Brandekre szükség van, és mivel a neves kémregény-szerző, a nemrég elhunyt Tom Clancy fejéből kipattant Jack Ryanről készült nem is egy sikeres film, logikus lépés volt őt újra elővenni. Az akaratlanul is mindig a baj közepébe csöppenő CIA-elemző átment már több reinkarnáción. A Vadászat a Vörös Októberre filmes adaptációjában még csak másodhegedűs volt, de ez megváltozott, amikor Alec Baldwintól átvette a stafétát Harrison Ford. A mérsékelten népszerű Férfias játékok és a Végveszélyben után jött A rettegés arénája, melyben Ben Affleck megformálásában fiatalították vissza Ryant újonccá. A filmet kedvelték az emberek, a producerek új szériát akartak kezdeni vele, csakhogy a színész akkoriban meredeken zuhanó népszerűsége ennek gátat szabott. Itt vagyunk hát 12 évvel később egy vadonatúj Jack Ryannel, aki Chris Pine képét magára öltve megint tovább fiatalodott. Ha így folytatja, legközelebb a gimis éveit követjük majd nyomon.

John Grisham üstökösként bukkant fel Hollywood egén, ami azzal járt, hogy amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is tűnt a ragyogása. A bestsellerek szerzője a Ha ölni kell filmváltozatával ért el a csúcsra, mikor a stúdiók és a közönség egyaránt lesték szavát, utána viszont hiába nyúltak írásaihoz akár a legnagyobb rendezők is, a visszajelzések egyre kedvezőtlenebbnek bizonyultak. Ennek a lecsengő érának az első lovasa volt Az esőcsináló, melyet nem más jegyzett, mint az élő legenda Francis Ford Coppola. A nem túl csalogató címmel ellátott filmet arra szánták, hogy záporozzanak rá a díjak és a dollárok, a fogadtatás mégis annyira langyos volt, ami ekkora nevektől kínos. Bemutatása idején nekem se tűnt többnek, mint egy újabb szokványos Grisham-kriminek, pedig mind az író munkásságának, mind zsánerének figyelemreméltó darabja.

A videójátékok az első adaptálások óta kifognak a filmeseken. Egyszerűen képtelenek rájönni, hogyan nyúljanak hozzájuk. Felsorolni is borzasztó azokat a műremekeket, amikkel a gyanútlan rajongókat becsalogatták egy sötét vetítőterembe, hogy ott aztán tanúi lehessenek, miképp válik kedvencük egy emberi fogyasztásra alkalmatlan celluloid hulladékká. Aztán jött a Silent Hill és valami csoda folytán egész jól sikerült. Volt története, kedvelhető szereplői, és még a hangulatát is eltalálták. Mindezekkel nem vádolható a folytatás, mely pontosan olyan, amilyennek Hollywood szerint egy játékadaptációnak lennie kell: pocsék.

Alig heverte ki a stúdió, nomeg az eredeti film hívei, az irdatlanul nagyot bukott Total Recallt, máris itt egy újabb remake, mely Paul Verhoeven másik közkedvelt sci-fi/akciófilmjének hírnevéből próbál meg pénzt kisajtolni. A Robotzsaru újrafeldolgozásának hírét, mint az várható volt, szintén nem fogadta kitörő lelkesedés, de az előzetesek kissé oldották a lincshangulatot. Még az se tűnt kizártnak, hogy a film megáll a saját lábán. Növelte a szimpátiát, hogy a rendezői székbe újfent egy elismert és egyéni látásmóddal rendelkező alkotót ültettek, akire az a felelősség hárult, hogy filmje kiríjon a szuperprodukciók özönéből és elkápráztassa az eredeti film szkeptikus rajongóit. Vajon José Padilha (Elit halálosztók) véghezvitte a lehetetlent és Verhoeven szatirikus felhangokkal teli művéhez méltó, sőt azt talán túl is szárnyaló újrafeldolgozást hozott tető alá? A régi és az új verzió ötmenetes mérkőzésben csap most össze, a végére pedig garantáltan kiderül, hogy így van-e.   

Henri-Georges Clouzot filmje bár a 60 éves évfordulóján is túl van, máig leiskolázza a legtöbb thrillert. A történet egy dél-amerikai faluban veszi kezdetét, amely afféle csórók Casablancája. A világ minden tájáról akadnak benne menekültek, akik pénz híján ott ragadtak a semmi közepén. A társaság előéletéről nem sokat tudunk meg, de az közös bennük, hogy nagyon szeretnének kijutni erről a helyről. Kapóra jön tehát, amikor egy instabil robbanóanyaggal teli szállítmány elfuvarozásához a helyi olajcég sofőröket keres. A megbízás kész életveszély, a pénz azonban jobban kell annál, hogy ilyen apróságokon fennakadjanak.

