A többszörösen elismert Ettore Scola korán kezdte a pályát. Már 16 éves évesen a népszerű komikusnak, Totonak szállított poénokat, huszonévesen pedig keresett forgatókönyvíró volt. Hamarosan a rendezésbe is belevágott, első filmjét mindjárt Vittorio Gassmannal forgatta, akivel még számos alkalommal együtt dolgozott. Későbbi munkáiban, mint a Csúfak és gonoszak, egyre gyakrabban boncolgatott komolyabb témákat, de a humorát nem hagyta el. A Belfagor a pokolból a korai rendezéseinek egyike volt a főszerepben természetesen Gassmannal, aki az Ismeretlen ismerősök óta sorozatban forgatta a vígjátékokat. A nemzetközi siker érdekében a filmbe bekerült az amerikai Mickey Rooney és a francia Claudine Auger, a Tűzgolyó Bond-lánya. A produkciót felkarolta a Warner Bros. stúdió, mely Amerikában a filmet valamilyen oknál fogva fekete-fehér változatban vetítette. A tengerentúli verzióból kivágtak egy-két percet, főképp a befejezés rövidült meg, de az is csak néhány mondattal. A Belfagor a pokolból közönségsikert aratott, azonban a kritikusok nem lelkesedtek érte különösebben. A filmet nálunk már 1969-ben bemutatták a mozik, de szinkront legelőször csak két évtizeddel később, a televízióban kapott. Sajnos mind az eredeti, mind az újabb a vágott változathoz készült. A Belfagor a pokolból ma már Scola kevésbé ismert alkotásai közé tartozik pedig szellemességén és elevenségén a legkevésbé se fogott az idő.

A filmszakmában az írókat viszonylag ritkán sztárolják, azonban Shane Black a kivételek közé tartozott. Joe Eszterhas alig pár évig lehetett az Elemi ösztönnel a legjobban fizetett forgatókönyvíró, mert az irigységre okot adó címet elhalászta előle Az utolsó cserkész szerzője. Rossz nyelvek szerint Black a sikereit legalább annyira köszönhette helyezkedő képességének, mint írói tehetségének. Nagy partikat adott, amiken befolyásos emberekkel kötött barátságot. Az Utánunk a tűzözön megírásáért 4 millió dollárt markolt fel, ám a példátlanul hatalmas gázsit annak is köszönhette, hogy a feltörekvő New Line Cinema felhajtotta az árat a Warner Bros. stúdióval folytatott licitháború során. Az utóbbi az akciófilmekre szakosodott producernek, Joel Silvernek szánta a projektet, akivel Black a Halálos fegyver óta jó kapcsolatot ápolt, mégis inkább a több pénzt ajánló New Line-nak adta el a scriptet. Ennek a vezetősége a Renny Harlin - Geena Davis páros kezébe rakta a filmet, mely nem sokkal később minden idők egyik leghírhedtebb bukását hozta össze: a részben Andy Vajna alapította Carolco stúdiót kikészítő A kincses sziget kalózait. Ez az incidens súlyos stigmát rakott az Utánunk a tűzözönre és már szinte predesztinálta a sorsát!

Vannak filmek, amik annyira közel állnak a szívünkhöz, hogy már-már személyes sértésnek tűnik, ha hozzájuk nyúlnak, pláne, ha még rosszul is csinálják! Az elszabott folytatás nem újkeletű, de Hollywood viszonylag sokáig tiszteletben tartott egy határt. Mikor az 1970-es évekkel a blockbusterek korszaka elkezdődött, az is, ami odáig szent és sérthetetlen volt brandé vált, melyből további dollárhegyeket lehetett kiszivattyúzni. Oscar-díjas filmekhez is nagyüzemben kezdtek el újabb részeket csinálni. Ha be is vált többé-kevésbé anyagilag a számításuk, működött egyfajta természetes kiválasztódás és azok a filmek, melyek nem nyerték el a publikum kegyét, egyszerűen eltűntek a süllyesztőben. Sokan azt se tudják, hogy az American Graffitihez valamint a Butch Cassidy és a Sundance kölyökhöz készült egyáltalán folytatás. A majmok bolygója megannyi részének a létezése bár ismert, vajmi kevesen veszik a fáradtságot, hogy újranézzék őket. Annak ellenére, hogy tíz kísérletből jó, ha egy bejön, Hollywood lelkiismeretlen turkálása a múlt szentségeiben soha nem látott méreteket kezdett ölteni. Lassan nem marad a '80-as évek popkultúrájának olyan darabja, amit ne akarnának maguknak kisajtolni, ám az internettel a sarkukban érdemes volna kétszer is meggondolniuk, hogy gyerekkorunk mely részéből akarnak hasznot húzni!  

