Miután a Szellemirtók a ’80-as évek közepén irtózatosan nagyot kaszált, a mozikat elárasztottak a vicceskedő kísértetek. Ebben a trendben jött ki az akkor még kezdőnek számító Tim Burton karriermeghatározó vígjátékával. A Beetlejuice eredetileg horrorfilmnek indult, ám a forgatókönyv Burton irányítása alatt új irányt vett. A történet nem csak könnyedebb tónust kapott, de a rendező teljesen a maga képére formálta. A filmben egy kedves házaspár, Adam (Alec Baldwin) és Barbara Maitland (Geena Davis) válik szellemmé egy végzetes baleset következtében. Alig fogják fel, hogy mi történt velük, a házukba máris új család költözik. Az extravagáns new yorki família radikális átalakításokba kezd. Maitlandék mivel nem boldogulnak a helyzettel, nem látnak más megoldást, mint a kókler bioördögűző, Betelgeuse (Michael Keaton) segítségét kérni.

Stanley Kramer (Ítélet Nürnbergben) filmje a '70-es években divatossá vált, paranoiával vastagon átitatott politikai thrillerek sorába tartozik azzal a különbséggel, hogy ezúttal az összeesküvők oldaláról követhetjük a történéseket. Hősünk ismételten egy akárki, akit elsodor a mahinációk áradata, hiába próbál tenni ellene. Nem tudjuk meg kik a megbízói, sőt azt se, hogy kicsoda tulajdonképpen a célpont, akit meg akarnak öletni vele, ahogy az okokat se. Ez az abszolút homály a válaszokra vágyókat könnyen felingerelheti, de a film hangulatának igen jót tesz. Egy megfoghatatlan rémálom részei leszünk, amely elől nincs menekvés.

H.R. Giger, a közelmúltban elhunyt szürrealista művész nevét az Alien tette világszerte ismerté. A film és az általa megálmodott teremtény népszerűsége azóta is töretlen, viszont a ’90-es évek közepén bemutattak egy másik sci-fi/horrort, mely szintén Giger sötét fantáziáját hívta segítségül szörnye életre keltéséhez. Ez volt A lény, melynek marketingjében nem győzték eleget ismételni, hogy az alien szülőatyjának közreműködésével készült. A fogás bevált, a filmhez Giger és a többi alkotó kihagyásával pedig egy sor folytatást gyártottak, melyek a harmadik résztől egyenest DVD-n jelentek meg. Az eredetihez egyik se ért fel, de az eltelt évtizedek a franchise indítódarabját se hagyták nyom nélkül. 

A romantikus mozikat, különösen, ha nő a főszereplőjük, hajlamosak az emberek csajos filmként bekategorizálni, pedig azok, melyek igazán jók, a férfiakat is ugyanúgy meg tudják szólítani. Bevallom, nekem nem egy kedvencem van köztük, a szívemhez pedig különösen közel áll a Rózsaágy. Michael Goldenberg alkotása hazájában nem találta meg a közönségét, hozzánk pedig már csak DVD-n jutott el, ami egyenes utat jelentett a süllyesztőbe. A műfaj rengeteg felszínes, túlcukrozott darabja között nehéz megtalálni azt, mely a lehető legjobb értelemben véve romantikus, az elfeledett Rózsaágy pedig pont ilyen.      

David O. Russell rendesen magára talált mióta a Multik haza! című besorolhatatlan izéjével borzolta a népi kedélyeket. Előbb A harcossal, aztán a Napos oldallal lepett meg a rendező, melyekben felhagyott az öncélú kísérletezgetéssel, és egy sokkal közönségbarátabb megközelítésben kezdett gondolkodni. Amikor új filmjéről, az Amerikai botrányról kijöttek az első anyagok, volt bennem egy félelem, hogy ebből valami olyasmi lesz, amit inkább Oscar bácsiéknál fognak tudni értékelni, de tévedtem. David O. Russell rendezése a legjobb Scorsese-filmek jegyeit viseli magán anélkül, hogy azok epigonjává válna. 

