A számítógépes játékokból készült filmeket akkor is képesek eltolni, ha az alap egy izgalmas, szélesvászon után kiáltó sztorival rendelkezik. A Perzsia hercege – Az idő homokja egy új korszakot indíthatott volna el, ám, ahogy körvonalazódott a stáb, az adaptáció egyre inkább elhibázott ötletnek tűnt. Meglepő módon aztán nem a címszerepre teljesen alkalmatlannak látszó Jake Gyllanhaal személyén bukott el, mint azt vártam. Ő hozza a tipikus pimasz hősfigurát és nem vall szégyent az akcióban se. A probléma forrása a sztárproducer Jerry Bruckheimer, aki meglehetősen unottan rakta össze A Karib-tenger kalózai-sorozaton érlelt sikerkotyvalékát. Ne lepődjön meg senki, de a történetnek megint alig van köze ahhoz, amiről a játék szólt, hiába működött közre annak kreátora!

Nem kell egy filmnek feltétlenül mesterműnek lennie ahhoz, hogy klasszikussá váljon. Szemlélteti ezt Emile Ardolino rendezése, a Dirty Dancing is, mely alapjaiban egy felejthető romantikus mese, mégis a ’80-as évek egyik megkerülhetetlen darabjává vált. A történet egy lányról (Jennifer Grey) szól, aki egy családi nyaraláson beleszeret a helyi szívtipró tánckirályba, Johnnyba (Patrick Swayze), és a papa kedvencéből nővé érik. Ennyi, meg egy bambi. Mi lehet hát a titka, hogy a film több, mint 25 év elteltével se veszített a népszerűségéből? Talán a főszereplő színészpárosban rejlik a magyarázat? Netán a zene, vagy a címbéli piszkos tánc bír ekkora vonzerővel? Először egy időközben nyoma veszett kazettáról láttam a filmet, és azóta talán egyszer a tévében, de egy kölcsön DVD-re rátéve a kezem elérkezett az ideje, hogy utánajárjak a válasznak.

A bérgyilkosok munkájának rejtelmeibe beavató, lopakodós akciójáték-sorozat, a Hitman filmadaptációja a kezdetektől fogva rossz ómen alatt született. Először is a hírhedt Uwe Boll akart mindenáron a rendezői székbe ülni, másodszor a főszerepre Vin Diesel pályázott, akinek a személye egy durr bele akciófilm képét vetítette előre szemben a játékkal, melyben a gondos tervezésen és a rafinált kivitelezésen volt a hangsúly. Szerencsére mindketten kihullottak, a produkció kapcsán pedig Luc Bessont kezdték emlegetni, aki bár akkoriban szinte csak gyorsemésztésű szemeteket firkált, de korábban mégis csinált nem is egy elismert, bérgyilkosokkal foglalkozó filmet. A Hitman rendezésére végül az EuroCorp nevű cégén keresztül producerként beszálló Luc Besson honfitársa, az ismeretlennek számító Xavier Gens lett kiválasztva, a forgatókönyv megírásával pedig a Kardhallal piros- és fekete pontokat egyaránt begyűjtő Skip Woodsot bízták meg. Már majdnem úgy tűnt, hogy okunk van bizakodni, amikor újra egy nem sok jót sejtető hír látott napvilágot. 

A várakozásoktól elmaradó Távozz tőlem, Sátán! után abban bíztam, hogy az előző év meglepetéssikerének, A bűn éjszakájának folytatása gondoskodik arról a rettegésről, amivel Scott Derrickson filmje adós maradt. Reméltem ezt annak ellenére, hogy az első rész jóindulattal is csak közepes szinten használta ki az alapötletben rejlő potenciált. Az író-rendező James DeMonaco létrehozott egy világot, amiben egy évben egyszer az összes bűn megengedett, de megelégedett azzal, hogy egy család harcára és bújócskájára összpontosítson a házukat ostromló pszichopata bandával szemben. A második rész nagyon hamar érkezett, és ez ritkán jó. Amit már az előzetesek után gyanítani lehetett, hogy a film a borzongatás helyett az akciót részesíti előnyben, vagyis a horrorrajongók ismét csalódottak lesznek, mindenki más viszont jóval elégedettebb lehet a folytatással, mint elődjével.  

A II. világháborús filmekből mára szinte teljesen kiveszett az a könnyedség illetve kalandosság, ami a ’60-as években még korántsem volt idegen tőlük. Ekkor olyan klasszikusok jöttek létre, mint a Navarone ágyúi és A piszkos tizenkettő, melyek úgy voltak képesek bemutatni a háború szörnyűségeit, hogy közben az izgalom se hiányzott belőlük. Ma már, ha készülnek is filmek a témában, azok annyira komolyan veszik magukat, mint legutóbb az önnön fontosságába vetett hitébe belefulladó Műkincsvadászok. John Frankenheimer (Ronin) rendezése, a nálunk kevésbé ismert A vonat szintén egy pótolhatatlan művészeti alkotások visszaszerzését célzó, valós események inspirálta akcióról szól. A film bár idén lett 50 éves, ez alig látszik rajta, sőt inkább megfelel a mai nézők igényeinek, mint az említett George Clooney-produkció.

