A ’90-es években egyes akkor még virágzó zsánerek filmjei úgy próbáltak relevánsak maradni, hogy féktelen tempóra kapcsoltak. Wolfgang Petersen alkotása, mely egy gyorsan ölő járvány kitöréséről szól, akkora sebességgel száguld, hogy alig bírja szusszal. A Vírus forgatása is rohamléptékben zajlott, mivel ugyanezt a témát akarta feldolgozni Ridley Scott, de produkciója végül kútba esett. A készítők persze ezt akkor nem tudták, és a még élő versenyszellemben mindent bevetettek, hogy a konkurenciát lepipálják. Nem elégedtek meg az alapsztoriban rejlő feszültséggel, még egy összeesküvést is kanyarítottak vírusuk köré. A főszereplő Dustin Hoffmanra így nem csupán egy járvány megállítása várt, de egy város felrobbantásának megakadályozása is. A filmet emellett teletömték sztárokkal, adtak hozzá különleges effekteket, és még egy nem mindennapi helikopteres légicsata is belefért.   

Aki azon nyomban görgetne a százalékos értékeléshez, annak csalódást kell okoznom, A bérlőnél ez kivételesen elmarad. Roman Polanski alkotásában egyedül az őrületet tudnám százalékolni, azért viszont megérdemli a 100%-ot. Műfajilag a lélektani thrillerek közé szokták sorolni, és bár vannak benne horrorisztikus elemek is, én leginkább művészfilmnek tudnám nevezni. A bérlő tematikusan egy trilógiát alkot Polanski két korábbi munkájával, az Iszonyattal és a Rosemary gyermekével. Az utóbbival szemben nem a feszültségkeltésre épít, sőt a történet se igazán lényeges benne. Nincs a végén feloldás vagy egyszerű magyarázat a történtekre, csak a mindent elborító paranoia, amely szürreális téveszmék formájában kezd testet ölteni, hogy aztán jó étvággyal felzabálja a főszereplőt.  

(Alább a Kultúrbarlang, a Fantasy Film és az Etalon Kiadó petíciójának a szövege olvasható.)

A címválasztás nem véletlen, de célzatos! A legendás filmalkotás kölcsönvett címével szeretnénk utalni arra, hogy az eddig csendben munkálkodó művészfilm kiadók most elérkeztek arra a pontra, amikor is végső esélyként ezzel a petícióval - mint egy utolsó kiáltásként – felhívják a figyelmet a hazai klasszikus filmkiadás végórájára. A piacgazdaság törvényei szerint csak azt érdemes gyártani, előállítani, ami hasznot hoz. Viszont azt is tudjuk, hogy a művészetek önmagukban soha nem éltek meg, mindig szükség volt mecénásokra, hogy - a ma már egyetemes kultúrtörténet részévé vált – festők, zeneszerzők, költők művei létrejöhessenek és át is öröklődjenek a jövő nemzedékei számára. Mindez fokozottan igaz a filmre.

Stephen Merchantot még az alulértékelt Az a bizonyos első évben fedeztem fel. A colos, megjelenésében is bizarr komikus sokáig Ricky Gearvis árnyékában tevékenykedett, de az utóbbi időben egyre több saját projekttel jelentkezett. Ezek egyike volt az HBO-nak készült vígjáték-sorozat, a Hello Ladies, amit a csatorna ugyan az első évaddal elkaszált, viszont megengedte neki, hogy egy tévéfilmben elrendezze a szereplők sorsát. Anélkül kezdtem bele az egész estés változatba, hogy a sorozatból akár egy percet láttam volna, ami csak annyiból jelentett gondot, hogy az alapanyaghoz való kötődés nélkül nem tudtam elnéző lenni vele.

A 28 nappal később című horrorral Danny Boyle képes volt újat nyújtani egy zsánerben, amiben az eredetiség régóta luxusnak számít, ezért a Napfény kapcsán a sci-fi rajongók már előre dörzsölték a tenyerüket. Boyle ugyan személy szerint nagy kedvelője a műfajnak, de rendezőként korábban ódzkodott tőle. Az Alien 4 direktori posztját is visszautasította, mert nem érezte késznek magát a különleges effektekkel teli forgatással járó kihívásra, a Napfény készítése pedig úgy kimerítette, hogy megfogadta, ezután nem próbálkozik hasonló projekttel. A film újra összehozta a 28 nappal később brigádjának több tagját. A forgatókönyvet ismét Alex Garland szállította, a főszerepre pedig Boyle felfedezettjét, Cillian Murphyt szerződtette le, azonban második közös munkájuk nem aratott osztatlan sikert.

