már egy sztár jelenléte se jelentett garanciát semmire. Az öreg harcos ugyanúgy elhasalhatott, mint az ifjú titán. Még a mozikasszák feletti uralmat átvevő képregény-adaptációk is kénytelenek voltak olykor megtapasztalni a világ egyetlen abszolút igazságát: csak az a biztos, hogy semmi se biztos. Nem volt nehéz dolgom hát, amikor a 2000-es évek első évtizedéből szemezgetni kezdtem azon akciófilmek közül, melyek érdemtelenül gyarapították a műfaj bukásainak a számát. Következzék a listára került pórul jártak hatosfogata időrendi sorrendben!  

A filmtörténet során jó néhányszor előfordult, hogy ugyanazt az ötletet egyszerre próbálták többen is megvalósítani. Ekkor rendszerint beindul a vérre menő versenyfutás az idővel, hisz az érintettek jól tudják, aki előbb mutatja be a produkcióját, az sanszosan a babérokat is learatja! A fair play luxusát mellőzve a szemben álló felek igyekeznek elszipkázni a másik orra elől a szóba jöhető rendezőket és színészeket, de van, aki hajlandó ennél is továbbmenni, hogy elbuktassa a konkurenciát, mint az a későbbiekben kiderül. Nagy ritkán előfordul, hogy a rivális filmek békében megférnek egymás mellett, mint történt az 1989-ben, amikor a Kutyám, Jerry Lee és az Egyik kopó, másik eb egyformaságuk dacára is sikert arattak. Jellemzőbb persze, hogy az egyik produkció kinyírja a másikat, ahogy azt 2013-ban a Támadás a Fehér Ház ellen tette Az elnök végveszélybennel. Összeszedtem öt különböző esetet, melyek közt akad, amikor mindkét konkurens befürdött. Akárhogy végződött a harc, az, ahogy a riválisok megküzdöttek egymással, néha érdekesebb volt, mint maguk a mozikba kerülő alkotások!         

Wes Craven és George A. Romero után a horror műfajának egy újabb meghatározó rendezője hagyott itt bennünket. Tobe Hooper bejárta ugyanazt az utat, amit sok más kortársa, aki elkötelezte magát az idegeink felborzolása mellett. Miután a '70-es években berobbant a köztudatba A texasi láncfűrészes mészárlással, a következő évtizedre változó minőségű és a közönség igényeivel egyre kevésbé rezonáló művekkel hallatott magáról. A '90-es évekre aztán teljesen kicsúszott a talaj a lába alól. Azokról a filmekről, amiket azóta rendezett, jobb nem is beszélni. Hooper neve kapcsán a legtöbbet emlegetett alkotás az 1982-es Poltergeist, melyet már akkor is inkább tartottak a hivatalosan csak producerként és társ-íróként közreműködő Steven Spielberg filmjének, mielőtt több forrás igazolta, hogy valójában ő volt a rendezője is. Hooper ezek után talán magának is bizonyítani kívánta, hogy képes a saját jogán nagy sikert elérni. A sors ekkor hozta össze az alacsony költségvetésű akciófilmjeivel a videós piac kiskirályának számító Cannon stúdió vezetőivel. Yoram Globus és Menahem Golan arról álmodoztak, hogy egy blockbusterrel lépnek be a hollywoodi elitbe. Nagyratörő vágyaik közös szülötte egy sci-fi/horror lett, ami az Alient igyekezett összeházasítani a Drakulával.

Joe R. Lansdale nevét az őt jó ideje mellőző hazai könyvkiadóknak köszönhetően mifelénk viszonylag kevesen ismerik, pedig a texasi születésű író nem csak a krimi-, hanem a fantasy- és a horrorirodalomnak is jeles alakja. A Bram Stoker-díjat annyiszor nyerte már el, hogy kategóriát kellene elnevezni róla. Magyarországon összesen öt könyve jelent meg. Ebből négy annak a Hap és Leonard-szériának a tagja, melyből tavaly a Sundance Channel készített TV-sorozatot. A címszereplő két texasi csóró, akiknek mindig sikerül jókora pácba kerülniük, amiből részben azzal másznak ki, hogy messze nem akkora balekok, mint amekkorának nézik őket. Az első évadban Hap ex-felesége rángatta bele a párost egy rablás során eltűnt pénzszállítmány felkutatásába, míg a folytatásban egy sok éves gyilkosság rejtélyét kénytelenek megoldani miután Leonard pincéjéből egy hulla kerül elő.

25 év nagy idő egy botrányfilm életében. Ha az Elemi ösztön egyedül a hírhedtségének köszönhetné sikerét, ennyi bőségesen elegendő lett volna, hogy az elcsitult indulatokkal együtt feledésbe merüljön. Paul Verhoeven erotikus thrillere azonban köszöni szépen, jól van! Bár kapott egy szörnyű folytatást, amit igazából senki se kért. Sztárjai se a régiek, az írójáról nem is beszélve, mégse csak azért emlékszünk rá, mert Sharon Stone sunát villantott benne. Ma már az Elemi ösztönnek pont a szexuális töltete a legkevésbé érdekes része. Pedig attól, hogy nem egy férfi kaszabol nőket, hanem fordítva, egyesek úgy a szívükhöz kaptak egykor, mintha ez a gyilkosságnál is nagyobb bűn lenne. Leginkább a feministák és a leszbikusok verték a tamtamot, akik képesek voltak hordában az amerikai mozikhoz vonulni, hogy a (vélt) tettes nevét ordibálva tegyék tönkre mások szórakozását. A vicc az, hogy észre se vették, az Elemi ösztön épp azt mutatja be, hogy a nők nem csak erősebbek, de okosabbak is tudnak lenni a férfiaknál. A nemek között az idők kezdete óta folynak a hatalmi játszmák. Paul Verhoeven és a filmet író Joe Eszterhas ezekben merült el, így lett az Elemi ösztön nem csak egy még újranézve is izgalmas "ki a tettes?-krimi", hanem annál sokkal több.