Tim Allen nevének említéséről nekem olyan szörnyű vígjátékok ugranak be, mint a Szegény embert az Amish húzza vagy a Szupersuli. A tévében sikeressé vált komikus a Télapuval nyergelt át a mozira. Ezek közül a filmjei közül a Toy Story szinkronszerepét nem számítva két alkotás van, amivel foglalkozni érdemes. A 9/11 áldozatául esett Totál káosz és a Galaxy Quest, mely szinte már túl jó hozzá. A filmet Harold Ramis (Idétlen időkig) rendezte volna, aki Alec Baldwinra vagy Kevin Kline-ra akarta inkább bízni a főszerepet, de a stúdió ragaszkodott a télapuhoz. Ramis így távozott átadva a helyét az újonc Dean Parisotnak. A rendező aztán nem csak Allenből hozta ki pályafutása legjobb alakítását, de a Galaxy Questtel leforgatta a legjobb nem hivatalos Star Trek-epizódot, amit a széria rajongói is a keblükre öleltek.
A történet néhány lecsúszott színészről szól, akikre már csak egy régi sci-fi sorozat miatt emlékeznek. Köztük van az időközben alaposan megnőtt Tommy Webber (Daryl Mitchell), a szerepe iránti megvetését leplezni nehezen tudó Alexander Dane (Alan Rickman), a sorozatban kizárólag a komputert ismétlő bögyös szöszi, Gwen DeMarco (Sigourney Weaver), és Fred Kwan (Tony Shalhoub), aki úgy alakította az űrhajó kínai főgépészét, hogy semmi ázsiai vér nem csörgedezett benne. Mivel filmekbe már nem hívják őket, leginkább rajongói találkozókra járnak. Ebből egyedül a sorozat egykori sztárjának, Jason Nesmithnek (Tim Allen) nincs elege. Ő élvezi a rá irányuló dicsfényt és némi mellékesért bármit bevállal a rajongóknak, akik közt annyi a csodabogár, hogy már fel se tűnik neki, amikor igazi földönkívüliekkel hozza össze a sors. Az együgyű termiánok azt hiszik Nesmithről és társairól, hogy tényleg űrhajós felfedezők, a színészek pedig rövidesen egy galaktikus konfliktus közepén találják magukat, ahol élesben kell előadniuk sorozatbéli szerepüket.
A film meg se próbálja leplezni, hogy mi alapján készült, sőt olyan közel megy a Star Trekhez, hogy, ha a sorozat készítőinek és a benne játszó színészeknek nem lenne humorérzékük, simán perelhetnének. Az univerzum ismeretlen területeit felfedező Enterprise űrhajóból Protector lett, egyébként mind szellemiségében, mind stílusában a képzeletbeli sorozat leköveti a '60-as években futó eredetit. Az egoista Nesmith és az arrogáns Dane közti ellentétek rárímelnek a William Shatner és Leonard Nimoy közti konfliktusokra. A Galaxy Quest nem csak az egyetlen szerepből élő, marakodó színészeken ironizál, hanem azon az őrült kultuszon is, mely a Star Treket övezi. Gene Roddenberry szériája legalább olyan fanatikus táborral büszkélkedhet, mint a Star Wars. Rajongóiról, a trekkiekről külön dokumentumfilm is készült. A sorozat egyik szereplője, George Takei egy interjúban a Galaxy Questet is ebbe a műfajba sorolta, utalva egyrészt arra, hogy a vígjátéki alteregók közelebb állnak a valódi személyekhez, mint gondolnánk, másrészt, hogy a film milyen hűen adja vissza azt a jelenséget, amivé a Star Trek vált.
Dean Parisot megúszta, hogy utolérje a trekkiek haragja, mivel filmje nem a rajongókon, hanem velük nevet. A Galaxy Quest az ironikus hang ellenére tulajdonképpen főhajtás a Star Trek előtt. Míg a bevezetőben még csak egy buta kis sorozatként utal rá, melynek a trükkjein most már csak nevetni lehet, szép fokozatosan azzá a fantasztikummá válik, aminek rajongói látják. A kispályás színészek is levetkőzik hétköznapi énjüket és kibújik belőlük az a hős, akit a sorozatban alakítottak. Egyszerre szellemes és a maga módján szívet melengető az, hogy a legnagyobb bajban pont a mániákus rajongók sietnek a segítségükre. Mikor egyikük épp azt bizonygatná, hogy tisztában van azzal, hogy valójában nincs se csillagflotta, se űrhajó, Nesmith közli vele, hogy van, mire a fiú lelkesen rávágja, hogy tudtam! Ebben az egy poénban benne van a film lényege.
A Galaxy Quest olyan szépen kidolgozott látványvilággal rendelkezik, amivel lazán rálicitál a tévésorozatos trükkökre és teremti meg annak a látszatát, hogy egy nagyobb és valóságosabb élmény részesei vagyunk. A gumijelmezt felváltják a számítógépes effektek és a legprofibb maszkmesterek aprólékos munkái. Ha az űrhajót támadás éri, már nem csak a kamera játssza el a remegést, hanem az egész díszlet rázkódik. A film szó szerint kinő a tévés formátumból, az operatőr pedig amennyire csak lehet, kihasználja a cinemascope képaránnyal járó teret. A forgatókönyv végső változatát író Robert Gordonhoz nem sok jelentős film kötődik, ám a Star Trek világát láthatóan kívül-belül ismeri és hibátlanul öltözteti át humoros köntösbe. Dean Parisot se rendezett ezután semmi említésre méltót, itt azonban olyan ügyesen hangolja össze a vígjátékot, az akciót, és a látványt, ahogy Ivan Reitman tette a Szellemirtókban. Meglehet az író és a rendező fantáziáját későbbi munkáik nem mozgatták meg annyira, mint a Galaxy Quest, amibe beleadták a lelküket is.
Amennyire élvezte a csapat a munkát a kamera mögött, ugyanannyira felszabadultnak látszanak a színészek. Tim Allen sokkal jobb, mint bármi másban, amiben eddig láttam. Laza és sármos – William Shatner se lehetett volna ennél autentikusabb. Még abban a kevés, de annál fontosabb drámai jelenetben is megállja a helyét. A bombázó formát öltő Sigourney Weaver örömmel megy át szőke nőbe. Annyira más, mint szokott, hogy eszembe se jutott még egyszer se a film nézése közben, hogy ő volt Ripley hadnagy is. Alan Rickmanre a sértődött brit szerepét mintha ráöntötték volna. A sztárok szerencsére nem nyomják el a mellékszereplőket, akik között ott van a még nem elkényelmesedő Tony Shalhoub és a nagyszerű Sam Rockwell. Az utóbbi játssza Guyt, a gyáva statisztát, aki egyfolytában attól retteg, hogy ő fog meghalni elsőnek, hogy lássuk, komoly a helyzet. A színészek a 15. évforduló alkalmából készített interjún jelezték, hogy benne lennének egy folytatásban. Bár a film a mozikban nem lett egetrengető siker – állítólag az elhibázott marketing miatt -, ám alig hinném, hogy bárkinek kifogása lenne a botcsinálta legénység újabb űrkalandja ellen.
ÉRTÉKELÉS: 90%
