Ha tengeralattjárós film, akkor a legtöbbeknek a Das Boot vagy a Vadászat a Vörös Októberre ugrik be elsőként. Nekem az egyik személyes kedvencem a néhány éve tragikus körülmények között elhunyt Tony Scott rendezése. A sokáig tervezett Az utolsó esély ismét összehozta őt a Mint a villám csalódást keltő fogadtatása miatt egy időre önkéntes száműzetésbe vonuló Don Simpson / Jerry Bruckheimer producer duóval, akikkel a Top Gunt és a Beverly Hills-i zsaru II-t is készítette. Az ütőképességét újból bizonyítani kívánó trió két olyan nagyágyút nyert meg, mint Gene Hackman és Denzel Washington, ám a filmet - amellett, hogy decens közönségsikert aratott - egyes kritikusok keményen elmarasztalták. A hazánkban akkor mértékadónak számító Cinema se kímélte: laposnak, sőt militaristának bélyegezte. Az amerikai hadiflotta erőfölényének dicsőítése tényleg nem marad el, ám távolról se ez határozza meg a filmet.

A tudomány sok rejtélyre választ talált a vallás misztériumának kárára, viszont Az ördögűző készítői felteszik a kérdést, hogy mi történik, ha ebbe a racionalizált világba egyszercsak betör a természetfeletti gonosz? A klasszikusnak számító horror megírásáért Oscar-szobrocskával jutalmazott William Peter Blatty és A francia kapcsolatért nem sokkal korábban rendezői díjat nyert William Friedkin szerint ebben a helyzetben a tudomány bizony látványos csődöt mond. Ezek után talán nem is olyan meglepő, hogy Az ördögűzőt érte az a vád, hogy nem több keresztény propagandánál. Idáig jómagam nem merészkednék el, ám az egyszer biztos, hogy az egyház képviselői jóval szimpatikusabb színben tűnnek fel, mint az orvosok, akiktől több nem telik, mint, hogy vizsgálataikkal alaposan megkínozzák a szerencsétlen megszállottat, de ne rohanjunk ennyire előre!

Steven Seagal rendezőként való bemutatkozásának olyan rémes a híre, hogy mindezidáig nem volt merszem bevállalni, ami nagy hiba volt. Az imdb-n kőkemény 4,3-as pontátlaggal szereplő Lángoló jég a csonttörés nagymesterének egyik legszórakoztatóbb filmje, megszórva néhány mélynek szánt, de inkább nevetségesbe hajló jelenettel. Seagal szükségét érezte, hogy felvilágosítsa a tömegeket a környezetvédelem fontosságáról, de ahelyett, hogy simán fellépett volna egy Greenpeace rendezvényen, egy ultrabrutális akciófilmben fejtette ki nézeteit. Egy katasztrófaelhárítót játszik, aki rájön, hogy munkáltatója, a Michael Caine vezette olajtársaság a gyilkosságtól se riad vissza, hogy beindítsa új finomítóját. Seagal a tőle elvárható módon vesz elégtételt, vagyis kinyír mindenkit, aki nem tiszteli eléggé a környezetet.

Charlton Heston a szandálos eposzokon kívül a sci-fi műfajon is mély nyomot hagyott köszönhetően A majmok bolygójának. Bár a folytatásokból gyorsan kiíratta magát, azért utóbb igyekezett meglovagolni a film sikerét. A Harry Harrison 1966-os regényét feldolgozó Zöld szóját nem fogadták egyöntetű lelkesedéssel. A történet 2022-ben játszódik, amikor a Föld már annyira túlnépesedett, hogy csak New Yorkban 40 millióan élnek. Az élővilág tönkretételével veszélybe került az élelmiszerellátás is, ezért a szegényebb rétegek kizárólag szója alapú pótlékokhoz jutnak hozzá. Heston egy nyomozót alakít, akit egy gyilkosság felderítése elvezeti, hogy miből készül valójában a címbéli zöld szója. A film tehát ugyanúgy egy nagy csavarra épül, mint A majmok bolygója. A szörnyű igazság ma már nem üt akkorát, részben mivel rengetegen felhasználták illetve kiparodizálták a híressé vált fordulatot az évek során. Úgy ültem neki a Zöld szójának, hogy tudtam mi lesz a megoldás, azonban a Richard Fleischer rendezte sci-fi elég jól fel van építve, hogy így is működjön.

Vannak rendezők, akiknek jó érzékük van a folytatásokhoz. Robert Rodriguez nem tartozik közéjük, ezért már akkor elhibázott ötletnek tartottam, hogy a képregény-guru Frank Millerrel újra el akarnak merülni a bűn városában, amikor még megvolt a lendületük hozzá. Azóta eltelt jópár ígérgetéssel kihúzott év és míg a Sin City továbbra is szerez rajongókat, addig készítői gyors ütemben veszítették el sajátjaikat. Miller első önálló filmjét, A sikító várost úgy körberöhögték, hogy felmerült, Rodriguez nem csupán tiszteletből adott-e neki rendezői kreditet. Nem mintha a texasi csodagyerek tapsot érdemelne azért, amit az utóbbi években művelt. Az a baj vele, hogy a Terrorbolygó óta fogyóban van az energiája, de még mindig ezer projektbe vág bele egyszerre, ami megpecsételte legújabb folytatásának a sorsát is.

