Stanley Donen tekervényes alkotása, az Arabeszk jó példa arra, hogy hiába dolgozik valaki ugyanazokkal az összetevőkkel, mint korábban, az még nem jelent garanciát rá, hogy megismétli előző sikerét. A karrierjét habkönnyű zenés vígjátékokkal kezdő Donen miután Hitchcock ihletettségű krimijével, az Amerikai fogócskával meggyőzte a világot, hogy a rendező méltó utódja lehet, azt hitte, hogy elég, ha ismét követi a tőle ellesett sémát. A történet ezúttal is egy gyilkossággal nyit, eköré pedig egy komplex rejtélyt kanyarítanak, amiben kémek szövögetik átláthatatlan hálójukat. Azért, hogy biztosra menjen, Donen még mélyebbre nyúlt Hitchcock filmes örökségégben, a férfi főszerepet pedig ismét Cary Grantnek szánta, aki köszönte szépen, de inkább passzolt, gyaníthatóan mivel már eljátszotta magának a suspense mesterének Észak-Északnyugat címmel. Az összeesküvésbe keveredő nyelvészprofesszor helyette az általában megbízható Gregory Peck lett, aki nem először vélte a neki küldött forgatókönyvön Cary Grant ujjlenyomatait felfedezni. Azt, hogy egyikük se pótolható csak úgy a másikkal, a forgatáson kénytelen volt Stanley Donen is megtapasztalni.

Peter Jackson is egyike azon rendezőknek, akiknek a felkapottá válás többet ártott, mint használt. A szerényebb költségvetésű filmeket maga mögött hagyva A gyűrűk ura-trilógiával belépett az eposzok világába, és ezzel egycsapásra kikerült a szótárából a kis jelző. Így fullasztotta giccsbe a finomabb megközelítést igénylő Komfortos mennyországot is. Ezt a teljes alkotói bukást előzte meg a King Kong, amibe úgy vágott bele, hogy ott nyomták a zsebét A király visszatérrel elnyert Oscar-díjak. Az időzítés nem volt épp a legjobb. Peter Jackson előtt ugyan ott hevert az egész világ, de ő ki akarta pihenni a több évi megfeszített munkát, amit a kész jelenséggé vált trilógiába ölt. A Universal Pictures emberei régi álma megvalósulásának az ígéretével és egy tekintélyes összegű csekkel meggyőzték, hogy ne tegye. Jackson tehát az 1933-as King Kong nagy rajongójaként ismét életre hívta a mozitörténet leghíresebb szörnyetegét, mely végül őt is maga alá gyűrte.

Ha létezik határ, mely elválasztja a sikert a bukástól, hát a többszörös Oscar-díjas forgatókönyvíró, William Goldman szerint Hollywoodban senki se tudja, hogy hol is van. Amikor először hallott a tsavói emberevő oroszlánok legendájáról, nem csupán jó alapnak érezte egy filmhez, hanem egyenesen a legjobbnak, amivel valaha is találkozott. A példa nélküli esetet egy katonatiszt, John Patterson jegyezte le, aki 1898-ban érkezett Afrikába, hogy hidat építsen. Állítása szerint a két fenevad nem kevesebb, mint 135 emberrel végzett, ám ennek igazságtartalmát újabb kutatások erősen vitatják. Akárhány munkást is fogyasztottak el, Pattersonnak végül mindkét állatot sikerült levadásznia, amivel nagyobb hírnévre tett szert, mint mérnökként valaha. Története akkoriban lenyűgözte az egész világot, később mégis annál viszontagságosabb úton indult el a filmmé válás felé.

A kérdés, melyet Wes Craven lidérces éjszakákat okozó horrorfilmjének az újrafeldolgozása egyből felvet, hogy mi szükség volt rá? Amikor még csak netes pletykaként terjedt a remake ötlete, már akkor nyilvánvaló volt, hogy semmi. Aztán leszerződtették Freddy Kruegernek az újra felfedezett Jackie Earle Haleyt (Watchmen), amitől egy fokkal érdekesebbé vált, az előzetes alapján pedig az se volt kizárt, hogy egy tisztességesen elkészített horrort kapunk hullagyalázás helyett. A Rémálom az Elm utcában XXI. századhoz fazonírozott verziója bár tényleg nem lett olyan bicskanyitogatóan rossz, mint a legtöbb újrafeldolgozás, de ennyi még kevés az üdvösséghez. A megnézése főleg azok számára lehet kínos, akik még emlékeznek rá, hogy bő 30 évvel ezelőtt ugyanebből az anyagból mennyivel többet ki tudtak hozni.

Ha poszt-apokaliptikus filmekről beszélünk, csak idő kérdése, hogy szóba kerüljön a fogalommá vált Mad Max-trilógia. Az ausztrál George Miller aprópénzből volt kénytelen leforgatni az első részt és igazából csak a folytatásban, Az országúti harcosban tudta nagyobb kompromisszumok nélkül megvalósítani elképzeléseit. A fiatal Mel Gibson alakította Max Rockatansky itt vált azzá a pusztaságban kóborló magányos harcossá, aki nem törődik semmi mással, csak a túléléssel. Nitro hajtotta vad és zabolázatlan filmek voltak ezek, így hát duplán pofán csapta a rajongótábort, amikor az amúgy is több sebből vérző harmadik epizód lágyabb hangvételt ütött meg. Az igazság csarnokán innen és túl egyetlen mentsége a látványvilág volt. Miller személyes okokból nem adta bele a szívét a filmbe és később még a trilógia jogait is kénytelen volt átruházni a Warner stúdióra. Sokáig úgy tűnt, hogy, mint annyi mozihőstől, Mad Maxtől is hozzá nem méltó módon fogunk búcsút venni, de megalkotója kitartóbbnak bizonyult, mint azt bárki gondolta volna.

