A Joel Silver név elsőre talán nem mond sokat a mai filmrajongóknak, pedig a szakállas úriember volt egykor az akciófilmek atyaúristene. A 48 órától a Mátrixig tucatnyi örökös kedvenc elkészülte fűződik hozzá, azonban nem csak produceri munkássága, hanem a temperamentuma is maradandó nyomot hagyott azokban, akik ismerték. Lobbanékony stílusa miatt nem egy stúdióból tartósan ki lett tiltva. Róla mintázták a Tiszta románc simlis ügybe keveredő hollywoodi nagyágyúját és a Filmcápák hálójában pokoli főnökét is, aki úgy bánik az asszisztenseivel, mint a szeméttel. Silver tehát nem egyszerű eset, ugyanakkor hosszú a listája azoknak a színészeknek, rendezőknek és íróknak, akik hálásak neki azért, hogy megadta számukra az esélyt. Nem szépművészet, amit létrehoz, de átkozottul szórakoztató. Hatalmas robbanások és szövegek - ez az ő védjegye. Következzenek hát a legjobbak terebélyes életművéből!  

Tim Allen nevének említéséről nekem olyan szörnyű vígjátékok ugranak be, mint a Szegény embert az Amish húzza vagy a Szupersuli. A tévében sikeressé vált komikus a Télapuval nyergelt át a mozira. Ezek közül a filmjei közül a Toy Story szinkronszerepét nem számítva két alkotás van, amivel foglalkozni érdemes. A 9/11 áldozatául esett Totál káosz és a Galaxy Quest, mely szinte már túl jó hozzá. A filmet Harold Ramis (Idétlen időkig) rendezte volna, aki Alec Baldwinra vagy Kevin Kline-ra akarta inkább bízni a főszerepet, de a stúdió ragaszkodott a télapuhoz. Ramis így távozott átadva a helyét az újonc Dean Parisotnak. A rendező aztán nem csak Allenből hozta ki pályafutása legjobb alakítását, de a Galaxy Questtel leforgatta a legjobb nem hivatalos Star Trek-epizódot, amit a széria rajongói is a keblükre öleltek.

A játékadaptációk története eddig szinte csak dicstelen fejezetekből állt. Láthattuk, hogy még a legjobb alapanyag se garantálja a minőségi átiratot. Csekély volt rá az esély, hogy pont a Need for Speed hozza el a fordulópontot, azonban volt némi okunk a bizakodásra. A több stílusváltáson átment autós játék szélesvásznú adaptációja nem kispályás versenyző. Név nélkül ugyan, de elkészítésében Steven Spielberg is ott segédkezett, aki ugye nem tegnap kezdte a szakmát. A lóvét se sajnálták összetörhető csúcsjárgányokra, ami már akkor látszott, amikor az Electronic Arts egy shown megmutatott pár felvételt a még javában készülő filmből. Kezdetben az is roppant pozitív visszhangra talált, hogy a főszerepet arra az Aaron Paulra osztották, aki a Totál szívás c. sorozattal alapozta meg a jövőjét. A Need for Speed volt számára a nagy ugrás a mozisztárság felé, melynek sikeréért nem csak a játék, de az ő rajongói is drukkolhattak.

A minap épp csak rápillantottam a blogra, amikor a kommentek között észrevettem egy értesítést, mely szerint az én oldalmat is kitüntették a Liebster-díjjal. A blog rövid fennállása óta ez az első alkalom, hogy ilyen elismerésben részesül, köszönet a Smoking Barrelsnek érte! A díj nem egy aranyozott papírnehezék, hanem egy jelképes elismerés, melyet a bloggerek osztanak egymásnak. A díjazottnak a szabályok szerint egy posztban kell válaszolnia néhány előre megadott kérdésre, elárulni négy infómorzsát magáról, végül továbbadnia a díjat az általa érdemesnek tartott blogoknak. Ennek megfelelően következzék most egy nyúlfarknyi interjú velem, majd a nyertesek listája!

Andrew Lloyd Webber musicalje hosszabb ideje van műsoron a Broadwayen, mint bármely más darab, de a világon mindenütt, így hazánkban is régóta sikerrel játsszák. A filmváltozat ötlete már a ’80-as évek végén tervbe volt véve és csupán egy hajszál választotta el a megvalósulástól. Maga Webber fújta le a produkciót, mivel megromlott a házassága, majd el is vált attól a Sarah Brightmantól, akinek a női főszerepet szánta már a darab megírásakor. A totális kontrollhoz ragaszkodó szerzőt csak sok évvel később kezdte újra foglalkoztatni az adaptálás gondolata. Érdeklődésének feltámadását elősegítette, hogy a filmmusicalek kezdtek újra divatba jönni, azonban szemben az olyan alkotásokkal, mint a Moulin Rouge és az Oscar-gálán is taroló Chicago, Az operaház fantomja moziváltozata nem akarta modernizálni a műfajt, hanem annak régimódi hagyományait követte.