Keanu Reeves pályafutása kezdete óta kerüli a beskatulyázást, de időről-időre enged anyagi kötelezettségeinek és bevállal egy akciófilmet. Ezeknek köszönhetően őrizhette meg sztárstátuszát, azonban a 47 Ronin annyira mellément, hogy a mozikban jó ideje amúgy is szerényen teljesítő színészt kezdték leírni. Ezt követő harcművészeti filmje, mely rendezői bemutatkozását is jelentette, a legtöbb országban egyenesen DVD-n jött ki, Reevesnek tehát most már tényleg szüksége volt egy sikerre. Új akciófilmjét nem kísérte számottevő érdeklődés, amíg nem sokkal a premier előtt be nem indult a marketinggépezet és kijött egy előzetes, ami túlzás nélkül mindenkit odavágott. A John Wick hirtelen Reeves nagy visszatérésévé lépett elő. Én is a legjobban várt filmek közé soroltam át bízva abban, hogy beígért tökösségével felborítja a mozikban uralkodó állóvizet.

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki tucatszor befürdött már körbeajnározott filmekkel. Igaz az ízlések különböznek, mégis amondó vagyok, hogy manapság túl könnyelműen dobálóznak az emberek olyan jelzőkkel, amikkel nem kellene. A most kitárgyalásra kerülő akciófilm első részénél is csak úgy repkedtek a legmagasabb elismerések, melyek így visszatekintve részben a meglepetésnek szóltak, hogy Indonéziából kikerült egy akciófilm, mely több szempontból leiskolázta az amerikai konkurenciát. A rajtaütésben egy csapdába esett rendőri alakulat harcolt a túlélésért. Az egyetlen helyszínen játszódó film nem volt akkora szám, mint amekkora hírverés kialakult körülötte, de az határozottan látszódott rajta, hogy az összességében még csiszolatlannak mutatkozó író-rendezőnek, Gareth Evansnek van jövője a szakmában. Azt, hogy valójában mekkora, A rajtaütés 2 mutatja meg.

Christopher Nolan a mai rendezők között akkora liebling lett, hogy már-már érinthetetlennek számít. Dagadó rajongóbázisa szent tehénként bánik vele, még harmadik Batman-filmjét, a hiányosságokban bővelkedő Felemelkedést is úgy körbeimádták, mintha Isten ajándéka lenne. Eddig nem szúrta a szememet, mivel túllihegett filmtrilógiája mellett kijött több klasszis darabbal, de az például enyhe túlzás, hogy bármit is csinál, azt nyomban bepontozzák az imdb-n minden idők legjobbjai közé. Az eddigi kilenc rendezéséből hét ott tanyázik megelőzve filmtörténeti jelentőségű mesterműveket is. Kötelező módon csatlakozott a listán korábbi alkotásaihoz a 2001: Űrodüsszeia és a műfaj egyéb klasszikusai inspirálta sci-fi, a Csillagok között is, de vajon megérdemelten?

A legendásan félresiklott Szahara után nem sok rendezőnek lett volna bátorsága megint kamera mögé állni, azonban Breck Eisnert nem törte le a kudarc. Persze a legtöbben lehetőséget se kaptak volna újból, ám ilyenkor jól tud jönni, ha valakinek Hollywood egyik legbefolyásosabb főmuftija az örege. A csorba kiköszörülésére az ifjú Eisner George Romero 1973-as horrorfilmjének az újrafeldolgozását választotta. A tébolyultakban Ogden Marsh válik két nap alatt idilli kisvárosból földi pokollá egy elszabadult vírus miatt, melynek hatására mindennapi emberekből őrült gyilkosok lesznek. A nyugodt élethez szokott sheriff, David Dutten (Timothy Olyphant) kénytelen végezni egy puskával fenyegetőző lakossal, de rövidesen újabb halálesetek történnek. Mire a férfi feleszmél, a kormány karantén alá vette a városkát, ő pedig feleségével (Radha Mitchell) és néhány társával kénytelen menekülni a járványt fegyverrel irtó katonaság és az elszabadult fertőzöttek elől.

A rendhagyó képzelettel megáldott rendező, Terry Gilliam és a gonzo újságírás atyja, Hunter S. Thompson találkozásánál számítani lehetett rá, hogy veszélyes kemikáliák szabadulnak el, melyek elegyéből csakis kultikus mű születhet. A Félelem és reszketés Las Vegasban már hangzatos címével erre a sorsra predesztinálódott, a vele való szójáték azóta is kedvelt sport. Thompson könyvét sokáig megfilmesíthetetlennek tartották. Olyan nem éppen hétköznapi rendezők adták fel a lelkes nekirugaszkodás után a próbálkozást, mint Martin Scorsese és Oliver Stone. Így utólag szinte rejtély, hogy miért nem mindjárt Gilliamnak szóltak, aki többszörösen bizonyította pályája során, hogy a pszichedelikus látomások és az abszurd humor keverésének szakavatott mestere.