A komputeripar néhány évtized alatt teljesen átformálta az emberek életét és egyúttal létrehozta saját legendáit. Azokat, akik aktívan kivették a részüket a technikai forradalomból bizonyos körökben isteneknek kijáró csodálat vette körül. Közülük is kiemelkedett az Apple cég vezére, Steve Jobs, aki lehengerlő prezentációval már a '80-as években sztárstátuszt vívott ki magának, öt évvel ezelőtt bekövetkezett halálakor pedig látnokként tisztelték. Az idealizált kép mögött, ami kialakult róla, az igazság korántsem volt olyan szép. A nagy álmodó zsarnokként bánt munkatársaival és az is hidegen hagyta, hogy rabszolga módjára tartott gyermekmunkások rakják össze termékeit. Nem sokban különbözött tehát akármelyik könyörtelen multicég főnökétől, de a hozzá közel állók - például a lánya, akit sokáig el se ismert sajátjának - is megtapasztalták, hogy van egy a nyilvánosság előtt titkolt, sötétebb oldala. A kérdés már csak az, hogy ellentmondásossá vált személyiségének melyik részét emeli ki a róla szóló film? Az Oscar-díjas alkotógárdától jogos az elvárás, hogy ne csupán a Steve Jobs-kultusz legyen ismételten meglovagolva.

Az újrafeldolgozási láz, ha nem is egyből, de csak utolérte a Péntek 13.-át, ami kivételesen rá is fért a '80-as években indult slasher-sorozatra. A felfokozott várakozásnak a film nem tudott megfelelni, ami részint azzal magyarázható, hogy a kínálkozó tartalmi megújulás teljesen elmaradt. A készítők nem csupán meghagyták, hanem tisztelettudóan ki is hangsúlyozták az eredeti részek és a műfaj összes kliséjét kezdve a buta áldozatokkal, akik addig buliznak meg dugnak, amíg a nyugalma megzavarására érzékeny gyilkosunk el nem hallgattatja őket. A Péntek 13. végső soron épp attól lesz annyira szórakoztató, hogy nem veszi túl komolyan magát. A szoftpornós szexet és a csöcsfaktort is annyira direkte küldi az arcunkba, hogy azt nem lehet mosoly nélkül megállni. Az csak természetes, hogy a rendőrség inkompetens, a fiúk meg az első adandó alkalommal beszívnak. A hokimaszkos tiniaprító, Jason Voorhees lakhelye ráadásul egy marihuánaföld közepén helyezkedik el, ami eddig nem ismert szintre helyezi a drogozás veszélyességét. A szereplők közt felsorakoznak a tipikus áldozatok, de a többségük még rá is tesz egy lapáttal, mintha titkon halálvágyuk lenne. Akadnak köztük ismertebb színészek, mint Jared Padalecki az Odaátból, de a túlélési esélyük Jasonnal szemben igencsak alacsony. Idehaza kizárólag a mozis változat jelent meg, ami nem is baj. A bájosan Killer Cutra keresztelt változatban már kissé sok a jóból.

Nem tudom, más hogy van vele, de nekem a 2015-ös esztendő inkább szólt a rossz, mint a jó filmekről. Mikor nekiültem a szokásos évértékelő megírásának, akárhogy igyekeztem, nem tudtam tíz filmet se összeszedni, melyekről teljes határozottsággal állíthattam, hogy ezek bizony műfajuk kiválóságai, nélkülük szegényebb lenne a világ. Ha ehhez hozzáveszem, hogy az idehaza 2015-ben bemutatott két legjobb filmet (Snowpiercer; Birdman) valójában már az előző évben láttam és a többség által leginkább körbeajnározott alkotások kisebb vagy nagyobb mértékben, de szinte egytől-egyig csalódást okoztak, hát nem maradt más lehetőségem, mint, hogy azokból válogassak, amik megkeserítették a mozirajongók napjait. Ezekből aztán volt dögivel, akár egy negyvenes toplista is összejöhetett volna belőlük, de a befogadhatóság kedvéért meghúztam a limitet húszban. Íme 2015 sötét oldala, a filmek, amik után csak a remény marad meg, hogy a következő év ennél jobbakat tartogat!   

