Robert Englund miután a Rémálom az Elm utcában-sorozat Freddy Kruegereként elégszer hozta a nézőkre a frászt, azt gondolta, hogy erre bizonyára rendezőként is képes. Elkészült hát a 976 - A Sátán hívószáma, aminek lett egy kis kultja, de a készítőit nem igazán töltötte el büszkeséggel. Főszereplője, Stephen Geoffreys nem sokkal később feladta a hagyományos értelemben vett színészetet és átnyergelt a hardcore melegpornóra. Englund is kénytelen volt belátni, hogy egy dolog szeretni a filmezést, és megint más érteni hozzá. A 976 alapötlete meglehetősen abszurd, de legalább érdekesen hangzik: adva van egy telefonszám, amit felhívva maga a sötétség ura lát el tanácsokkal. A szereplők oly természetességgel hívogatják is őt, mintha csak a tudakozót tárcsáznák. Senkinek egy percre nem fordul meg a fejében, hogy ebből baj lehet, még akkor se, amikor nehezen megmagyarázható események kezdenek történni. Hozzá kell tennem, hogy a figurák kilencven százaléka agylövéses, tehát bármi értelmeset hiábavaló várni tőlük. Ott van mindjárt Hoax (Stephen Geoffreys - Veszélyes éj), akit mintha egy félresikerült Stephen King novellából szalasztottak volna. A srác életét iskolatársai és bigott anyja egyaránt pokollá teszik. Az egyetlen boldogsága, ha a rokonát kukkolhatja szex közben. Mikor a vele meglesett lány zokon veszi, hogy lenyúlta a bugyiját, Hoax felhívja a Horrorszkóp vonalat, hogy a sátán segítségével vegyen revansot.

A két mostanra békét kötött akcióhős, Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger rivalizálása a '90-es évekbe lépve kedvezőtlen fordulatot vett a Rambo sztárjának. Míg Schwarzenegger népszerűsége egyre nőt, Stallone ázsiója rohamosan csökkent. Addig is szívesen poénkodtak rajta, de mikor a bajból őt mindig kihúzó másik fejőstehene, a Rocky-sorozat ötödik részével is befürdött, már módszeresen szétcincálták. Stallone lett a citrom-díjas buta akciósztár karikatúrája, aki nem, hogy beszélni nem tud rendesen, de ahhoz is túl hülye, hogy észrevegye, megváltoztak az idők. Persze nagyon is tisztában volt vele, hogy ideje váltani, ezért Schwarzenegger példáját követve megpróbálkozott a vígjátékokkal. Az Oscart hiába készítette a műfaj szakavatott mestere, John Landis, az amerikai közönség nem akarta elfogadni Stallonét az új szerepkörben. A kudarc egyelőre nem szegte kedvét, így mindjárt a következő évben a mozikba került az a film, amire később a legnagyobb hulladékként hivatkozott, melyhez valaha is köze volt.

Negyedik darabjához érkezett a rebootolt James Bond, azt viszont még mindig nehéz eldönteni, hogy volt-e értelme újraindítani a sorozatot. A mögötte álló Broccoli-klán kockázatos számításai végülis bejöttek. A közönség nagyrésze örömmel fogadta a komolyabb hangvételt és a vastökű Daniel Craiget is, akinek a megformálásában a 007-es ügynök egy lelkileg sérült gyilkológép lett. A megközelítésnek voltak indulatos ellenzői, azonban most mellékes, hogy egyetértünk-e az irányvonallal. A lényegi kérdés, hogy maguk az alkotók mit kezdtek azzal, hogy az alapjaitól újra fel kellett építeniük James Bondot? Nos, a Casino Royale és A Quantum csendje nagyjából odáig jutott, hogy Bond egy nő miatt lett az, aki. A reboot mindkét része gondoskodott a szórakoztatásunkról, de a régi stílusjegyek hiányában az identitását továbbra is kereste. A Sam Mendes rendezte Skyfall volt az, mely a bizonytalan lábakon álló, és a rosszul elsült Quantum miatt máris bedőlni látszó újrakezdést helyrekalapálta. Ikonikus szereplők tértek vissza érdekes formában, Bond új rétegekkel gazdagodott, és nem mellékes módon a film képeiből áradt a stílus és az elegancia. Természetes, hogy Broccoliék ragaszkodtak Mendeshez megfeledkezve arról, hogy a legjobb Bond-filmek rendezői felelősek általában a leggyengébb részekért is.