Nem csak Hollywoodban aranyszabály, hogy addig üsd a vasat, amíg meleg! A francia vígjátékok legnépszerűbb darabjai közé tartoznak a Louis De Funés főszereplésével készült Csendőr-filmek, melyeket a főbb résztvevők életük végéig újabb részekkel láttak el. A sorozat 1964-ben indult A Saint-Tropez-i csendőrrel, majd kisebb szünetekkel jöttek a folytatások. A New Yorkban játszódó második rész kivételével a filmek fő helyszíne egy tengerparti üdülővároska, melyben a főnökének hízelgő, a beosztottjait vasszigorral irányító Lütyő őrmester nagy élvezettel őrzi a rendet. A folytatások többé-kevésbé tartották a színvonalat, habár az 1970-es A csendőr nyugdíjban már a kifulladás jeleit mutatta. Ezt így érezhette a filmsorozat állandó rendezője, Jean Girault is, mert hosszú időre ténylegesen nyugdíjazta bolondos szereplőit, hogy aztán kilenc év elteltével újra elővegye őket.

Az amerikai producerek gondolván, hogy a videójátékok terebélyesedő iparának hasznát ideje lefölözni, a ’90-es években elkezdték rátenni a mancsukat olyan népszerű címekre, mint a Super Mario Bros. és a Double Dragon. Mivel jómaguk és azok, akikre a projekteket bízták, nagy valószínűséggel ki se próbálták ezeket a játékokat, adaptációs próbálkozásaik igazi förmedvényeket szültek, melyeket se a gamerek, se a filmrajongók nem tudtak megemészteni. Ebben az időszakban nagyjából egyszerre jött ki a verekedős játékok két akkori királyának, a Street Fighter II-nek és a Mortal Kombatnak a moziváltozata. Az előbbinek hiába volt a népszerűsége csúcsán trónoló Jean-Claude Van Damme a főszereplője, primitívségével totális mélypontot jelentett. Ezek után már visszafogott lelkesedéssel vártam a Mortal Kombatot, ami bár nem váltotta meg a világot, de mutatta, hogy lehetséges egy árkád játékot mozivászonra vinni dilettantizmus nélkül is.

A Démonok között sikere után feléledt a remény, hogy a horrorfilmek visszakerülhetnek a tömegeket vonzó nyári durranások közé. Így gondolhatta a Disneynél kegyvesztetté vált producer, Jerry Bruckheimer is, akinek A magányos lovas irgalmatlanul nagy bukása után be kellett bizonyítania, hogy tudja még, mi kell az embereknek. Itt van hát a Távozz tőlem, Sátán!, amiben látszólag minden megvan, hogy a szezon aktuális horrorszenzációja legyen: egy a műfajban jártas rendező, decens szereposztás, jó alapötlet, és a kihagyhatatlan „márpedig ez tényleg megtörtént-billog”. A nagyközönség úgy tűnik, hogy mégse lett meggyőzve és távol maradt a sátáni produkciótól. Saját kis radarjuk nem is tévedett, Scott Derrickson (Sinister) filmjét jobb elkerülni.

Az emberek többsége nem szereti a nehezen bekategorizálható filmeket. A Maradj is így járt pórul. Már a stúdiónak se volt fogalma, hogy mit kezdjen vele, pedig ráköltöttek 50 millió dollárt. Ilyenkor szokták elkövetni a legelemibb hibát és próbálják meg a produkciót beállítani egy könnyen beazonosítható műfaj darabjának, még, ha valójában semmi köze sincs ahhoz, amit ráhúznak. Esetünkben Marc Forster (Z világháború) művét kísértetfilmként hirdették, pedig mi sem áll távolabb tőle. A kritikusok se voltak kibékülve vele, akik egy kiábrándító megoldású thrillert láttak benne, ami kommersznek túl művészi, és fordítva. A meglátás már annyiból is téves, hogy a Maradj valójában nem thriller, és a legfőbb erénye éppen az, ahogy elmeséli tragikus történetét.

Adam Sandler mostanra fogalommá nőtte ki magát, ha nem is feltétlen pozitív értelemben. Személye a tapló humor és az amerikai gyökérség élő példájává vált. Annyi változott az évek során, hogy nem csak a kritikusok, de már a közönség egy jelentős része is cikinek érzi őt. Akárhogy igyekezett, dolgozott elismert rendezőkkel, még mindig ugyanannak látják. A kevésbé gyűlölt, sőt már szinte kedvelt filmjei közé tartozik az a két romantikus vígjáték, melyet Drew Barrymore-ral az oldalán készített. A Nászok ásza és Az 50 első randi után tehát ismét vele forgatott, sőt még az előbbi film rendezőjét, Frank Coracit is maga mögé állította abban a reményben, hogy újra úgy csenget a kassza, mint régen. Az elképzelés jó volt, de valahol félrecsúszott, ugyanis a Kavarás is hasonló elutasításban részesült, mint Sandler utóbbi vígjátékai. Pedig nem is olyan rossz.