A szamurájok és a nindzsák a ’80-as évek videós sztárjai voltak. Az ázsiai és az amerikai filmipar egyaránt ontotta a róluk szóló alkotásokat, de a következő évtizedben – legalábbis nemzetközi szinten – számuk megfogyatkozott. A kisebb stúdiók, melyek terjesztették őket, eltünedeztek. Az Amerikai nindzsa gyártója, a Cannon is csődbe ment. A harcművészetek rajongóinak ott volt Van Damme és Steven Seagal, akik más stílust képviseltek. A Universal stúdió mégis látott fantáziát a témában és támogatta J.F. Lawtont, az Úszó erőd íróját, hogy megvalósítsa régi álmát, mely, ha sikert ér el, új életet lehelhetett volna a szamuráj- és nindzsafilmekbe egyaránt.

Amikor bemutatták a Die Hard-széria ötödik részét, világméretű kasszandra kór vette kezdetét. Terjedt a hír, de senki nem akarta elhinni, hogy brutálisan el lett barmolva. A rajongók csak legyintettek, nem lehet olyan rossz, és annyi igaz, nem ez a legszörnyűbb film, amit valaha láttam, de az egyik legfájóbb élményem. Már a negyedik se volt teljes mértékben fáklyásmenet, ám az összes hibája eltörpül amellett, amit itt Die Hard címen művelnek. Az igénytelenség bűze úgy árad belőle, hogy az már orrfacsaró. Az ócska szövegek, a röhejesen béna szereplők és a másodvonalbéli képi megoldások láttán nehéz elhinni, hogy ezt a filmet tényleg mozira szánták. Kínos volt annak is tanúja lenni, hogyan csúszik le a béka segge alá a régi szép idők többi akciósztárja, de álmomban se gondoltam volna, hogy Bruce Willis ezt meg meri tenni azzal a szereppel, aminek a nyomorult mozis karrierjét köszönheti!

A mozikban a héten bemutatott Transzcendens című sci-fiben ismét a számítógépes hálózatok fejlődésének veszélyei kerülnek elő. Ezt a témát az amerikai filmesek korábban is szívesen boncolgatták, bár az inkább ürügy volt, hogy egy újabb akciófilmet vagy horrort készíthessenek. A technikai hátteret éppen csak annyira dolgozták ki, hogy az jól nézzen ki. A virtuális valóságról is elég vicces elképzeléseik voltak, aminek olyan örökbecsű filmeket köszönhetünk, mint a Johnny Mnemonic, a Szellem a gépben, vagy kritikám tárgya, a SID 6.7 – A tökéletes gyilkos. Az előző kettővel ellentétben ez egy igazi, nagyköltségvetésű stúdiófilm, de ettől még nem nyújt hihetőbb képet a jövő technikájáról, ezért érdemes úgy tekinteni rá, mint egy történelmi korlenyomatra, különben a folyamatos röhögés mellett nem jut rá idő, hogy akciófilmként élvezzük.

Minden évtizednek megvannak a kedvelt műfajai, melyekhez a stúdiók orrba-szájba gyártják a filmeket egész addig, míg rájuk nem ununk. Ma a képregény-filmekből kapunk egy raklapnyit, a ’90-es években pedig a pszicho-thrillerek érkeztek csőstül, mely azon kevés populáris műfaj közé tartozott, amiben a nőket is hagyták érvényesülni. Ez idő tájt sok sztárstátuszra törekvő, vagy azt visszaszerezni igyekvő színésznő próbálta ki magát benne. Julia Roberts az Egy ágyban az ellenséggellel ért el sikereket, Bridget Fonda pedig az Egyedülállő nő megosztanával. Az ártalmatlan kis vígjátékokkal azonosított Goldie Hawn is így próbálta felfrissíteni a karrierjét, ezzel pedig eljutottunk Damian Harris filmjéhez, a Megcsalatvához.