Alfred Hitchcock hatását máig érezni a filmeken, a legendás rendező munkássága viszont már életében nagy hatással volt kollégáira. Az Arabeszk kapcsán kitárgyalt Stanley Donentől Brian De Palmáig jónéhányan akartak a nyomába lépni. A jobbak persze nem csupán másolni próbálták őt, hanem igyekeztek hozzátenni, vagy legalább csavarni egyet a tőle ellesett fogásokon. Bár Hitchcock filmjei se nélkülözték a humort, a '70-es években beindult egy trend, mely az ő stílusában készült alkotásokat méginkább a komédia irányába tolta. Mel Brooks is ekkor készítette el a maga Hitchcock-paródiáját, a Magasfrászt, és ugyanekkor mutatták be a Gene Wilder - Richard Pryor párost elsőként összehozó Száguldás gyilkosságokkalt. Az utóbbi filmet jegyző Colin Higgins első rendezésében ott folytatta, ahol forgatókönyvíróként abbahagyta. A Goldie Hawn és Chevy Chase főszereplésével készült Óvakodj a törpétől! magán viseli ugyan a Hitchcock-thrillerek jellegzetességeit, de a suspense elemek leginkább arra vannak, hogy feldobják a labdát a poénoknak.

A kockakedvenc Brad Bird eddig úgy tűnt, nem tud hibázni. A Szuper haver és A hihetetlen család rendezője még a Mission: Impossible-sorozatot is feltámasztotta hamvaiból. Nagyratörő sci-fijéről, a Holnapoliszról sokáig vajmi keveset lehetett tudni, csak azt, hogy egy elképesztő utazásra invitál a jövőbe. Amikor a nagy titkolózást megtörve kijöttek az első előzetesek, engem valahogy nem kapott el az izgalom, és minél többet mutattak belőle, annál kevésbé éreztem úgy, hogy a George Clooney főszereplésével készült filmet feltétlen meg kellene néznem. A Holnapolisz sorsát végül saját alkotói pecsételték meg, akik az általánosnak bizonyuló lanyha érdeklődésre, valamint az elmarasztaló kritikákra elsírták bánatukat, hogy az eredetiségre és a pozitív gondolkodásra ezek szerint ma már nincs igény. A visszafelé elsült hárító szöveg több okból is fals kezdve azzal, hogy a Disney-műhelyből kikerült alkotásnak távolról se az a legfőbb problémája, hogy nem trendi. 

A színészeknek van egy furcsa kasztja, az egyszerepes sztárok, akiket a közönség egy bizonyos filmsorozatban zabál, viszont bármi mást csinálnak, azt jó esetben is szerény érdeklődés fogadja. Vin Diesel mindinkább kezd közéjük tartozni, amit persze magának köszönhet. Régóta nem is próbálkozik a kitöréssel, hat éve a Halálos iramban-filmekkel ébred és fekszik. A galaxis őrzői egymondatos szinkronszerepét leszámítva csupán kis kedvencének, az űrszökevény Riddick karakterének áldozott egy újabb felesleges folytatást. Az utolsó boszorkányvadász bár első blikkre nem tűnik annak, mérföldkő lehet a karrierjében. Eldöntheti, hogy van-e élet Diesel számára a száguldó verdák világán kívül is. A fantasy-akciófilmek közül igaz ritkán kerülnek ki hatalmas kasszasikerek. Még az elmúlt évek egyik legerősebb próbálkozása, a Constantine - A démonvadász is alulmúlta a várakozásokat, de lássuk mire ment Diesel, aki démonok helyett boszorkákra feni a kardját!

A filmkészítés képlékeny folyamat, akár egyetlen döntésen is múlhat, hogy a végeredmény klasszikus lesz vagy középszerű. Változtatni tudni kell akkor is, amikor már elvileg minden eldőlt. A Vissza a jövőbe első részét például több héten át forgatták Eric Stoltz főszereplésével, amikor Robert Zemeckisnek be kellett látnia, hogy vele a film nem működik, és nincs más választása, mint egy új színésszel elölről kezdeni a munkát. Talán ennél is hihetetlenebb, hogy az Annie Hall eredetileg krimi lett volna, de Woody Allen ráébredt, hogy a szerelmi mellékszál sokkal erősebb a gyilkosságénál és köréje kezdte építeni a sztorit, így jött létre az a mű, ami ma már a filmtörténet megkerülhetetlen része. De mi lett volna, ha Zemeckis vagy Allen nem hallgatnak az ösztönükre? Nos, akkor egy olyasmi film került volna ki a kezükből, mint a Sicario - A bérgyilkos, ami annak a Denis Villeneuve-nek a nevéhez köthető, aki a közelmúltban rendezett két teljesen eltérő, de egyaránt figyelemreméltó alkotást - a Fogságbant illetve az Ellenséget -, mostanság pedig épp arra készül, hogy folytatást csináljon a Szárnyas fejvadászhoz.  