George Lucasnak az eredeti Star Wars-trilógia lezárásával az inkább Spielberg érdemeit gazdagító Indiana Jones-filmeken kívül nem sok babér termett. Miután rendezőként visszavonulót fújt, csak ötletgazdaként és producerként szállt be különböző projektekbe. A Howard, a kacsa és a Fantasztikus labirintus bukása után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a neve korántsem jelent egyet a garantált szórakozással, habár az utóbbinak idővel meglett a maga rajongóbázisa. Ahogy mindinkább a technika felé fordult, Lucas már alig foglalkozott tényleges filmalkotással, de volt egy régóta dédelgetett álma egy fantasy filmről. Felkereste hát Alan Ladd Jr-t, aki korábban zöld utat adott a Csillagok háborújának. Így jött létre a Willow, mely az a régen várt epikus mesefilm szeretett volna lenni, amire mindig is vágytunk, csakhogy nem volt képes felnőni az elvárásokhoz.

Úgy érzem, a Remedy film noir beütésű lövöldözés játékának moziváltozatával kissé igazságtalanul bántak el a rajongók, bár a haragjuk nem nélkülözött minden alapot. John Moore adaptációja lényegi részekben tér el az eredetitől. Az időközben trilógiává terebélyesedett Max Payne alaptörténetét kibővítették egy misztikus vonallal, feltehetőleg azért, mert a kemény zsaru bosszút áll a családja gyilkosain sztori annyira elkoptatott, hogy a sokadik mozgóképes felmondásának nem sok értelmét látták. A drogos látomások, melyekben valkűrök jönnek el az áldozatokért, elsőre nagyon kiríttak a filmből, az újranézések során viszont egyre jobban sikerült befogadnom őket, sőt most már ezeket a részeket a feldolgozás erősségei között tartom számon.

A civilizáció összeomlása utáni állapotokról nem maradtak illúziók, miután annyi film boncolgatta, hogyan esnek a túlélők rögvest egymás torkának. Az Országúti bosszút a félrevezető cím ellenére ne vegye senki egy kalap alá az olyan poszt-apokaliptikus akciófilmekkel, mint a Mad Max. A helyszín közös, David Michôd (Animal Kingdom) filmje viszont sokkal inkább egy lassú karakterdráma, amely hantot dob arra, hogy az emberiség hosszú távra tervezzen. Meglepő, hogy egyáltalán eljutott hozzánk, az pedig kész csoda, hogy a plázamozik is műsorukra tűzték. Ebben persze benne van a csalóka marketing, és, hogy a főszereplők között a kiváló Guy Pearce mellett ott van az a Robert Pattinson, aki úgy látszik teljes Alkonyat utáni karrierjét arra tette fel, hogy bebizonyítsa, a színészetre hivatásként, nem pedig megélhetésként tekint.

Stephen King könyvének mozifilmes feldolgozását annak ellenére a mestermunkák közé sorolják, hogy maga az író és regényének kedvelői nem emlegetik a legsikerültebb adaptációk között. A legendás rendező, Stanley Kubrick a saját képére formálta az alapanyagot, átértelmezte a figurákat, ugyanakkor kétség kívül emlékezetes horrort alkotott, mely az eltelt évekkel csak érlelődött. Kezdetben az utálat hangja tűnt az erősebbnek. A Ragyogás még a legrosszabb rendezőnek járó, frissiben alapított Arany málna-díjért is versenyben volt. Részint a korai visszajelzések kedvezőtlensége miatt Kubrick a premier után nem sokkal újravágta a filmet. Míg Amerikában a hosszabb, Európában ez a majdnem fél órával megrövidített verzió terjedt el. A film néhány híres snittje az utóbbiból ugyan hiányzik, de vigasztaljon mindenkit a tudat, hogy a hozzánk eljutott változat tekinthető a véglegesnek.  

Az ázsiai sztárrendezők közül csak elenyésző számú tudta tartósan megvetni a lábát Amerikában. Az olyan nagy becsben tartott művészeknek, mint Wong Kar-wai vagy Chen Kaige már az első próbálkozásba beletört a bicskájuk. Hollywood nagyobb játszóteret kínál, de cserébe kompromisszumokra kényszerít. Ha pedig a delikvens erre nem hajlandó, hát egyedül korlátozott rajongótábora támogatásában bízhat, mely viszont hajlamos olyan magasra tenni a lécet, amit még az Oldboy óta zseniként tisztelt Park Chan-Wook se volt képes megugrani. Első angol nyelvű filmje, a Vonzások a kritikusokat és törzsközönségét is megosztotta, a szélesebb rétegekhez pedig el se jutott. A magyar mozikban nem mertek próbálkozni vele, pedig végre egy különleges thriller kerülhetett volna a hazai vásznakra.