Frank Darabontnak nagy gyakorlata van a Stephen King-feldolgozásokkal. A köd már a harmadik mozifilmje, mely a neves szerző egy írásán alapszik. Az első kettőt nagyon be se kell mutatni: A remény rabjait és a Halálsoront King legmegbecsültebb filmadaptációiként tartják nyilván. A két drámai alkotást egyebek mellett összeköti a bennük megnyilvánuló humánum, rendkívül pozitív élményt adnak. Nos, A köd egészen más tészta. Ez a film felidegel. Darabont azt mutatja be igen szemléletesen, hogy az emberek nyomás alatt mennyire borzasztóan tudnak viselkedni. És nem csak azok, akik az első pillanattól fogva ellenszenvesek. A történetben a legnagyobb szörnyűséget épp az követi el, akiről azt hinnénk, hogy meg fogja menteni a többieket.

Amikor először szóba került, hogy Sylvester Stallone új bőrt akar lehúzni régi sikereiről, a legtöbben egy gúnyos röhögéssel reagálták le a hírt. Aztán jött a Rocky Balboa, ami két okból is szájtátásra késztette az embereket: először is pénzt hozott a konyhára, másodjára – és ez csúsztatta le igazán az állakat – egész jó film lett. Bevallom, én ezek után se vártam mást a John Rambotól, mint azt, hogy hősünk egymaga levadásszon egy fél hadsereget és közben olyan szőröstökű beszólásokat nyögjön, amik nyilvánvalóvá teszik, hogy nem az eszéért szeretjük. Az öreg harcos ugyanabban az évben tért vissza a mozikba, amikor Indiana Jonest is előkapták a csomagtartóból, de álmomban se gondoltam volna, hogy Stallone lesz az, aki megmutatja, hogyan kell új életet lehelni egy több évtizedes filmsorozatba.

Miután a Rambo II egy vagyont hozott a konyhára, a harmadik részre egy másikat elköltöttek. A befektetés ezúttal kevésbé térült meg, sőt a film Amerikában megbukott, hosszú száműzetésre ítélve a rettenthetetlen vietnami veteránt a mozikból. Már a forgatás se volt zökkenőmentes. Két hét után kirúgták az eredeti direktort, Russell Mulcahyt (Hegylakó) és a helyére a másodstáb rendezőt, Peter MacDonaldot ültették. A hidegháború a végéhez közeledett, így Rambot már ekkor sokan divatjamúltnak érezték. Az alkotók az afganisztáni hadszintért választották a filmhez, ám a konfliktus a bemutató előtt nem sokkal véget ért, így ott álltak egy ellenséggel – a jól bevált Szovjetunió -, mely immáron legyőzöttnek számított.

Amikor utoljára magára hagytuk, Rambot (Sylvester Stallone) letartóztatták és egy hosszú börtönbüntetésen kívül más nem volt számára kilátásban. A film elején épp követ tör egy fegyintézetben, amikor testhezálló megbízást kap régi barátjától, az ismét Richard Crenna alakította Trautman ezredestől: menjen vissza Vietnamba, ahol még mindig számos amerikai katonát tartanak fogságban. Ha azt vesszük, hogy mit művelt egy szimpla kisvárosban, újra hadiállományba venni őt a világ legrosszabb ötlete, de a valóság földjétől már messze járunk. A folytatás Amerika vérgőzös álma a vietnami visszavágóról, melynek John Rambo a gépfegyveres beteljesítője.    

Még Sylvester Stallone se gondolhatta, hogy a Vietnamból hazatérő katona, John Rambo szerepe fogja megmenteni, sőt meghatározni a karrierjét. A Rocky-filmeken kívül a színész addig csak egyik anyagi bukást halmozta a másikra, a Rambo első része viszont bebetonozta státuszát a nagyok között, a folytatások pedig a ’80-as évek ikonikus akciósztárjai közé rangsorolták. A szérián nyomon követhetőek a műfaj főbb változásai, melyek az évtizedek alatt bekövetkeztek. Az akciófilmek egyre gyorsabbak, nagyobbak és erőszakosabbak lettek, erről pedig a Rambo-sorozat esszenciális képet nyújt. Azon túl, hogy műfajának iránymutató darabjai, még mindig mocskosul jó szórakozást jelentenek.