Ridley Scott nagyszabású filmjének az időzítése több, mint szerencsés volt. A történelmi eposzokra való igény feltámadása találkozott a számítógépes technika ugrásszerű fejlődésével, mely segítségével a rendező egy már számos alkalommal elbeszélt történetet úgy mondhatott el, ahogy előtte senki. Scottra igencsak ráfért egy sikerfilm. Az utolsó alkotása, amely megmozgatta a közönséget az ekkor majd tíz éves Thelma & Louise volt. Kevesen fogadtak arra, hogy a rendező ezzel a filmmel fog visszatérni az élvonalba, ám a Gladiátorral Ridley Scott biztosra ment és rácáfolt mindazokra, akik félig már leírták őt.

Mióta Terrence Malick újra aktív, sorra jön ki olyan filmekkel, melyeket a szűkebb közönség is egyre kevésbé tud befogadni. Az 1998-as Az őrület határán még ünnepelt visszatérés volt húszévnyi önkéntes száműzetése után, de az utána elkészített Az új világot már annál kevesebben tudták értékelni. Malickot még a vele együtt dolgozó Christopher Plummer és Sean Penn is kritizálták. Plummer utóbb azt nyilatkozta, hogy az író-rendezőnek nagy szüksége volna egy forgatókönyvíróra. Malick a bírálatokra fittyet hányva ment tovább a maga útján, melynek következő állomása Az élet fája volt. A filmet bár azzal az ígérettel mutatták be, hogy ez lehet a főműve, végül Terrence Malick csodálóit is megosztotta.

Felcsigázva ültem neki Paul Schrader filmjének annak ellenére, hogy a korábban látott rendezői munkái (pl. A szexfüggő) közül egyik se nyerte el a tetszésemet. A Könnyű altató simán lehetett volna akár jó is, elvégre Schrader íróként tisztes renomével rendelkezik, elég, ha csak annyit említek, hogy az ő tollából fogant a Taxisofőr forgatókönyve is. Ezt a filmjét ráadásul egy cikkben a legjobb filmek közé sorolták, amik szégyen szemre mégis eltűntek a süllyesztőben, szóval maximális bizalmat szavaztam meg neki. Hinnem kellett volna annak, amit a tapasztalat súg, a Könnyű altató ugyanis pontosan olyan, mint Schrader többi munkája: tipikus példája annak, amikor egy jó író mögött nincs ott egy jó rendező.

Ha a ’90-es évek legjobb akciófilmjeit vesszük sorra, előbb-utóbb eljutunk a Féktelenülhöz. Hatása majdnem akkora volt a műfajra, mint az elődjének tekinthető Die Hardnak. Utat tört annak a szemléletnek, hogy könnyebb egy színészből akciósztárt faragni, mint egy akciósztárból színészt. A rendező Jan de Bont sikere több egykori operatőrt is a direktori székbe segített, bár sokra egyikük se ment. A főszerepet játszó Keanu Reevest ezek után sokkal komolyabban vették, de a film arról is híres, hogy felrakta a sztárok térképére Sandra Bullockot. A Féktelenül szerencsés csillagzat alatt született, ellenben a folytatás máig elrettentő például szolgál. A film maga is egy elszabadult monstrummá vált, melynek fedélzetén ezúttal nem volt senki, aki megakadályozta volna a totális katasztrófát.

John Grisham neve hamar fogalommá vált nem csupán a könyvolvasók, de a filmrajongók körében is. A jogászból bestsellerek szerzőjévé vált Grisham krimijeire egymással versengve csaptak le a stúdiók és készítettek belőlük szuperprodukciókat. A cég, A pelikán ügyirat, és Az ügyfél egyetlen év leforgása alatt jöttek ki és egyaránt remek fogadtatásban részesültek. Grisham elég nagy név lett, hogy saját művei közül a hozzá legközelebb álló, a Ha ölni kell adaptálása felett kontrollt gyakoroljon. Joel Schumachert is ő választotta rendezőnek, akinek Az ügyféllel végzett munkájával nagyon elégedett volt. Az önbíráskodás és a rasszizmus témáját érintő könyve jelentős vitákat kavart, így számítani lehetett rá, hogy a filmváltozatot is felkapja a média. A Ha ölni kellből lehetett volna klasszikus is, de végül csak egy múló szenzáció vált belőle.