Amikor a Disney megvette a Lucasfilmet és vele a birtokába jutott minden idők legértékesebb sorozata, az internetet elárasztották a mémek, melyekben az egeres cég rajzfilmhősei eluralták a Star Wars univerzumot. A poénok mögötti aggodalmon sokan osztoztak, pedig nem attól kellett volna félni, hogy a kezükben a galaktikus eposzból kölyökmatiné lesz, hanem, hogy a portékáit vasmarokkal gondozó vállalat inkább eladható termékként, és nem alkotásként tekint rá. A gyártási minta adott volt, a Marvel-moziverzumnál bevált technikát alkalmazták, tehát fázisonként jönnek majd az epizódok a sorozathoz, évenként pedig megkapjuk a különböző Star Wars-karakterekhez kapcsolódó filmeket. Atombiztos jövedelemforrás ez a Disneynek az elkövetkező hosszú időre, amin nem veszíthettek, hisz a franchise népszerűsége akkora, hogy azt is túlélte, hogy több, mint harminc éve nem készült hozzá olyan rész, mely a rajongók tetszését igazán elnyerte volna.

A 2008-ban bemutatott A hihetetlen Hulk közismerten Ang Lee pár évvel korábbi, azonos forrású képregény-adaptációja okozta csorba kiköszörülésére készült el. Lee Hulkját a legtöbb néző értetlenséggel, sőt csalódással fogadta és mivel a mozikasszáknál se úgy szerepelt, ahogy azt elvárták volna, a köztudatban úgy él, mint egy elhibázott alkotás. A premier idején bírálat érte a rendezést, a szereposztást, magát a címszereplő zöld óriás kinézetét valamint a ráérősen vezetett és szívesen elfilozofálgató történetet. A magát több műfajban kipróbáló, de leginkább érzelemgazdag drámáiról ismert Ang Lee eleve szokatlan választás volt a Marvel egyik leghíresebb képregényhőse, a dühében legyőzhetetlen szörnyeteggé váló Bruce Banner (Eric Bana) kalandjainak a filmre dolgozására. Bár minden bizonnyal az anyagiak is közrejátszottak a rendezés elvállalásakor, Lee nem úgy tekintett az elé tárult kihívásra, mint közönséges bérmunkára, hanem igyekezett megragadni azokat a mélységeket, amiket a képregényben látott. Így került bele a filmbe egy görög tragédiába illő apa-fiú kapcsolat és vált hangsúlyossá a főszereplő traumatikus, elfojtásokkal teli személyisége.

1964-ben kevés nagyobb kiszúrás érhetett annál, hogy feketének születtél Amerika déli államainak egyikében. A szavaiknak egyre nagyobb nyomatékkal hangot adó polgárjogi mozgalmak ezen változtatni akartak, azonban voltak, akik ennek nem örültek. Felcsaptak az indulatok az egész országban, békésnek induló tüntetések is gyakran utcai harcokká fajultak. Ebben a puskaporos légkörben ment el három aktivista a Mississippi béli poros Longdale-be, hogy fellépjen a néger lakosság szavazati jogának ügyében. Andrew Goodmant, Michael Schwernert és James Earl Chaneyt a helyi hatóság gyorshajtás vádjával letartóztatta, de csak addig tartották bent őket míg barátaikkal a Ku-Klux-Klánban meg nem szervezték a tőrbe csalásukat. A fiúk eltűnése akkora visszhangot váltott ki, hogy nyomására az FBI nagyszabású vizsgálatot indított. A Lángoló Mississippi kódnéven folyó nyomozás a nemzet figyelő szeme előtt zajlott le, a médiahálózatok kiemelt hírként kezelték a fejleményeit. A felkavaró esetről több dokumentumfilm is készült, de a legnagyobb vitát Alan Parker krimije keltette, mely a nyomozás vezetőinek nézőpontjából elevenítette fel az eseményeket.