Az angol Monty Python társulat már Repülő cirkusz nevezetű kultikus szkeccs műsorával igazolta, hogy nem létezik se téma, se műfaj, melyet ne lenne képes a feje tetejére állítani. Humoruk teljesen kiszámíthatatlan módon csap le. Hétköznapian induló jelenetek náluk semmi perc alatt válnak totálisan abszurddá. Első mozifilmjüknek már a stáblistája fergeteges káoszba fullad svéd felirataival és a nézőnek kiszóló kérdéseivel. Amikor a zord, középkori Albionban egy domb mögül lódobogás hallatszik, ám lovasok helyett két galoppozó férfi tűnik fel tököket csattogtatva, már egészen biztosak lehetünk benne, hogy itt bármi megtörténhet.

Erre a tárgyalótermi krimire ma már kevesen emlékeznek, pedig egy hihetetlen párost hozott össze: James Woodsot és Robert Downey Jr-t. Mindketten Hollywood leglazább arcai közé tartoznak, ám míg Downey Jr. több kisebb-nagyobb döccenő után a Vasemberrel belépett a szupersztárok közé, Woods a kvalitásai ellenére is örökre megmaradt annak a színésznek, aki a csúcsra kerülhetett volna, de sose jutott oda. Az igazság bajnoka idején még nyitott kérdés volt, hogy mit kezdenek a lehetőségeikkel. A film a kettősükön túl egy feltörekvő rendezőt (Joseph Ruben - A mostohaapa) és egy olyan írót (Wesley Strick - A rettegés foka) is fel tud mutatni, aki később szintén felkapottá vált. Ennyi reménységgel a fedélzeten már egyenesen különös, hogy az alkotás mennyire elkerülte a moziközönség figyelmét.

Nem egyedülálló sajnos, hogy egy rendező pont a legjobb munkájáért nem kapja meg a neki járó elismerést, míg a középszar alkotásaival sikert arat. Paul (akkor még W.S. nélküli) Anderson előtt, miután a Mortal Kombatból egy a korábbi játékadaptációkhoz képest többé-kevésbé élvezhető, és nem elhanyagolható módon hasznot hozó filmet készített, kitárult egy csomó ajtó. A kapott ajánlatok közül a választása egy sci-fi/horrorra esett, amiben egy sokáig elpusztultnak hitt űrhajóra érkező mentőcsapatnak kell szembenéznie belső démonaival, és magával a pokollal. A Halálhajó forgatásakor az anyagi problémák, a szűk határidő, és a stúdió folyamatos belepofázása miatt Andersonnak kompromisszumokat kellett kötnie, ám talán épp az állandó nyomásnak köszönhetően tehetsége legjavát nyújtotta.

A szeptember 11-i terrortámadás után az amerikai stúdióvezetők első dolga az volt, hogy eltolják az összes filmjük premierjét, ami a terrorizmus témáját érinti, és ahonnan csak tehették, kiretusáltatták az ikertornyokat. Ugyanekkor a kölcsönzési listák élére ugrott egy a maga idejében elsikkadt film, a Szükségállapot, mely ijesztő életszerűséggel mutatja be, hogyan válik New York terror sújtotta övezetté. Edward Zwick alkotása valós eseményekből, éppen a World Trade Centert célzó első robbantásos merényletből indul ki, ám ez történetében csak gyújtópontja egy láncreakciónak, melynek során a szabad világ védelmében pont a demokráciát áldozzák be.  

A japánok híres szörnyét eddig kétszer próbálták az amerikaiak saját képükre formálni. Az első alkalommal a jogokat felvásárló Sony A függetlenség napja készítőit és teljes apparátusát bevetette, ám a végeredmény a ’90-es évek egyik legtöbbet cikizett blockbustere lett. Bár a stúdió eredetileg hosszú távra tervezett vele, a negatív közönségvisszhang miatt csöndben lefújták a már előkészületben lévő folytatást. Két évtizedbe telt mire a rivális Warner újra elő merte csalni a tenger mélyéből Godzillát. Az új trendeknek megfelelően a függetlenek világából szerződtettek le hozzá rendezőt, akivel természetesen sötétebbre vették a hangvételt. A film a toplisták élén nyitott és a kritikai fogadtatás is jóval kedvezőbb volt. Elsőre úgy tűnhet, hogy a régi Godzilla nem ellenfele az újnak, de azért ne kapkodjuk el! A meccs még csak most kezdődik.