Ridley Scott mostanság ismét a sci-fik elkötelezett híve lett, de a visszatérését jelentő Gladiátor után annak ellenére újra és újra megpróbálkozott történelmi kalandfilmekkel további babérokat szerezni, hogy számításai minden alkalommal egyre kevésbé jöttek be. A Mennyei királyságra még viszonylag frissiben vetült rá Oscar-díjas alkotásának árnyéka, de bemutatásakor nem csak korábbi munkájával, hanem a rövid időre újra divatossá vált zsáner friss tagjaival is önkéntelenül összemérésre került. A képzeletbeli lécet a maga részéről akaratlanul is külön magasságokba helyezte főszereplője, A Gyűrűk Ura-trilógia igényeit magával hozó Orlando Bloom. Scott, aki elvitt minket már a jövőbe és a múltba egyaránt, ezúttal a keresztes lovagok korába kalauzolt el. Tette ezt Balian (Bloom) történetének elbeszélésével, aki bűnbocsánatot remélve lép apja, az őt sok év után megkereső Godfrey (Liam Neeson) nyomába. A lovagok mesterségét gyorsan kitanulva Jeruzsálembe veszi útját, ahol a pillanatnyi békét a nagyság után sóvárgó Guy de Lusignan (Marton Csokas) veszélyezteti háborút provokáló templomos testvéreivel.

A bérgyilkosokat az amerikai filmek annak ellenére próbálják rendre egyszemélyes hadsereggé ledegradálni, hogy ennél a megközelítésnél születtek már jóval izgalmasabbak. Aki tehát nem egy Hitman típusú agyatlan lövöldére vágyik, annak érdemes inkább a francia filmipar háza táján keresgélnie, mely nem egy klasszikust adott a világnak a témában. Jobb napjaiban Luc Besson is az embert kereste a bérgyilkosokban, de még jóval a Nikita és a Leon, a profi előtt honfitársa, Jean-Pierre Melville alkotta meg a legnagyobb hatású alapművet róluk. Az ő bérgyilkosa nem egyszerűen egy felbérelhető profi, hanem olyasvalaki, aki megszeghetetlen elvek szerint él. A szamuráj jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint azoknak a hírneves rendezőknek a hosszú sora, akikre befolyással volt. Ide sorolható az említett Luc Besson, de Nicolas Winding Refn, Michael Mann vagy a Coen-testvérek is. Többen közülük egészen odáig merészkedtek, hogy elkészítsék a maguk verzióját belőle. Jim Jarmusch Szellemkutyájának gyilkosa A szamuráj elején idézett bushido törvényeit követte, John Woo pedig 1989-es A bérgyilkosában szintén rengeteget kölcsönzött Melville filmjéből. A történet szerint Jeff Costello (Alain Delon) bár hibátlan alibit biztosít magának arra az időre, amikor végez egy mulató tulajdonosával, a rendőrség mégis gyanakodni kezd rá, ezért megbízói jobbnak látják, ha kivonják őt a forgalomból.

Dario Argento személye az átlagos magyar nézőnek nem sokat jelent, pedig hazájának egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő rendezője, akinek rajongói közé tartozik John Carpenter és az effekt-guru Tom Savini is. Nevéhez klasszikus olasz horrorfilmek és thrillerek sora fűződik. Nálunk elég kevés műve lelhető fel, amik közül a legelismertebb a Sóhajok, melynek az Inferno a kvázi folytatása, egyúttal a direktor Három anya-trilógiájának középső epizódja. Az első rész még egyfajta horrorisztikus tündérmese volt, amiben egy freiburgi balettintézetbe érkezve egy tanuló rájön, hogy az épület valójában a Sóhajok anyjának fészke, melyben ördögi praktikákat űznek. A folytatás a Sötétség anyjáról szól, aki New Yorkból küldi a rontást a világra. A befejező rész csak évtizedekkel később valósult meg: ebben a Rómában élő és a film címét is viselő Könnyek anyja már az apokalipszis eljövetelén munkálkodik.

