Megoszlanak a vélemények, hogy Quentin Tarantino és Robert Rodriguez Grindhouse-opuszai közül melyik a jobb. A Halálbiztos rendezőjének hűséges hívei természetesen kitartanak Tarantino mellett, ám mikor először jöttek ki ezek a filmek, a közönség nagyobbik része a kritikusokkal együtt arra hajlott, hogy Rodriguez ezúttal felülkerekedett cimboráján. Be kell ismernem, hajlamos vagyok ezzel a nézettel egyetérteni. Míg Tarantino szex és erőszak helyett nagyrészt végtelennek tűnő locsogásáradatot zúdított nézőjére, hogy aztán a kedvenc autós filmjein való nosztalgiázás közben megfeledkezzen az eredeti célról, addig Rodriguez teljesen magáévá tette alkotásának gyökereit.

Sok rendezőre hatottak kevéssé nívósnak számító alkotások. Quentin Tarantino és Robert Rodriguez se lennének ugyanazok, ha fiatalon nem merülnek el nyakig azokban a szexben és erőszakban tobzódó exploitation-filmekben, melyeket gyakran párosával játszottak a Grindhouse néven elhíresült mozikban. Ezt a ’70-es illetve ’80-as években virágkorát élő jelenséget próbálták meg feleleveníteni, azonban az összefogásukból létrejött három órás, ál-előzetesekkel felduzzasztott trashorgiára nem voltak vevők a népek. Mentve a menthetőt a nemzetközi piacra a Grindhouse gerincét adó két film szétválasztva és pluszjelenetekkel kibővítve érkezett, ami nem feltétlenül vált a hasznukra. Elsőként a Tarantino nevével fémjelzett Halálbiztos száguldott be a hazai mozikba és hamar le is szerepelt. Azóta alkotója is úgy nyilatkozott róla, hogy ez a leggyengébb filmje, ami után talán nem szentségtörés kijelentenem, hogy tényleg jobban is megerőltethette volna magát vele.

Gyakran, amikor az elválaszthatatlannak tűnő Terence Hill-Bud Spencer páros önálló szerepléseit nézem, valahol legbelül azt várom, hogy felbukkan a kettős másik tagja, és együtt kezdik osztani a pofonokat. Ebben közrejátszhat, hogy külön utakon járva se tértek el nagyon a bevált móditól. Bud Spencer egyebek mellett az örökzöld Piedone-filmsorozatban küldte a parasztlengőket a bűnözőknek, míg Terence Hill olyan csattanós maflásokban szintén nem szűkölködő produkciókkal örvendeztette meg törzsközönségét, mint a Szuperzsaru és A keményfejű. Közös munkáik leggyakoribb, múlhatatlan érdemeket szerzett író-rendezőjével, az E.B. Clucherként ismert Enzo Barbonival készítette el Hill talán legjobb önálló filmjét, a Vigyázat, vadnyugat!-ot. 

Még a sorozatgyilkosoknak is volt gyerekszobájuk, azonban aki azt reméli, hogy Jonathan Liebesman filmjéből kiderül, hogy milyen volt Thomas Hewitt mielőtt Bőrpofa becenéven a '70-es évek generációjának a megtizedelésére adta a fejét, annak be kell érnie egy hétköznapi tini-horrorral. Nem mintha különösebb eredetiséget várhatnánk egy újrafeldolgozás nulladik részétől, mely a pletykák szerint csupán azért készült el, mert így kevesebb jogdíjat kellett kipengetniük a producereknek. A történet Bőrpofa megszületésével kezdődik, méghozzá a szó szoros értelmében. Egy darabolós gyilkos hol máshol jönne a világra, mint egy mészárszéken és mivel már babának is rémisztően ocsmány, egyből a kukában landol, ahonnan a Hewitt-família egy guberáló tagja szedi ki és viszi haza. Ez a bevezetés, ami után rátérhetnének arra, hogy miképp lesz a fiú magányos és deviáns, ám a legtöbb, amit erről megtudunk - azt is csupán elejtett mondatokból -, hogy szegénykét a kinézete miatt csúfolták az iskolában és a nevelése nem egészen szakszerűen zajlott. 

Ha a ’90-es évek közepén rendszeresen jártál moziba, akkor láttad ennek a filmnek az előzetesét, méghozzá sokszor. Én legalábbis vagy egy éven keresztül minden alkalommal. Még most is előttem van, ahogy kezdődik: Bruce Willis egy öreg, viharvert kocsiban a semmi közepén épp Mexikó felé tart. Kisváros a határ közelében. Gengszterek. Hirig. Christopher Walken. Az utolsó emberig – hamarosan a mozikban. A filmet Walter Hill készítette, akit máig úgy mutatnak be, hogy a 48 óra rendezője, ami persze még nem jelenti azt, hogy azon kívül semmi említésre méltót nem csinált. Hill Az utolsó emberig 1996-os premierekor a kevés régről megmaradt, nagy megbecsülésnek örvendő, oldschool akciófilmesek közé tartozott, csak a szélesebb közönséggel sehogy se találta már egy ideje a közös hangot. Egyik bukását a másik követte, és mindközül a legnagyobb a szóban forgó gengszterfilm lett. El kell ismernem, a maga idejében én is lassúnak és unalmasnak találtam, viszont a véleményem azóta jócskán megváltozott róla.

Shane Black a saját bőrén tapasztalta meg, hogy magasról lehet a legnagyobbat zuhanni. Black az akciófilmek fénykorának menő forgatókönyvírója volt. Ő rakta le a Halálos fegyver-széria alapjait és találta ki Az utolsó cserkész beszólásait. Rekordösszegért megvásárolt scriptjéből készült, de a mozikban csúfosan leszerepelt Utánunk a tűzözön Geena Davis karrierjével együtt aztán az övét is koporsóba rakta. Nem kevesebb, mint kilenc évébe telt mire kimászott belőle és éppen a Halálos fegyver-filmek producere, Joel Silver segített ebben neki. Silver nem az önzetlenségéről híres, a stúdiók fejeseinél leprásnak számító írónak mégis nem csupán összekalapozott annyi pénzt, amivel elkezdődhetett a forgatás, de szabad kezet adott neki, hogy azokkal és úgy készíthesse el a filmet, ahogy kívánja.