A képregény-filmek reneszánszában végre a kevésbé populáris darabok is lehetőséget kaptak az ezüstvásznon. Ebben a szerencsés áramlatban valósulhatott meg Frank Miller egyik legelismertebb alkotásának moziváltozata, a film noir ihletettségű Sin City. A mű három szegmensre oszlik, melyeket Miller egy gyengéd módszerű bérgyilkosról (Josh Hartnett) szóló története foglalja keretbe. Elsőként a becsületes, de rozzant zsarut, Hartigant (Bruce Willis) ismerjük meg, aki egy pedofil gyilkos következő áldozatát próbálja megmenteni. Ezt követően végigkísérhetjük a jellemében és küllemében egyaránt brutális Marv (Mickey Rourke) bosszúhadjáratát. Másik hősünk, Dwight (Clive Owen) egy hullától igyekszik megszabadulni, amelyre a maffia is feni a fogát. Végül megtudhatjuk, hogyan alakul a meggyötört Hartigan sorsa, akit egy visszataszító alak próbál csőbe húzni.

Bácskai Lauró István médiaszatírájának elkészítése óta ugyan történt többek közt egy rendszerváltás is, filmje mégse veszített az aktualitásából. Koncz Gábor tökéletes a sörgyári munkásból tévésztárrá váló Prohászka Feri és a filmhez kitalált sorozat kalandhőseként egyaránt. Ahogy a színészeket, úgy Polgár András forgatókönyvét se lehet eleget dicsérni. Amellett, hogy hibátlanul ragadta meg a korszellemet, több ezen túlmutató réteget volt képes ráhúzni a történetre. Megvan benne, hogyan képes lázba hozni egy szimpla tévésorozat egy egész országot, és nem hagyja ki azt se, miként szól bele a politika azon nyomban a készítők munkájába mielőtt egy kockát is leforgattak volna belőle. Már itt megpendül az örök celebkultusz, és az, hogy miképp képesek egyes emberek egy fiktív történetet valóságként kezelni. Prohászka Feritől barátai számon kérik, amit a sorozatban tesz, és mikor szerepe szerint elárulja a királyt, utóbb a közönség rehabilitációt követel. 

A tavalyi több szempontból pocsék egy év volt. Bár a mozik látogatottságára nem lehet panasz, kezd rendszerré válni, hogy nem jutnak el hozzánk azok a filmek, amik megérdemelnék, hogy kitörjenek a többnyire egy kaptafára készülő blockbusterek árnyékából. Az év fontos eseménye volt, hogy a Disney a maga részéről beszüntette a magyarországi Blu-ray forgalmazást. A drágán mért HD-lemezekre úgy tűnik nálunk nincs kereslet. A hazai DVD-kiadás se áll jobban, sőt 2014-re eljutott odáig, hogy a kisebb forgalmazók már állami támogatásért könyörögnek. Aki csak teheti, a netről tölti le a napi mozgóképes betevőt. Akadnak remek filmek, amik tényleg csak ott érhetőek el, ezért most először nekem is muszáj volt néhány "világhálós premiert" beszámítani az éves toplista készítésekor. Egyes futottak még-kategóriás filmekről korábban nem gondoltam volna, hogy bekerülnek, ám az utolsó hónapokat a nagy hajrá helyett a csalódások és az elhibázott alkotások határozták meg, melyekből szintén összejött egy-egy csokorra való.  

A Marvelnek istenesen bejött a hőseit egy közös világba terelő moziverzum, azóta is őket próbálja másolni boldog-boldogtalan. A Universal stúdiónak az se számított, hogy nincsenek szuperhősei, gondolták majd csinálnak azokból a szörnyekből, akikkel még az 1930-as években riogatták a polgárokat. Első lépésként kirángatták a koporsóból a vérszívók ősét, azonban megnehezítette a dolgukat, hogy Drakula és az alakjául szolgáló történelmi figura, Vlad Tepes is egy hullagyáros volt. Beizzították hát a bullshit-generátort, így létrejött egy nem csupán romantizált, de teljességgel átformált Drakula, aki csak és kizárólag a jó ügy érdekében gyilkolja halomra az embereket. Luke Evansre hárult a feladat, hogy elhitesse velünk, hogy a védtelen szüzek rémét, teljes faluk felnyársalóját mindezidáig félreismertük. Ránézésre tényleg egy deli, jószándékú legény ő, akit addig hergel a török birodalom, amíg el nem borul az agya. Fut is fel a hegyre, hogy a barlangjába tévedt szerencsétlenekből táplálkozó vámpírból kikönyörögje sötét erejének titkát, amivel megvédheti népét és famíliáját.

A sokaknak csalódást okozott Godzilla rebootról szóló vita kapcsán merült fel bennem, hogy ideje lenne újranézni Guillermo Del Toro szintén problémás szörnyfilmjét. A Tűzgyűrű egy olyan jövőben játszódik, amelyben a földet megtámadó lények nem az űrből, hanem egy a tenger mélyén megnyílt portálon keresztül érkeznek. A pusztító monstrumokkal, a Kaijukkal csak a Jaegereknek nevezett gépszörnyekkel tudja az emberiség felvenni a harcot. Az óriási robotok mozgatásához két pilótára van szükség, akik tökéletes összhangban vannak. Egyikük az önfejű Raleigh Becket (Charlie Hunnam), aki a bátyját már elvesztette az egyre reménytelenebbnek tűnő küzdelemben. Amikor visszahívják a szolgálatba, egy zárkózott lányban megtalálja azt, akivel újra képes lenne harcba szállni, ám parancsnoka (Idris Elba) személyes okokból nem támogatja választását.