Önmagában nincs semmi vicces abban, hogy egy ember idegileg tönkrevág egy másikat, mégis vagy egy tucat klasszikus vígjátékot lehet kapásból felsorolni, ami pontosan erre épül. Elég csak Francis Veber (Pofa be!) életművére gondolni, aki számtalanszor bizonyította, hogy a legstabilabb lelkű egyént is ki lehet hozni a sodrából. Még nála is messzebb megy azonban Frank Oz, olyan népszerű komédiák rendezője, mint A Riviéra vadorzói és a Fergeteges forgatás. Míg Veber filmjeinek szereplői általában minden összezördülésük ellenére is végül cimborákká válnak, addig az Isten nem ver Bobbal szenvedő alanya a történet végén is csak arra tud gondolni, hogy a két kezével fojtaná meg a címszereplőt.

A musicalek fénye az ezredfordulón már rég nem ragyogott úgy, mint egykoron. Néhány próbálkozás akadt ugyan, de még a Disney-rajzfilmek is mindinkább szabadultak a zenés betétektől. Ekkor jött Baz Luhrmann és újra bebizonyította, hogy egy musical lehet fiatalos és energikus. Popslágerekkel teletömött, extravagáns képi világú romantikus történetével egy modern klasszikust alkotott, melynek azóta se akadt párja. A film az 1900-as évek Párizsába repít vissza, mely a bohém forradalom napjait éli. Ebbe a felfokozott életvitelű világba csöppen Christian (Ewan McGregor), a tapasztalatlan ifjú azzal a feltett szándékkal, hogy íróként az új kor hangja lesz. Megismerkedik Toulouse-Lautreccel (John Lequizamo), aki különc társulatával egy darab színpadra állítására készülődik. A fiút elviszik a hírhedt Moulin Rougeba, ahol egy tévedésnek köszönhetően a mulató legfényesebb csillagának a karjaiban találja magát. Satine-t (Nicole Kidman) egy befolyásos hercegnek (Richard Roxburgh) ígérték oda, a két fiatal mégis szenvedélyes kapcsolatba bonyolódik, nem törődve azzal, hogy az együtt töltött napjaik meg vannak számlálva.

Jean-Paul Belmondo fénykora a '80-as évekre a végéhez közeledett, ám ő pályájának ezen szakaszában is szünet nélkül ontotta magából az örökzöld közönségkedvenceket. Ebben nagy segítségére volt Georges Lautner, akivel még a Zsaru vagy csirkefogó? készítése során hangolódtak tökéletesen össze. A rendezővel való együttműködés gyümölcse lett többek közt a mulattatóan kaotikus Szabadlábon Velencében és a Sophie Marceau bájait is bedobó Kellemes húsvéti ünnepeket!, melyek könnyedségük révén sokkal jobban konzerválódtak, mint a Jacques Derayyel forgatott kései zsarufilmek. Lautner pontosan tudta, hogy a humor Belmondo egyik fő erőssége és a műfaji korlátokra fittyet hányva engedte szabadjára őt. Az életveszélyes mutatványokra és a kiadós bohóckodásra mindig kapható színész az irányítása alatt a legjobb formáját nyújtotta, mégis azt a filmjüket emlegetik közös pályafutásuk csúcsaként, mely jóval komolyabb volt a korábbiaknál.

John Carpenter bevallottan nagy rajongója Stephen King munkásságának, mégis eddig csupán egyetlen regényét vitte filmre, akkor mikor az író könyveinek adaptációi elárasztották a mozikat. King annyira népszerű volt, hogy a Christine jogaira a producerek még azelőtt lecsaptak, hogy egyáltalán a boltok polcaira került volna. Carpenter nevéhez a '80-as évekre már szintén nem egy kultikus mű kötődött, viszont a karrierje eljutott első hullámvölgyéhez. A dolog akármilyen fantasztikus lett, anyagilag nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, aminek okán a Universal eltávolította a rendezőt a Tűzgyújtó mellől, ami az első King-adaptációja lehetett volna. A helyére Mark L. Lestert ültették, aki az akciójelenetekhez értett, máshoz nem, és ez meg is látszott a végeredményen. Carpenter a Christinenel vigasztalódhatott, amivel újra megmutathatta, hogy a feszültségkeltés nagymestere. 

Vin Diesel száguldó cirkusza megállíthatatlan. Nem gondoltam volna, hogy a sorozat ilyen hosszú életű lesz, de a Halálos iramban-filmek évről-évre szállítják azt a hétköznapok valóságától elszakító élményt, amiért a közönség szereti őket. Nem lebecsülendő teljesítmény ez egy szakmában, amiben állítólag senki nem tud semmit. A készítők nem csak azt ismerték fel időben, hogy a ragaszkodás a jól megszokott szereplőkhöz mennyire fontos, hanem újra és újra képesek voltak feltalálni magukat. Ehhez ugyan rendszerint egy másik filmet vettek alapul, de az eredetiség a kezdetekkor se volt alapkövetelmény. Akkor még elég volt az utcai versenyek világára ráhúzni a Porsche-tolvajok sztoriját. A franchise mostanra eljutott egészen odáig, hogy a Mission: Impossible verdákkal felspécizett kiadása legyen.