A mostanra csak önmaga halovány árnyékaként tevékenykedő, horrorfilmekkel nevet szerzett, angol Hammer stúdió az ötvenes-hatvanas években élte fénykorát. Vezetői az újdonság erejével ható színes és szélesvásznú rettegést népszerű moziszörnyekkel párosították. A jellegzetes stílusú filmek amellett, hogy leporolták a Universal klasszikus rémeit, híressé tették Christopher Lee-t és Peter Cushingot, akik aztán számtalan alkalommal csaptak össze, többnyire Drakula-feldolgozásokban. A Hammer nem csak horrorfilmeket készített, de leginkább akkor jöttek be a számításaik, ha maradtak a kaptafánál. Még a jobban sikerült kitörési kísérleteik is, mint a Sherlock Holmes-sorozatukat elindítani kívánó A sátán kutyája, elutasításban részesültek a közönség részéről. A Christopher Lee-t ismét csatasorba állító Az ördög menyasszonya válságba jutásuk hajnalán készült és szintén újítani szeretett volna a lassan idejétmúlttá váló recepten. Míg ezt akkortájt kevésbé értékelték, mostanra az okkult témájú horrorok egyik klasszikus darabjává lépett elő.

A közelmúltban elhunyt Wes Craven több évtizedes pályafutásának megvoltak a maga hullámvölgyei, mégis túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a horror mestere volt. A Sikoly-sorozatnak köszönhetően a '90-es években új erőre kaptak a slasherek, vele pedig Craven is újra közkedvelt lett a fiatalok körében, amit nem sokan mondhattak el magukról a régiek közül, akik vele együtt annak idején megreformálták a horror műfajt. Bár a Rémálom az Elm utcában-filmekkel ellentétben a Sikoly minden részét ő rendezte, az előbbi széria inkább tekinthető a főművének. A perverz humorú Freddy Kruegerrel nem csak a horrorfilmek egyik legnépszerűbb gonoszát alkotta meg, de, hogy slashere fő helyszínül az álmokat választotta, lerakott egy kiaknázható lehetőségekkel teli masszív alapot, amire a folytatások kedvük szerint építkezhettek. A Rémálomból így lett az egyik legkülönlegesebb horror-franchise, melynek még a gyengébb folytatásaiba is több fantázia szorult, mint más filmsorozatok összes epizódjába együttvéve. Az újrafeldolgozást inkább felejtsük el, nézzük melyek voltak a legjobb illetve a legrosszabb Rémálom-filmek az egyetlen és pótolhatatlan Robert Englund főszereplésével készült részek közül!    

Korábban egy toplistával emlékeztem meg az überproducer Joel Silver legjobb akciófilmjeiről, amik között volt a Ragadozó. Ennek a forgatása közben Shane Black már dolgozott egy forgatókönyvön, aminek Az utolsó cserkész címet adta, de Silver egy másik akciófilmjének is itt született meg az alapötlete. A Schwarzenegger megbízhatatlan cimboráját játszó Carl Weathersszel, a Rocky-sorozat Apollojával folytatott beszélgetés során Silver megtudta, hogy egyformán odavannak a '70-es évek blaxploitation mozijaiért, így született hát meg az elképzelés, hogy ők is megcsinálják a magukét. A Jackson, a vadállat (alias Akció Jackson) le se tagadhatná, hogy már a '80-as évek gyermeke. Olyan vastagon átitatja a kor patinája, hogy két kilométerről érezni a szagát. Bár a filmről csupán halovány emlékeim voltak, mégis jelenetről-jelenetre meg tudtam jósolni, hogy mi fog történni. A készítők betű szerint betartották a Silver akciófilmek kódexét, ezért hát nem volt nehéz dolgom. Menetrendszerűen érkeztek a brutális akciók és az elmaradhatatlan egysorosok. Ha egy bárba tértünk be, fixre lehetett venni, hogy bunyó következik, ha pedig valaki egy ablak közelébe lépett, már vártam, hogy mikor fog kirepülni rajta. Nem lehetett kihagyni a keménykezű néger rendőrkapitányt se, ahogy az is kötelező volt, hogy, ha egy nőnek két sornál több a szövege, akkor le kell dobnia magáról a textilt. Nem mintha panaszkodnék mindezért, elvégre Sharon Stone is köztük van.

