Úgy tartják, hogy, aki látott egy sportfilmet, az látta az összeset. A műfajnak nem csak, hogy megvannak a jól bejáratott toposzai, hanem, mint egy öreg nagybácsi, ugyanazokat a sztorikat meséli el újra és újra. Az egyik kedvence a lecsúszott tehetség nagy visszatérése, aki esélytelensége ellenére végül látványos győzelmet arat a bajnokság döntőjében. Egykoron Ron Sheltont tartották a sportfilmek mesterének, aki első rendezésével, a Baseball bikákkal megmutatta, hogy lehet ezt másképp is csinálni. Shelton bár humorral mesélt, de nem szédített könnyű hazugságokkal. Az ő történeteinek hősei nem kaptak meg mindent, amire vágytak. Ha meg is volt a nagy pillanatuk, azért rendszerint kemény áldozatot kellett hozniuk. A Baseball bikák Sheltont összehozta a szupersztárság előtt álló Kevin Costnerrel, akivel nyolc évvel később újra egyesítették az erejüket a Fejjel a falnak kedvéért. Ugyan sportot váltottak a golfra, a film sokban hasonlít előző közös munkájukra. Nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a Fejjel a falnak a Baseball bikák sikerét volt hivatott megismételni, ám akárcsak Shelton rendezéseiben, az események nem egészen a vártak szerint alakultak. 

A blaxploitation filmek az átlagember számára ma már épp úgy a múlt ködébe vesznek, mint John Shaft egykor meghatározó figurája. A laza stílusú, nőcsábász magánkopó egy sor filmben és egy rövidéletű, felvizezett tévésorozatban építette fel legendáriumát. Bár a szex és erőszak nem túl míves koktélját nyújtották ezek az alkotások, de a fekete nézőközönség a '70-es években végre megkapta a maga menő csávóját. 2000-ben megpróbálták felmelegíteni a Shaft-filmeket. Richard Roundtree helyére a cool-skála új bajnoka, Samuel L. Jackson érkezett, de a remake sajnos olyan langyosra sikerült, hogy az újraélesztett franchise az első résszel ki is múlt. 19 évnek kellett eltelnie, hogy ismét próbálkozni merjenek egy reboottal, amit a Fantasztikus négyes valamint a Pofázunk és végünk révén kétes hírnévre szert tett Tim Story kezébe adtak. A film kedvéért visszatért mindkét Shaft, Jackson és Roundtree, sőt egy harmadikkal is kiegészült a család, a pedáns unokát játszó Jessie T. Usher személyében. Ennyi Shaft már sok volt a jóból, legalábbis az amerikai publikumnak, mely jobbára távol maradt a remake rebootjától. Az Egyesült Államokon kívül a film a mozikat elkerülve a Netflixen debütált, így nálunk is, ahol a szolgáltató újabban szinkronnal látja el a portékáit. Kérdés, hogy kell-e nekünk egy alkotás, ami az elsőszámú célközönségét hidegen hagyta?

James Bond régebb óta köztünk van, mint ameddig a hidegháború tartott. Két tucat filmje mellett nem beszéltünk még a kismillió utánzóról és a hatását mutató kémfilmek özönéről, amik azóta is kiapadhatatlanul érkeznek. A Bond-láz más filmsorozatokat is elkapott, a Fantomas visszatér és A magas szőke felemás félcipőben folytatása iróniával válaszolt rá. Hazánk legalább belőlük nem maradt ki, sőt mi magunk is adtunk az utókornak egy James Bond ihlette filmet 1969-ben, az Az oroszlán ugrani készült. Bondnak senki nem tud ellenállni, ám a szocialista rendszer kérges lelkű pártembereire még az ő sármja se hatott. A magyar Filmátvételi Bizottság igaz megkísérelte meggyőzni a vezetőinket, hogy legalább egy részt engedjenek át a cenzúra hálóján, ám a Tűzgolyónak az Angol Filmnapokra korlátozott, 1968-as vetítésének a kivételével a James Bond-filmek idehaza egészen a '80-as évek végéig tiltott gyümölcsnek számítottak. Az Intervideo ekkor elárasztotta néhol kétes minőségű szinkronokkal ellátott Bond-kazettáival a kölcsönzőket, melyekkel néhány évtizedes késéssel ugyan, de bárki felzárkózhatott a filmsorozatból. Aki lemaradt a lista első részéről az innen közvetlenül elérheti, most viszont folytassuk a Bond-maratont a széria 12 legjobb darabjával!         .

