Miután nem maradt város a földön, ami kihívást jelenthetne a számára, Liam Neeson most a levegőben tesz rendet. Az Airport-sorozat óta Hollywood nem győzi eléggé felhívni a figyelmünket, hogy a repülőn való utazás miféle veszélyeket rejt magában. Sorozatgyilkostól mérges kígyókig elszabadult itt már minden. A Non-stopban adva van egy rejtélyes zsaroló, aki közli a Liam Neeson játszotta légi marshallal, hogy húsz percenként megöl valakit a gépen, hacsak nem kap 150 millió dollárt. A tettest egészen a film végéig nem is látjuk (vagy mégis?), csak szöveges üzenetei jelennek meg a képen. A történet során már szinte emberfelettivé válik az ismeretlen bűnözőzseni. Bármit tesz a marshal, ő egy lépéssel előtte jár, a gépen lévők pedig együtt válnak potenciális áldozatból lehetséges gyanúsítottá.

Az Amélie csodálatos élete után a világ együtt ünnepelte Jean-Pierre Jeunet rendezőt és frissen felfedezett sztárját, a francia Audrey Hepburnként emlegetett Audrey Tautou-t. Amikor újabb közös filmbe kezdtek, ráadásul igazi nemzetközi szuperprodukcióba, az elvárások olyan magasra nőttek, melynek a kész mű végül nem tudott megfelelni. Bár nekem az Amélie nem jelentett életreszóló élményt, de a Hosszú jegyesség belőlem is kisebb csalódást váltott ki: az Amélie egy variációjának hatott, mely túl sokat markol és keveset fog. Közel tíz év után tettem újra egy próbát vele, és elmondhatom, megérett rá, hogy kibújjon az Amélie csodálatos élete árnyékából.

Volt idő, amikor úgy kerültem David Lynch filmjeit, mint a pestist, de az utóbbi években kezdtem rájuk kapni. Ahogy egyre kevesebb a bevállalós alkotó, úgy nyúlok vissza a régiekhez, új esélyt adva azoknak is, akiknek a művei korábban kivetettek magukból. A Veszett a világ távolról olyan alkotásokkal rokonítható, mint a Kifulladásig és a Tiszta románc, ám az utóbbit író Tarantinonak nagyon be kellene tépnie, hogy arra a területre merészkedjen, melyen Lynch mosolyogva megy végig. Barry Grifford bűnregényét is a saját, nem épp hétköznapi stílusának megfelelően alakította át. A két főszerepet a rendező a vele a Kék bársonyban együtt dolgozó Laura Dernre és az egyéni hangú, merész alkotókat akkoriban kifejezetten pártoló Nicolas Cage-re osztotta, aki saját kígyóbőr dzsekijében játszotta végig a filmet, mely aztán elnyerte a Cannes-i filmfesztivál Arany Pálma-díját. 

A Transformers-filmeket, akárcsak az Alkonyat-sorozatot, rekordbevételek, a hajukat tépő kritikusok, és azokra fittyet hányó rajongók jellemzik. Michael Bay pusztítás pornójának második fejezete még az alkotók szerint is össze lett csapva, így azóta rendre azzal etetnek minket, hogy tanultak a hibáikból, a következő jobb lesz. A harmadik rész igaz nem volt olyan rossz, mint az előző, de még mindig sokan kritizálták a főszereplő Shia „nonono” LaBeouf-t és a bohóc formájában vagy más kartonfiguraként használt gárda többi tagját. Michael Bay a stúdió ösztönzésére megnyomta hát a reboot gombot és minden eddiginél komolyabb Transformers-epizódot ígért, ami A kihalás korában valósult meg. 

Egy klasszikusnak számító alkotáshoz, mint amilyen az 1972-es Poszeidon katasztrófa, csak jó okkal és vastag bőrrel szabad hozzányúlni. Az utóbbival az új verzió készítőinek nem volt problémájuk, az előbbivel viszont annál inkább, filmjük így nem úszta meg szárazon. Az egyszerűen Poseidonnak nevezett műre csak úgy repkedtek a változatos szidalmak, melyek egészen odáig terjedtek, hogy minden idők egyik legrosszabb újrafeldolgozásának titulálják. A filmet rendező Wolfgang Petersen egyébként is sokak bögyében volt már Az elnök különgépe óta. Ugyan a Viharzónával valamint a Trójával megpróbálta összeegyeztetni magában a szolgalelkű stúdiófilmest az igényes művésszel, de valahogy mindig a stúdiófilmes lett a domináns. A mozikban kegyetlenül elvérzett Poseidon az ő karrierjét is magával rántotta a mélybe, ám hozzá kell tennem, hogy nem teljesen megérdemelten.