A svindlerek nem átlagos bűnözők. Ahogy Michael Ritchie filmjének főszereplője találóan megjegyzi, egy svindler és egy tolvaj között az a különbség, hogy az utóbbi futásnak ered, ha forróvá válik a talaj, ám egy jó szélhámosnak nem kell lelépnie, amíg nem akar. Ezek a találékony figurák a mozit is meghódították, több csavaros alkotás szólt róluk A nagy balhétól a Focus - A látszat csalig. A filmeknek egy másik közismerté vált alakja a leértékelt sportoló, mint Rocky, aki ellen szól minden esély, de ő megmutatja, hogy van még cucc a pincében. A két homlokegyenest különböző műfaji hős találkozik ebben a remek kis vígjátékban, ami annyira rosszul szerepelt az amerikai mozikasszáknál, hogy átkeresztelték Diggstownról Midnight Stingre, ám ez nem sokat segített rajta. Hozzánk Éjféli bunyóként jutott el, hogy rövid időn belül a videótékák hátsó polcain találja magát. Mára leginkább azok emlékeznek rá, akiknek volt szerencséjük kihalászni onnan.

Állítólag a tévézés aranykorát éljük, ami nem azt jelenti, hogy a minőség soha nem látott magasságokba emelkedett, hanem, hogy a mozivásznak csillagainak már nem ciki a kis képernyőre vándorolniuk. Segített, hogy divatba jöttek az olyan antológia jellegű sorozatok, amik minden évben új szereplőgárdával térnek vissza, ezért nem igényelnek hosszútávú elkötelezettséget. Így kerülhetett az újra menőnek számító Matthew McConaughey is régi cimborájával, Woody Harrelsonnal az HBO nyolc részes krimijébe. A hamar kultikussá vált A törvény nevében mögött két fontos személy állt: az epizódokat író Nic Pizzolatto, valamint Cary Fukunaga, aki ritkaságszámba menően az első évad összes részét maga rendezte. Ők ketten szállították azokat a karaktereket, illetve azt a hangulatot, ami a főszereplő pároson túl naggyá tette a sorozatot. A folytatásra a nyerő csapatból csak Pizzolatto maradt, a többiek csupán producerként vettek részt a munkálatokban, ami valószínűleg abban merült ki, hogy kaptak egy rakás pénzt azért, hogy kiírhassák a nevüket a főcím alatt.  

Will Ferrell filmjei rendszerint elkerülik a hazai mozikat, még azok is, amik másutt szép pénzt termeltek, mint például a Mi a manó? vagy a Tesó-tusa. Persze megértem a honi forgalmazókat is. Próbálkoztak ők a komikus nem egy filmjével, de Ferrellt a humorra általában igencsak vevő magyar közönség mégse tudta az elmúlt tizenvalahány évben se megszeretni. Ebben közrejátszhat, hogy a pasas szinte mindig ugyanazt a harsány idiótát játssza, amitől vannak, akik a hajukat tudják tépni. Ez alól nem tesz kivételt új vígjátékában se. A Keményítőkúra másik főszereplője a mostanság egyre felkapottabb Kevin Hart (Pofázunk és végünk), aki ráadásul egy az egyben ugyanaz a heveny irritálásra késztető kategória, mint Ferrell, úgyhogy, aki nem bírja a stílusukat, az a filmet nézve jó eséllyel már az első öt perc után sírva veri a falba a fejét.

A '90-es években rengeteg kezdő filmes szeretett volna Tarantino nyomdokaiba lépni, a szimpla epigonok között viszont feltűntek valódi tehetségek is. Az amerikai Doug Liman és az angol Guy Ritchie is ennek a hullámnak a hátán értek révbe. Az öreg kontinens más szegleteiben, így Németországban se akartak kimaradni a jóból. Tom Tykwer egyike volt azoknak, akik kihasználták az aktuális trendet. Kísérletező kedvű alkotása, A lé meg a Lola így kerülhetett a figyelem középpontjába. A film egyetlen nagy rohanás, mely háromféleképpen meséli el, hogyan próbálja Lola (Franka Potente) megmenteni bajba került barátját. Manni (Moritz Bleibtreu) ugyanis elveszített egy táskát, amiben egy gengszternek leszállítandó száz ezer márka lapult, a lánynak pedig mindössze húsz perce van arra, hogy pénzt szerezzen, mielőtt a fiú végzetes lépésre szánná el magát. A lé meg a Lola rendesen meglódította a rendező karrierjét. Hazájában az év filmjének választották és egy sor egyéb díjat besöpört, ami persze nem jelenti azt, hogy ne járhatott volna el felette az idő.