Csak nem bírták ki. Spielberg, Lucas és Ford végül engedtek a nyomásnak és egy újabb kaland kedvéért ismét életre hívták Indiana Jonest. Közben eltelt majdnem húsz év. A forgatókönyvbe belerokkant több író és a filmvilág is nagyot fordult. A CGI, akár az élet, utat tört magának. Már a testében-lelkében a múltban gyökeredző Indiana Jones negyedik része se készülhetett el modern számítógépes effektek nélkül, különösen George Lucasszal a produceri székben. A film ennek jegyében egy CGI-rágcsálóval nyit, majd fiatalok húznak el egy felspécizett járgánnyal miközben szól a rock 'n' roll.

Steven Spielberg a Végzet temploma jelentette kitérő után úgy határozott, hogy a harmadik résszel, melyet az utolsónak szánt, visszatér arra az útra, amin a Frigyládával elindult. Indiana Jones ismét a nácik elől próbál megszerezni egy ereklyét, ezúttal a Szent Grált, amely örök életet ad annak, aki iszik belőle. A harcban segíti őt az első részben megismert Sallah (John Rhys-Davies) és a küldetéseit eddig múzeuma kényelméből pénzelő Marcus Brody (Denholm Elliott), valamint az örege, akit nem más, mint az ős Bond, Sean Connery játszik! Az önmagában hatalmas, hogy Indiana a jelen állás szerint a 007-es ügynök leszármazottja, amit azonban együtt művelnek az mindent visz. A szórakozott, katedrához szokott öreg döbbenten nézi végig, ahogy fia halomra öli a rosszfiúkat, egyfolytában fiatalúrnak szólítja, és, ha úgy érzi, hát rendesen kiosztja. Sean Connery és Harrison Ford lubickolnak a rengeteg poént kínáló helyzetben. Annyira jó köztük az összhang, hogy a végén mindig sajnálni kezdem, hogy Connery csak ebben az egy részben szerepel. 

A Steven Spielberg, George Lucas és Harrison Ford alkotta trió Az elveszett frigyláda fosztogatói után három évvel szállította le a második kalandot, melyből sajnálatosan kimaradt az első részt író Lawrence Kasdan, mivel épp saját rendezésével, A nagy borzongással volt elfoglalva. A helyét William Huyck és Gloria Katz vették át, akiknek a legismertebb munkája a Lucas rendezte nagysikerű American Graffiti. Az Indiana Jones és a végzet temploma – mely valójában prequel – sokáig a filmsorozat fekete bárányának számított. Lucas szeme előtt egy sötétebb és erőszakosabb folytatás lebegett, amit Spielberg harsányabban jelenlévő humorral kompenzált. Ennek az lett a következménye, hogy a film a felnőtteknek gyerekes, a kölyköknek meg ijesztő lett. A résznek szerkezetileg is megvannak a hullámvölgyei: előbb őrült módon felpörög, majd elszunyókál, hogy aztán megint a kalandok közepébe rántson. A fele játékidő eltelik mire a címben jelzett templomig eljutunk, a történet pedig végre sínre kerül.

Steven Spielberg meghatározó, velem egyidős kalandfilmjéről nehéz elragadtatás nélkül írnom. Maga a film is rajongásból született: Indiana Jones az alkotók kedvenc fiktív hőseiből állt össze, így egyszerre lett kincsvadász, cowboy és a ’30-as évek James Bondja, aki minden alkalommal más nőt hódit meg, közben pedig a világot is megmenti. Akár egy kettős életet élő szuperhős, a civil napjaiban csak egy átlagember, azonban amikor felveszi a hozzánőtt kalapot és gyűrött bőrdzsekit, belőle lesz a földkerekség legnagyobb kalandora. Ezúttal a kormány megbízásából ered egy vallási ereklye nyomába, melynek akkora hatalmat tulajdonítanak, hogy a nácik is fenik rá a fogukat.

Amikor híre kelt, hogy az amcsik rá akarják tenni a mancsukat az Oldboyra, Chan-wook Park filmjének rajongóiban hamar felment a pumpa. Nem is kellett látniuk, hogy mi lesz belőle, még azelőtt az imdb mélyére pontozták, hogy eljött volna a premier napja. Mivel a koreai változat nem tartozik a kedvenceim közé, az újrafeldolgozásban közreműködő Spike Lee-t és Josh Brolint viszont csípem, előítéletek nélkül vártam filmjüket, sőt drukkoltam annak, hogy a remek alapsztoriból valami újat és egyénit alkossanak. Nem tették meg. Az Oldboy 2013-as verziója apróbb változtatásokkal, de ugyanazt a történetet mondja el. Adva van egy fickó, akit egy nap elrabolnak és nem kevesebb, mint húsz évig tartanak fogva látszólag minden ok nélkül. A lecsúszott, iszákos Joe Doucett (Brolin) az eltelt idő alatt keményen megváltozik. Testileg és lelkileg is megedződik. Amikor egyszer csak kiengedik, bosszúra szomjazva elindul, hogy válaszokat kapjon és megtalálja felcseperedett lányát. Közben döbben rá, hogy az, aki kitervelte az elrablását, még nem fejezte be a vele folytatott játszmát. 

Egy kertvárosban, ahol az emberek folyton egymás látókörében vannak, egyből szemet szúr, ha valaki másképp viselkedik a megszokotthoz képest. Elég, ha nem nyírja rendszeresen a füvet, és a szűk közösség máris egy emberként teszi fel magában a kérdést: vajon miért nem? Ray Petersonnak (Tom Hanks) is feltűnik, hogy ezekkel a Klopekékkal valami nem stimmel. A környék másik két túl sok szabadidővel rendelkező tagjával néhány gyanús esemény hatására arra a következtetésre jutnak, hogy a frissen a szomszédságukba költözött család nem lehet más, mint sátánista gyilkosok gyülekezete.

Régen elég volt egyetlen változat is egy filmből, ám lassan szinte mindnek legalább két verziója létezik. Vágatlan, speciális, bővített, besorolatlan, rendezői, és így tovább. Annyiféleképp hívják őket, hogy eligazodni se egyszerű köztük. A DVD-kiadványokkal megjelenő interaktív funkciók hatalmas lökést adtak a korábban többnyire csak az újrabemutatásokkal a közönség elé kerülő rendezői változatok térhódításának. Egy tökéletes világban ilyesmi nem létezne, hisz az a vágás, ami eredetileg a mozikba került, ideális esetben a legteljesebb verzió. Azonban a filmbiznisz minden, csak nem tökéletes. Közbeszólhat a stúdió, hogy a film túl hosszú, a korhatár bizottság, hogy túl véres, a direktor pedig kénytelen megkurtítani alkotását. Néha, miután ő vagy a film kellő népszerűségre tesz szert, lehetősége nyílik rá, hogy visszarakja, amit kivágattak vele. Szerencsés esetben a jó film mégjobb lesz, de akad arra is példa, hogy a rendező saját művét teszi tönkre olyan jelenetek visszatömködésével, melyeket okkal szedtek ki.