Clint Eastwood bár 1971 óta folyamatosan rendez, sokáig váratott magára, hogy maximálisan ki tudjon teljesedni a kamera mögött. Ez az 1992-es Nincs bocsánattal jött el, mely egy teljesen új korszakot indított el a munkásságában. Az Oscar-díjakkal kitüntetett western előtt is csinált figyelemreméltó filmeket, ám egyes alkotásai ebből az időszakból jóval egyszerűbb szemléletet mutatnak, mint a későbbiek. Igaz ez a '80-as években forgatott Halálhágóra is, mely kb. annyira érzékenyen tárja fel a háború poklát, amilyen finomsággal Piszkos Harry szokott megoldani egy túszdrámát. A film tekinthető az egy évvel később a mozikba került Acéllövedék könnyed előfutárának is. Meglehet nincsenek olyan nagy gondolatai, mint Kubrick remekművének, ám jóval szórakoztatóbb eltölteni vele az időt.

A szervezett bűnözés és a vele összefonódó korrupció elleni harcról szóló filmek az olasz mozi alapkövei közé tartoztak egykor. Az író-rendező Damiano Damiani kivette a részét a készítésükből a karrierje kezdete óta. Hosszú pályafutását olyan filmek fémjelezték, mint a széles körben elismert Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek vagy a magyar tévében is nagy sikerrel futott A polip első évada. Damiani igyekezett feltárni annak okait, hogy miért buknak el a legjobb emberek is ebben a küzdelemben. A Mint a bagoly nappal címével is a kialakult állapotban uralkodó tehetetlenségre utal. A film hozzánk előbb jutott el, mint Amerikába, ahol csak 1970-ben került sor a premierre Mafiára átkeresztelve. Idehaza bizonyára a népnevelés okán nem csak, hogy kiemelt sietséggel küldték a mozikba, de olyan szinkront rendeltek hozzá többek közt Bárány Frigyes és a kivételesen negatív szerepben tündöklő Zenthe Ferenc közreműködésével, amit joggal érhet a klasszikus jelző.

A romantikus vígjátékok bajnoka egykor Meg Ryan volt, ám ez legalább annyira jelentett átkot a számára, mint áldást. Az 1989-es Harry és Sally megszerettette őt a nagyvilággal, egyben egy életre beskatulyázta ugyanabba a szerepkörbe. A műfaj a fénykorát élte ebben az időben, azonban Ryan törzsközönsége se bírta már azt a sűrűséget, mellyel ontotta magából a romantikus vígjátékokat. Azt még kevésbé tolerálták, amikor Ryan mással próbálkozott, mint a Hús és vér vagy A bátrak igazsága. A negatív reakciók visszaüldözték őt az előírt formula szerint készülő romkomokhoz, melyek egyre ritkábban tudtak megfelelni mind az anyagi, mind a tartalmi elvárásoknak. Ebben az ördögi körben készült el Lawrence Kasdan alkotása, a Francia csók is, ami pedig komoly lépcsőfok lehetett volna Ryan karrierjében. Ez volt az első filmje, amiből producerként is kivette a részét, ám a független gyártásban készült produkció csupán nemzetközileg keltett némi visszafogott feltűnést. A Francia csók hamar beleszürkült Meg Ryan habkönnyű semmiségeinek sorába - jobbára csak egy régi slágert feldolgozó betétdalára szoktak emlékezni -, most viszont, hogy a romantikus vígjáték is egy lett a haldokló zsánerek között, Kasdan rendezését is érdemes újra mérlegre tenni.

Az embervadászat régóta izgatja a filmesek fantáziáját. Minderről Richard Connell tehet, aki még 1924-ben írta meg A legveszélyesebb játék címen ismerté vált novelláját, amit azóta számtalanszor adaptáltak és még többen használtak inspirációként. Videós körökben leginkább három verzió terjedt el. Az Amerikai nindzsa alkotóinak filmje, a Lőjj a vadászra. John Woo amerikai bemutatkozása, a Tökéletes célpont, illetve kritikám tárgya, a Játssz a túlélésért!. Az utóbbi kettőben közös, hogy gazdagok vadásznak hajléktalanokra, ám mind Woo, mind a szakmát Spike Lee filmek operatőreként kezdő Ernest Dickerson alkotása a maga útját járja. Woonak Van Damme személyében volt egy ütőképes akcióhőse és hírnevéhez hűen a film a cselekmény beindultával véres erőszakbaletté vált. Dickerson főhőse nem egy golyóálló gyilkolóművész, csak egy szerencsétlen alak, aki az utcán tengeti az életét. Jack Masont (Ice-T) már az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja, amikor felajánlják neki a lehetőséget, hogy legyen kísérő egy jómódú társaság erdei vadásztúráján. Persze a helyszínre érve hamar kiderül, hogy ő maga a vad. Innentől nem is annyira a testi erejére, mint az eszére kénytelen hagyatkozni a túlélés érdekében. Eközben az üldözőit is jobban megismerjük. Van, akit egy személyes tragédia hajt, más a fiából akar férfit faragni, így hát mind másként reagálnak arra, hogy prédájuk nem csupán kicselezi őket, hanem visszavág. 