A Marvel filmes univerzuma már a második fázisánál tart és eddig ugyanazt lehet elmondani a bemutatott alkotásokról, mint az első kör darabjairól: jól összerakott, laza akciófilm mindegyik, melyek szépen építgetik a maguk világát, de a nagy közös bulitól, a Bosszúállóktól nagyságrendileg le vannak maradva. Ez alól az Amerika Kapitány első része se volt kivétel, aminek világháborús színterével, Indiana Jonest idéző misztikus vonalával, valamint idealista eszméivel azért megvolt a maga régimódi bája. Mivel a folytatás a jelenben játszódik, A tél katonája kényszerű áthangoláson esett át, ám hiába csöppent hősünk a modern korba, a múlt árnyai serényen ott dolgoznak a háttérben. 

Barbet Schroeder krimijét ma már leginkább arról ismerik, hogy David Caruso ezzel próbált betörni a mozisztárok közé, de annál kevesebben látták. Pechjére még remake is, ezért a sznobok nem sokra becsülik, pedig nem kispályások munkája. A rendezőt A szerencse forgandóért jelölték Oscarra akkor, amikor ez a díj még ért is valamit. Richard Price, a Szerelem tengere és a Nepperek írójának karrierje bukdácsolásoktól nem mentes, de a magam részéről a legjobbak közé sorolom, ha bűnügyi témáról van szó. A karakterei autentikusak, a szövegei valószerűek. Röviden érzi ezt a világot, akár a zsaruk, akár a bűnözők szemszögéből mesél. Ezúttal egy besúgó történetét mondja el, akinek olyan emberek bizalmát kell elnyernie, akiket legszívesebben messzire elkerülne, miközben az őt markában tartó ügyész bármikor kész feláldozni céljai érdekében.

Batman régóta a képregény-filmek meghatározó alakja. Tim Burton 1989-es adaptációja akkora őrületet váltott ki, hogy, aki csak tehette, megpróbálta leutánozni, ám ennek a sikernek ő maga se tudott megfelelni. A méginkább a saját, jó értelemben vett elborult ízléséhez igazított Batman visszatér után a stúdió nem kért további szolgálataiból és egy könnyedebb irányt jelölt ki a franchise számára. Az erre alkalmas rendezőt Joel Schumacher személyében találták meg, aki korábban Az ügyféllel és az Összeomlással mind a közönség, mind a kritikusok kegyeit elnyerte. Nem sejthették, hogy ez a vég kezdete lesz.

Az Erőnek erejével és a Stallonével közös Szupercella után Arnold Schwarzenegger legutóbbi filmje is keményen alulteljesített a kasszáknál. A hírek szerint a Szabotázs hozzánk már csak DVD-n jut el. Teljes bizonyossággal levonható a keserű végkövetkeztetés, a kiöregedett Schwarzenegger nem képes a mozikba csalogatni az embereket. Húsz évvel ezelőtt még egész más volt a helyzet: ő volt a legnagyobb akciósztár, akinek, ugyan néha akadtak mellényúlásai, de, ha új filmmel jött ki, az eseménynek számított. Abban, hogy az egykori testépítő idáig jutott, nagy része volt James Cameronnak, akivel az első két Terminátor-filmet forgatta. Az 1991-ben bemutatott második rész minden addiginál magasabbra röpítette az ázsiójukat, ezért, amikor újra közös projektbe fogtak, számítani lehetett, hogy az nagyot fog szólni, azt viszont aligha gondolta bárki, hogy ez lesz az utolsó klasszikus akciófilmjük.

Abban a szerencsében volt részem, hogy teltházas moziban nézhettem meg a vicces és véres Cornetto-trilógiát lezáró alkotást, mely a rendező magyarországi népszerűtlensége miatt hivatalosan csak lemezen jött ki. A trió első darabja, a Holtak hajnala remake sodrában érkező zombis vígjáték, a Shaun of the Dead a maga idejében nagy kedvencem volt, viszont az akciófilmes klisék előtt fejet hajtó, de inkább kisvárosi krimiként funkcionáló Vaskabátok már felemás élményt jelentett. A rendező Edgar Wright ezúttal a sci-fire, azon belül is az inváziós/testrablós alműfajra szabadította rá a Simon Pegg-Nick Frost párost, akik megint teljesen másképp viselkednek, mint azt a józan ész diktálná.