Ügynökök kíméljenek! - szokás még mindig kiírni, ami önmagában elárulja, hogy milyen kellemetlen hivatást is választ, aki ebből próbál megélni. Legyen szó telemarketinges értékesítőkről vagy a kihalóban lévő házalókról, közös jellemzőjük, hogy többnyire olyasmit akarnak eladni nekünk, amire nincs semmi szükségünk, és ez megalapozza az egész beszélgetés kínosságát. Már azelőtt viszolyogtam ettől a munkától, hogy láttam volna az elképesztő szereposztású Glengary Glen Rosst, ami után viszont ünnepélyesen letettem a nagyesküt, hogy alakuljon bárhogy az életem, soha nem fogok semmiféle ügynöki állást vállalni! A történet az elismert drámaszerző, David Mamet saját élményein alapszik, aki a hetvenes években egy ugyanolyan ingatlanirodában dolgozott, ahol filmünk is játszódik. Mamet először színdarabot írt belőle, melyet 1983-ban mutattak be Londondban, majd nagy sikerrel játszottak a Broadwayen. A szerző elnyerte vele a Pulitzer-díjat és kisvártatva felkérték, hogy írjon a meglehetősen szabadszájú darabból forgatókönyvet.

Bryan Singer, az X-men-filmek és a Superman visszatér alkotója a szuperhősök fantasztikus világa után ismét komolyabb vizekre evezett, azonban rendezői képességeinek megártott a kommerszben való tartós alámerülés. A Valkűr így lett egy néhol izgalmas, de összességében lagymatag II. világháborús dráma, ami pedig a történelem egyik legismertebb merényletét eleveníti fel, melynek során Adolf Hitlert saját hadvezetése próbálta eltenni láb alól. Az, hogy Tom Cruise játssza az összeesküvést kitervelő Claus von Stauffenberg ezredest némelyeket eléggé felháborított. Bár többre is képes egy millió dolláros mosolynál, ám ezúttal pályafutása legunalmasabb alakítását nyújtja. A film langyos fogadtatása többszörös csapást mért az egójára, ugyanis a Valkűr bemutatása volt a sarokköve annak - az amúgy sokadik próbálkozásnak -, hogy az MGM-stúdió az irányítása alatt ismét a régi fényében pompázhasson. Abból, hogy a Valkűr ennyire csalódást keltő, a rendezőn kívül vastagon benne van a vele a Közönséges bűnözők óta először együtt dolgozó író, Christopher McQuarrie is. A páros mintha maga se tudná, miért akarja elmesélni ezt a történetet. Tekintve, hogy Cruise-t micsoda színészek veszik körbe Kenneth Branaghtól Tom Wilkinsonon át a Fekete könyv fél szereplőgárdájáig, és mégis egytől-egyig haloványak, világos, hogy a Valkűr problémái mélyebbre vezetnek Cruise vitatott színészi talentumánál.

Bud Spencert aligha kell bárkinek is bemutatni. Terence Hill-lel közös filmjeiket valószínűleg egészen az apokalipszis bekövetkeztéig, sőt minden bizonnyal utána is heti rendszerességgel fogják sugározni. Az örökös kedvenc bunyós páros együtt és külön is szépen elboldogult, de talán nem szentségtörés kijelenteni, hogy Spencer egy kicsit jobban. A pályafutásukat meghatározó Az ördög jobb és bal keze sémáját mindketten igyekeztek átvinni saját filmjeikbe, azonban Bud Spencernek megvolt az a szerencséje, hogy a sors összehozta őt egy bizonyos Stefano Vanzinával, közismertebb nevén Stenoval. Az író-rendező kitalálta, hogy ugyanazt, amit Az ördög jobb és bal keze tett a westernnel, azt megcsinálhatnák az olasz rendőrfilmekkel: lépjen a keménység helyébe a humor meg a nagy pofonok. Megszületett hát Piedone alakja, aki a maga módján, fegyver nélkül őrzi a rendet Nápoly utcáin.