Martin Scorsese azon szerencsés rendezők közé tartozik, akik megélték legendává válásukat.  Hosszú és küzdelmes út volt az övé, mely az 1990-ben bemutatott Nagymenőkkel érte el a csúcsát. Az áhított Oscar-díjat ugyan nem nyerte el vele, de sokan a mai napig ezt tartják a főművének, ami a ’60-as évek óta klasszikusok tömkelegével dagadó filmográfiáját átnyálazva nem kis szó. A gengszterkedést álommelónak tartó Henry Hillről szóló maffiafilm új korszakot nyitott a pályafutásában. Scorsese lépést tett a közönség és a filmakadémia kielégítése felé. Munkái anyagilag egyre jobb befektetésnek bizonyultak, míg végül A tégla sikere mellett már Oscar bácsiék se mehettek el és a kezébe nyomták az aranyszobrot. Nagy rendezőkkel is megesett, hogy a díj megszerzésével elkényelmesedtek, ám Scorsese még mindig teljes erőbedobással alkot. Így érkeztünk el új filmjéhez, a hazai mozikban sokáig a nézettségi listák élén tanyázó A Wall Street farkasához, mely számomra mégis az év legnagyobb csalódása lett.

Eddie Murphynek rosszul indultak a ’90-es évek. Rendezői bemutatkozása, a Harlemi éjszakák kudarca véget vetett az aranyéveknek. Ettől kezdve elmaradtak a rekordbevételek, a kritikusok pedig rendszeresen bokszzsáknak használták. Ugyan a Megint 48 óra, a Bumeráng és A dzsentlemanus messze nem voltak olyan rosszak, mint az ezredfordulót követő filmjei, rájuk vetült korábbi, jóval nagyobb sikereinek árnyéka, ezért mindegyik melléfogásként lett elkönyvelve. Annak idején keveset érzékeltem Eddie Murphy leszálló ágban lévő csillagzatából, ám eljött az a pont, amikor nekem is feltűnt, hogy valami bűzlik Dániában. Ezt a valamit úgy hívták, hogy Beverly Hills-i zsaru III.

A ’90-es évek végén M. Night Shyamalan a Hatodik érzékkel szinte a semmiből robbant be a köztudatba. Kevés film befejezése váltott ki ekkora hatást. Az író-rendezőt hamar azonosították a csavaros végkifejlettel, így újra és újra szolgálnia kellett eggyel, melynek egyre kevésbé tudott megfelelni. Már a Hatodik érzéket követő A sebezhetetlennél akadtak negatív visszajelzések, melyek a Jelekkel és A faluval tovább szaporodtak. Shyamalan saját hírnevének és duzzadó egójának áldozata lett. Filmjeivel mindinkább egy világmegváltó üzenetet is megpróbált lenyomni a közönség torkán. A kezdetben új Spielbergként is emlegetett rendező kezdett nevetség tárgyává válni, hírnevét azóta se hozta helyre. Mai napig A sebezhetetlen az utolsó időtálló alkotása, mely azt igazolja, hogy nem egyfilmes rendező.  

A vámpírok ábrázolása az elmúlt évtizedekben komoly átalakuláson ment keresztül. Régen ők voltak a legyőzendő gonosz, az éjszaka szörnyetegei, de a hozzájuk való vonzódás megváltoztatta ezt a nézetet. Az Interjú a vámpírral címszereplője inkább átokként tekintett állapotára és normális életet akart élni, a Pengében pedig a vámpírizmust szuperhősi képességekkel rokonították. Hírhedt és megkerülhetetlen például szolgál az Alkonyat-sorozat, mely a horrort teljességgel a romantikára cserélte. A vámpírokat a popkultúra megrágta és a tinilányok ízléséhez igazítva köpte ki. Az intellektuális oldaluk a régi és az új divatban is rendszerint háttérbeszorult, ám az író-rendező Jim Jarmusch új alkotásában megkísérelte feltárni azt.

A sztárság kötelez. Hiába akart A mexikói kis film lenni, azt nehezen lehet, ha a két főszereplő Brad Pitt és Julia Roberts, akik ekkor élték az aranyéveiket. Pitt a kultikus Harcosok klubja és a Blöff révén végérvényesen kitört a szépfiúi imázsból, Julia Roberts pedig egy Oscar-díjjal gazdagodott az Erin Brockovich révén. A történet nagyobbik részében külön utakon járnak, a stúdió mégis a kettősükre épülő romantikus vígjátékként próbálta eladni a filmet. A félrevezető taktika rövid távon bevált, ám tartósan ártott a produkciónak. Ugyan a közönséget sikerült becsalogatni, jó része érhető módon csalódott, hogy nem azt kapta, amit eladtak neki. A mexikói azóta se került a két sztár népszerű filmjei közé, pedig Gore Verbinski (A Karib-tenger kalózai) alkotásában éppen, hogy több rejlik egy tucat romkomnál.