Timothy Dalton és Pierce Brosnan nem hagyták ki az alkalmat, hogy ironizálhassanak saját Bond-imázsukon, ám ez a legjobban Roger Moore-nak sikerült mikor szerepet vállalt a mifelénk igencsak közkedvelté vált Ágyúgolyó futamban. A film egy a '70-es években ötször is megrendezett illegális versenyről szól, melynek a legkülönbözőbb autóbolondok gyürkőztek neki. A résztvevőknek több államon keresztül kellett átszelniük Amerikát. A sebességhatár betartását a versenyzőkre bízták, akik furfangos ötletekkel próbáltak túljárni a közlekedési rendőrök eszén. A forgatókönyv megírása jobb kezekbe nem is kerülhetett volna Brock Yatesénél, az elismert sportújságíró volt ugyanis a futamok szervezője. Mikor tervezni kezdte, hogy filmet ír róluk, az élményanyag kedvéért benevezett az utolsó, 1979-ben megrendezett versenyre, amiért egy időre eltávolították szerkesztői posztjáról. Társa ekkor nem más volt a valódi Ágyúgolyó Futamon, mint a film jövőbeli rendezője, Hal Needham, akivel kitalálták, hogy egy mentőautó álcájában teszik meg a távot. Yates felesége játszotta el a beteget és még egy igazi dokit is rávettek, hogy tartson velük. Alapos felkészültségük dacára nem tudták befejezni a versenyt. Ahogy azt a filmbe is beleírták, tönkrement a mentő sebességváltója, ám nekik nem volt olyan szerencséjük, hogy egy tréler hátára felkéreckedhessenek.

A kémekről alkotott kép örökre megváltozott, amikor James Bond feltűnt a mozivásznon. A popkultúrába is egyből beépült 007-es ügynök egy fényűző világban élt, ahol egyik karjában egy szexbombát, a másikban egy Walter PPK-t szorongatva nagystílűen hajtotta végre éppen aktuális küldetését. Tette mindezt olyan egzotikus nyaralóhelyeket, exkluzív klubokat és kaszinókat megjárva, ahová az egyszeri ember még álmában se jut el. Ian Fleming igaz már 1953-ban megírta első James Bond-könyvét, ám az adaptációk népszerűsége a regényekén jócskán túlnőtt. Stílusukat kezdve a slágerekkel aláfestett, szexi főcímmel mindhiába próbálták mások lekopírozni. A franchise a '60-as évek óta nem kevesebb, mint huszonnégy részt termelt ki magából. Készült egy hírhedten vacak paródiája (Casino Royale, 1967) és egy jogi perpatvar folyományaként egy kánonon kívül eső Bond-film (Soha ne mondd, hogy soha) is. Ez idő alatt elfogyasztott több színészt. Sean Connery elsőként való távozásával pótolhatatlannak látszó űrt hagyott. Helyettese, George Lazenby egyetlen film után állítólag saját akaratából lépett le. Roger Moore vele ellentétben egyesek szerint túl sokáig is maradt. Timothy Daltont idejekorán betemette a sorozat válsága, Pierce Brosnan viszont felélesztette, hogy aztán Daniel Craig elölről kezdhesse. Ennyi Bond bele se fér egyetlen posztba, így született ez a két részből álló, monstre toplista. Mindenki kényelmesen elhelyezkedett? Akkor ideje felrázni a Vodka Martinit és nekiugrani a szériának kezdve annak mélypontjával!    

Alig maradt, aki komolyan gondolta volna, hogy az egykor zseniként üdvözölt M. Night Shyamalan számára van még visszatérés olyan bődületes lebőgések után, mint Az esemény és Az utolsó léghajlító. A mikroköltségvetésű horrorfilmekkel birodalmat kiépítő producerrel, Jason Blummal kellett összefognia, hogy forduljon a kocka. A látogatás emlékeztető volt, hogy Shyamalan nem felejtett el teljesen filmet csinálni. Ezt követte a Széttörve, mely egy átlagos thriller lett volna, ha nem derül ki a végén - vigyázat, indul a spoiler özön -, hogy az író-rendező kultikus alkotásának, A sebezhetetlennek a kvázi folytatása. A szuperhős mítoszt sajátságosan újraértelmező rejtélyes történetben a magát nyomorúságosnak gondoló David Dunn (Bruce Willis) ébredt rá emberfeletti erejére. A film a maga idejében nem tudott felérni Shyamalan előző rendezése, A hatodik érzék keltette várakozásokhoz, ami hazavágta a trilógiává bővítés ábrándját. Egy évtizednél is több valamint a Széttörve kasszasikere kellett ahhoz, hogy, ha nem is úgy, ahogy alkotója eredetileg tervezte, de megvalósuljon a vágyott filmhármas. Az Üvegben ott volt az esély, hogy felrakja a koronát Shyamalan munkásságára, ám ebben ugyanaz gátolta meg, ami egyszer már emberünk bukását okozta: az egója. 