A földönkívüli létformákkal való találkozást egy a mienkénél fejlettebb technikával és magasabb intelligenciával rendelkező lényekkel szoktuk elképzelni. A neves szerző, Michael Crichton egyik első regényében ennél jóval egyszerűbb és reálisabb lehetőséget vázolt fel: egy lezuhant műhold magával hoz egy idegen baktériumot, ami a levegőben elterjedve azon nyomban megöli azt, aki belélegzi. Így okozza egy csendes amerikai kisváros jóformán teljes kipusztulását, mire a kormány tudósok egy csoportját hívja, mely egy speciális földalatti laborban megkezdi a terebélyesedő organizmus vizsgálatát.

H.G. Wells tényszerű stílusban megírt sci-fi alapművét a földet megszálló marslakókról többször is feldolgozták 1898-as megjelenése óta. Orson Welles a ’30-as években híradós tudósításnak álcázott rádiójátékként rémítette halálra vele Amerika lakosságát, 1953-ban pedig nagysikerű filmet forgattak belőle, mely hamar kiharcolta helyét a klasszikusok között. Steven Spielberg már a ’90-es években szerette volna elkészíteni a saját változatát, ám jött A függetlenség napja, mely rengeteget kölcsönzött Wells regényéből. Spielberg, ha akarta se tehette volna meg ezek után, hogy modern speciális effektekkel felfrissítve elmondja ugyanazt a történetet, ezért teljesen más megközelítést választott.

Egy horror leghatásosabb eszköze lehet a zenéje. Egy borzongató főtéma nem csak megadhatja a film hangulatát, de akár egy kevésbé nívós művet is magasabb szintre emelhet. Összeválogattam azokat, melyek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy rémálmaink okozói kiteljesedhessenek. Nem mintha szükségük lenne képekre, hogy elérjék a hatásukat, külön meghallgatva őket is azon kaphatjuk magunkat, hogy egyre erősebben markoljuk a székünk karfáját. Jöjjön hát tíz rémisztően jó muzsika a '60-as évektől napjainkig!    

A ’90-es években a Columbia/Tri Star stúdió újra elővette a régi idők rémtörténeteit, híres moziszörnyeit, majd egymás után a mozikba küldte őket. A rohamot Coppola Drakula-feldolgozása indította el, mely mintául szolgált a későbbi alkotásoknak. A Frankensteint és a Farkast jónevű rendezőkkel és sztárgárdával erősítették, de az érdeklődés irántuk mérsékelt volt. A Valerie Martin regénye alapján készült A gonosz csábítása a Jekyll-Hyde sztorit gondolta újra szabadon, ezért ideálisnak tűnt arra, hogy meglovagolják vele a maguk keltette hullámot. Mire több rendezőjelölt kihullásával, nagy nehézségek árán végül bemutatásra került a film, a moziközönség elfordult ezektől az újraértelmezett adaptációktól, így a Julia Roberts és John Malkovich főszereplésével készült drámai élű horror hoppon maradt. Stephen Frears alkotását a mai napig mostohán kezelik, pedig az egyik legjobb átdolgozása Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetének, amit ezúttal egy külső szemlélő mesél el. 

Sose voltam a népszerű építőjáték rajongója, így biztos voltam benne, hogy én leszek az utolsó ezen a földön, aki A Lego kalandot megnézi. Akkor kezdtem meginogni, amikor hallottam, hogy a filmet telerakták olyan közismert figurák önirónikus cameójával, mint Gandalf, Han Solo és Batman. A humor már a Lego fémjelezte videójátékokból se hiányzott, csak azt nem hittem, hogy a gyermeteg poénok kitartanak majd száz percen keresztül. Meglepetésemre a film nem kizárólag a kiskorúakat szólítja meg, sőt bőven tud mit nyújtani a felnőttebb korosztály számára is. A Lego kaland mögött álló alkotópáros - Phil Lord és Christopher Miller - pontosan tudta, mire van szükség, hogy az elsőre egy világméretű termékelhelyezésnek tűnő produkció működjön és sikerült egy olyan történetet kerekíteniük köré, mely egy kívülállónak is át képes adni, hogy mit jelent a legózás élménye.