A Guillermo Del Toro köré szerveződött kultuszt teljesen sose tudtam megérteni. Igaz a Penge 2 után én is azokhoz a rendezőkhöz soroltam, akikre érdemes odafigyelni, aztán jöttek a Hellboy-filmek, a produceri irányítása alatt bemutatott horrorocskák, meg a Tűzgyűrű, és egyik se lett az a földrengető csoda, amit Del Toro növekvő renoméja alapján remélni lehetett. A látványviláguk mutatta, hogy a rendezőnek erős és egyedi a fantáziája, de egyéb részről a filmek korántsem egy zseni kéznyomát tükrözték. Hiába próbálkoztam többször a művészi hírnevének a legnagyobb löketet adó A faun labirintusával és egy korábbi kísértetfilmjével, az Ördöggerinccel is. A nekik tulajdonított mélység helyett csak igényességnek álcázott nehézkességet véltem felfedezni bennük. Amikor kijöttek az első képek 1800-as években játszódó gótikus horrorfilmjéről, a Bíborhegyről, bármennyire is olvadoztam a szépségüktől, rögtön figyelmeztettem is magamat, hogy kinek az alkotását várom. Így történhetett meg, hogy míg a film bemutatását egyértelmű csalódottság kísérte, nekem kellemes meglepetést okozott. 

Cameron Diaz miután berobbant a köztudatba A maszkkal, ahelyett, hogy jó pénzért elvállalta volna az első szembejövő stúdiófilmet, amiben más dolga nem volna azon kívül, hogy csinos legyen, elkezdett színészi kihívást jelentő szerepeket keresni a függetlenek táján. Karrierje első állomásait így rajzolták ki olyan fekete humorú, szokatlan filmek, mint Az utolsó vacsora, a Hullázó kedélyek, vagy a most kitárgyalásra kerülő Féktelen Minnesota, amiben egy szabadszájú kisvárosi menyecskét játszik. Adósságai miatt Freddie-t arra kényszeríti a helyi gengszterfőnök (Delroly Lindo), hogy hozzámenjen szép nagy barom könyvelőjéhez, Samhez (Vincent D'Onofrio). A fickónak ő a jutalma, neki pedig a büntetése. Amikor feltűnik az esküvőn újdonsült férjura börtönből szabadult öcsikéje, a jóképű, de szintén nem agybajnok Jjaks (Keanu Reeves), Freddie egyből ráveti magát, és meggyőzi, hogy Sam sikkasztott pénzét meglovasítva kezdjenek együtt új életet. Az épületes terv persze egyből félresiklik, és megkezdődik az átverésekkel és gyilkosságokkal teli dicső lejtmenet, ami elveszi azt a maradék kis kedvet is, hogy valaha ellátogassunk Minnesotába.

A zsaru és a gyilkos ugyanazon érme két különböző oldala, természetes hát a kapcsolat köztük. - állítja John Flynn filmjének főszereplője, Cleve (James Woods - Éjféli bunyó), aki hosszú éveken át abból élt, hogy egy vállalat megbízásából embereket ölt. Mikor munkaadója, a befolyásos David Madlock (Paul Shenar - A sebhelyesarcú) nem kívánja többé igénybe venni a szolgálatait, a sértett bérgyilkos elhatározza, hogy kitálal róla. Felkeresi hát Dennis Meechumot (Brian Dennehy – Rambo), aki arról a rablásról írt sikerkönyvet, melynek rendőrként kis híján az áldozatává vált. Cleve elárulja neki, hogy Madlock éppen ennek a zsákmányával alapozta meg a jövőjét, de a megfáradt nyomozó eleinte nem akar hinni neki. Ahogy Cleve egyre több bizonyítékokkal alátámasztott részletet tár fel előtte gyilkosságokkal kikövezett múltjából, Meechum szíve szerint azon nyomban rács mögé dugná, viszont, mint író, kezd ráharapni a témára. Bestseller van születőben, csakhogy a két férfi közt zajló játszmába beszáll a leleplező könyv hírétől nem tud boldog Madlock is.