Az Arthur-legenda legalább annyiszor megihlette Hollywood mesterembereit, mint Robin Hood vagy a három testőr története. Már szinte kötelezőnek érzik rendszeresen elkészíteni az újabb filmváltozatokat belőle, ám olyan remekművek után, mint az Excalibur mondhatjuk, hogy a téma ki lett merítve. A Robin Hood, a tolvajok fejedelme 1991-ben fellőtte a jelzőrakétát, hogy ideje megint a mozikba küldeni a régi kalandhősöket. Csak idő kérdése volt hát, hogy Arthur király és a kerekasztal lovagjainak meséje mikor kerül terítékre. Jerry Zucker, akit legtöbbünk olyan klasszikus paródiák rendezőjeként ismer, mint az Airplane, a Ghost sikere után más irányba kezdett tapogatózni, egy újabb romantikus történet pedig logikus folytatásnak tűnt. Az első lovag két húzóneve a kései reneszánszát élő Sean Connery és a Micsoda nővel ismét felkapottá vált Richard Gere lett, akiket egyaránt túlkorosnak tartott Arthur király illetve Lancelot szerepére a közvélemény. A film bemutatására nem sokkal A rettenthetetlen után került sor, melyhez mérten Az első lovagot alaposan elmarasztalták.

A Marvel filmes univerzuma akkorára nőtt mióta Robert Downey Jr. szájából elhangzott, hogy "Én vagyok Vasember!", amire jelzőt se egyszerű találni. Az elmúlt 11 évben nem csak egyre emelkedett a franchise népszerűsége, de az egész filmipart átformálta. Ma már nem létezhet blockbuster szezon képregény-adaptáció nélkül, a tömegével érkező próbálkozások ellenére viszont úgy tűnik, hogy a Marvelnél tudnak valamit, amit a konkurencia nem. A DC, a Sony és a Universal klasszikus rémalakokból építkező, kudarcot vallott moziverzumaiban közös, hogy hiányzott az egységes, átgondolt elképzelés mögülük. Lehet vádolni azzal a Marvel-fejeseket, hogy mindig igyekeznek biztosra menni, de azzal nem, hogy nem tudják mit csinálnak. Botlások azért náluk is akadtak. Joss Whedon hiába rakta le az első Bosszúállókkal a Marvel-moziverzum legfontosabb pillérét, az elhibázott második szuperhős-találkozó, az Ultron kora után kellett találni valaki mást, aki átveszi a gyeplőt. A helyére érkező Russo-testvérek személyében minőségi csere érkezett, akiknek egy két részre bontott gigászi összecsapással kellett pontot tenniük egy akolnyi szuperhős közös kalandjára.

A képregény-adaptációk nagy utat tettek meg mióta Superman 1978-ban a nézőkre mosolygott. Tim Burton lázas rajongással fogadott 1989-es Batmanje kellett ahhoz, hogy a nehezen kapcsoló stúdiófőnökök megszimatolják micsoda pénz rejtőzik bennük, ám a film hatására létrejött próbálkozások többsége nem felelt meg a célközönség elvárásainak. Az adaptációk nem csak bugyuták voltak, de olykor közük is alig volt a feldolgozott műhöz. A Marvel még nagyon messze állt attól, hogy saját moziverzumot alkosson. Egyelőre olyan rosszul kufárkodott a képregényeivel, hogy a kész produkciót a '94-es Fantasztikus négyes esetében bemutathatatlannak nyilvánították. A DC Comics eközben hátradőlve élvezte a Batman-filmek biztosította előnyét. Az elkényelmesedésnek aztán hosszú távon itták meg a levét. A 2000-es X-men mozifilm elindította a képregény-adaptációk újabb hullámát, sokak szerint reneszánszát, aminek a legnagyobb nyertese a magát alaposan összekapó Marvel lett. Ma már amelyik stúdió csak teheti, az ráteszi a mancsát egy képregényre. A '90-es évekre hajlamosak úgy visszagondolni az emberek, mint a képregényfilmek sötét korszakára, ám, ha körbetekintünk, találunk nem is egy figyelemreméltó alkotást ebből az időből!    

A fantázia hiányára szokott utalni, amikor egy fordító a magyar címmel egy másik filmét idézi meg, de a Szolid motorosok a kivételek táborát erősíti. Azon túl, hogy Franco Amurri vígjátékának a főszereplője a Szelíd motorosok rendezője, Dennis Hopper, alkotása humorral ad arra választ, hogy mi lett a '60-as évek nagy lázadóival. A színészként inkább ismert Dennis Hopper a hippi mozgalom egyik arcává vált annak idején filmjével, ami aztán minden jobbító szándéka ellenére életképtelennek bizonyult. Hoppert is főként csupán karakterszínészként tartották már számon a '80-as években. A Szolid motorosok egy nagy visszatérés is lehetett volna, ha a stúdió akarva-akaratlanul nem gáncsolja el a saját filmjét.