Minden gúnyolódás nélkül őszintén sajnálom az akciófilm rajongók jelen generációját. Míg mi a Die Hardon és a Halálos fegyver-filmeken nőhettünk fel, őket olyan másodrendű tömegkoszttal etetik, mint a Halálos iramban-széria. A franchise még a gigantikus költségvetéssel se tudta levetni B-filmes jellegét. A szappanopera színvonalú fordulatok és a valóságnak középső ujjat mutató akciók a részeivé váltak. Ezt az oldalági kinövést, a Hobbs és Shawt már igazából filmnek se lehet nevezni, inkább egy stúdiómegbeszélés eredményének. Pedig milyen jó ötletnek tűnt, hogy a sorozat két legmenőbb arcának, a Vin Diesel árnyékából hamar kinövő Dwayne Johnsonnak valamint a főgonosznak induló Jason Stathamnek saját filmet adjanak. Csak az lett kihagyva a számításból, hogy bár Diesel látványosan unatkozott a kamera előtt, mögötte ő volt a sorozat egyik fő hajtóereje. A szétválás körüli hisztinél fontosabb, hogy a Hobbs és Shaw gárdájába senki nem jutott, akit egy kicsit érdekelt volna, hogy a film több legyen egy pénztermelő szörnyetegnél.

Andrew Niccolt hamarjában a zsenik közé sorolták, de ez a csoda se tartott sokáig. Ugyan bemutatkozó filmje, a tökéletesek társadalmában játszódó Gattaca akkorát bukott, mint ide Lacháza, azon kevesek, akik mozis futása idején megnézték odáig és vissza voltak tőle. Niccol egyéni hanggal mondott el egy inspiráló történetet méghozzá sci-fi köntösben, ami garantálta, hogy személyére felfigyeljenek. Hírnevét megerősítette az ő forgatókönyvéből, de Peter Weir rendezésében készült Truman Show, a '90-es évek egyik legjobb filmje egy hétköznapi fickóról, aki tudtán kívül egy valóságshow főszereplője. Niccol ezek után azt csinálhatott, amit csak akart, és ő ismét egy fantasztikus alapötlettel rukkolt elő: egy bajba jutott rendező (Al Pacino) titokban a Simone-ra keresztelt virtuális színésznővel (Rachel Roberts) fejezi be új filmjét, ám a csalást senki se vészre, sőt a nem létező személy körül kész hisztéria alakul ki. A S1m0ne kölcsönöz a Gattaca képi világából és a Truman Show humorából, ám az író-rendezőnek ezúttal nem sikerül úgy rátapintania a választott téma ütőerére, mint korábban. Az, hogy komputerrel pótolni lehet-e a színészeket ekkoriban már vitatott kérdés volt, Niccol pedig kissé elsietve vetette rá magát a még gyerekcipőben járó ötletre. Felmerült, hogy filmjében tényleg számítógéppel állítják elő a címszereplőt, ám se a technika, se a színészek szakszervezete nem állt készen a megvalósításra. 

A horrorfilmek számos híres gonosztevőt adtak a világnak. Ez az a műfaj, amiben ők a valódi sztárok. A tényleges főszereplő örülhet, ha egy darabban megéri a történet végét. Nem hozzá fognak ragaszkodni a siker esetén elkerülhetetlenül érkező folytatásban. Az elpusztíthatatlan Freddy Krueger vagy Jason Voorhees ikonokká nőtték ki magukat, akiknek a rajongók egy idő után jobban drukkoltak, mint az azonosulásra kínált áldozatoknak. Ennek a különös hírnévnek az egyik legérdekesebb figuráját Bernard Rose szállította a slasherek időleges alkonyán. A Kampókéz az akkoriban szintén a rendezői karrier felé kacsintgató Clive Barker Books of Blood című novellagyűjteményében megjelent írásának, a The Forbiddennek az adaptációja. A történet eredetileg Liverpoolban játszódott és bár Rose is angol származású, úgy döntött, hogy átrakja a helyszínt Amerikába, azon belül is Chicago leghírhedtebb gettójába, a Cabrini negyedbe. A főszereplő maradt a városi legendákról szóló egyetemi tanulmányához anyagot gyűjtő Helen, aki a Kampókéz néven emlegetett sorozatgyilkos mítoszának a nyomába ered.