Ikonikus figurák megteremtője, saját filmjei zeneszerzője, a remake-ipar állandó célpontja, és a horror mestere ő. John Carpenternél kevés rendezőre illik jobban az a meghatározás, hogy kultfilmes, hisz a legtöbb munkáját csupán utólag fedezte fel magának egy szűkebb réteg. Carpenter nem csak a kritikusoknak, hanem saját rajongóinak se tudott mindig megfelelni. A slasher műfaj alapfilmjévé vált, 1976-os Halloween volt az egyetlen jelentős kasszasiker a pályáján, melynek nagyságát többé megközelíteni se tudta. A '80-as évek elején készült meghatározó filmjei, mint a Menekülés New Yorkból, legalább nem kerültek sokba, ehhez képest szép profitot hoztak. A későbbiekben akár a stúdiórendszeren belül, akár független produkcióban alkotott, a szerencse mindinkább elkerülte. Értetlenség fogadta a keleti és nyugati mítoszokat ironikusan összemixelő Nagy zűr kis Kínábant is. Carpenter a '90-es éveket egy bérmunkával (Semmit a szemnek) kezdte, amit bár a legjobb tudása szerint végzett el, a főszerepet játszó Chevy Chase és a saját népszerűségének a meredek zuhanása megpecsételte a film sorsát. A többszörösen leírt Carpenter idővel tényleg kezdett fáradni, ám zsenijét bizonyítja, hogy még a legrosszabbnak tartott filmjében, A Mars szellemében is ott van a tehetségének a nyoma. A 2010-ben bemutatott, csendben kimúlt The Ward óta íróként és rendezőként egyaránt visszavonult, zeneszerzőként viszont az elmúlt években két albummal is jelentkezett. Hívei türelmesen várnak arra, hogy egyszer még újra megmutatja a mozikban, hogy mit tud. Addig, míg ez megtörténik, elevenítsük fel a legjobb munkáit!  

Az óriásmajom 1933-as megjelenésével a moziszörnyek ikonjává vált, ezt a státuszt pedig annak ellenére sikerült megőriznie, hogy minőségi feldolgozást későbbi felbukkanásai között nagyítóval kell keresni. Már az ugyanebben az évben összedobott folytatás, a King Kong fia se ért fel elődjéhez, igaz a kritikusok fanyalgása ellenére szép profitot hozott. A '60-as években Kong a gagyi szörnyfilmek Mekkájának számító Japánba tett kirándulást, ahol a filmkészítők a helyi hírességgel eresztették össze. A King Kong vs. Godzilla volt az óriásmajom első színes és szélesvásznú feltűnése a mozikban, nem is maradt el a tőle várt pénzeső. Mivel a jogokat megőrizni egyre nehezebbnek bizonyult, Kongnak már csak egyetlen keleti hakni jutott. A King Kong Escapesben robothasonmásával küzdött meg, a film pedig pont olyan primitív lett, amilyennek hangzik. A szűnni nem akaró kultuszt látva az első Kong-filmeket készítő Universal stúdió vezetői is elgondolkodtak egy újrafeldolgozáson, az olasz producermogul, Dino De Laurentiis azonban gyorsabban lépett náluk. Az 1976-os King Kong minden idők legnagyobb látványosságát ígérte, viszont ez csupán üres ígéret maradt.

A Universal stúdió sokáig annyira nem tudott mit kezdeni szörnyuniverzumával, hogy a '90-es évek eleji feltámasztási hullámból is kimaradt. Drakula, a farkasember és Frankenstein teremtményének visszatérése a mozikba így a rivális Columbia/Tri Star kasszáját gyarapította, igaz gyorsan apadó mértékben. Persze a Universal berkeiben is felmerült, hogy ki kellene használni az újbóli érdeklődést. A stúdióvezetők az 1932-es A múmia újrafazonírozott verziójával kívántak belépni a versenybe, amit akkor még alacsony költségvetésű horrorfilmként képzeltek el. Fel is ajánlották szinte mindenkinek, aki számított a zsánerben Clive Barkertől George A. Romeroig, de idővel az összes jelölt kihullott a projektből. 1997-ben kereste meg a producereket a kispályásnak számító Stephen Sommers, aki az Indiana Jones-filmek mintájára képzelte el a maga verzióját. Az ötletért odáig voltak, ám az minden várakozásukat felülmúlta, hogy az 1999-ben bemutatott kalandfilm a nyár egyik legnagyobb kasszarobbantója lett. A film nem csak az író-rendező Sommers karrierjének adott hatalmas lökést, de a főszereplőknek is. A múmia népszerűségét a készítők nem tudták egyformán kihasználni. Volt, akinek tragikus fordulatot vett az élete, más rosszul választott szerepeket. Nézzük meg, hogy mi történt az alkotókkal az eltelt 18 évben!

Ha női akcióhősökre kerül a szó, van, aki csak somolyog, mintha akaratlanul valami vicceset mondtunk volna. Bár Linda Hamiltontól Angelina Jolie-ig fel lehet sorolni jópár színésznőt, akik a vásznon szépen rongyosra rugdosták a férfiseggeket, mégis ebben a szerepkörben máig nincsenek teljesen elfogadva. Mikor 2015-ben Charlize Theron lemosta Mad Maxet a saját filmjében, annak nem mindenki örült, sőt volt, akinek kifejezetten elborult az agya. A többségnek szerencsére nem okozott gondot elfogadni őt. Bár Theron nem először bújt amazonbőrbe, de kétség kívül Furiosa eljátszásáért kapta a legtöbb elismerést. A Mad Max: A harag útja friss lendületet adott a karrierjének, így most, hogy a Wonder Woman az év egyik legnagyobb szenzációja, elhárulni látszik minden elvi akadály új akciófilmje, az Atomszőke sikerének útjából. Azt az egyet leszámítva, hogy a film egy rakás szar.

A politika és a vallás után a legkönnyebben kirobbantható vitatémát hazánkban a szinkron jelenti. Ellenzői és rajongói két olyan kibékíthetetlen tábort alkotnak, melyek tagjai akkor se tudnának közös nevezőre jutni, ha az életük múlna rajta. Ebből nem lenne feltétlenül balhé, csakhogy a szinkrongyűlölők között vannak, akik küldetésüknek érzik, hogy felvilágosítsák a filmeket magyar hanggal nézni szeretőket, hogy tévedésben élnek. Mikor megjelenik egy szinkronnal foglalkozó cikk, általában csak idő kérdése, hogy mikor bukkan fel az első kommentelő, aki veri a mellét, hogy ő kizárólag eredeti nyelven néz filmet, és, aki nem így tesz, az egy idióta. Az eredeti hang + felirat kombó kedvelőinek rendre felcsapó indulata annyiból érthető, hogy Magyarország lakossága már szinte kórosan szinkronfüggő. Az átlagember úgy viszonyul a kérdéshez, hogy filmet akar nézni, nem olvasni, amiben bár van ráció, de hosszú távon ugyanolyan rossz felfogás, mint a szinkrongyűlölőké. Igazságot tenni a vitában a lehetetlenséggel határos, azonban néhány hozzáállási problémát tisztázni nem árt.

Kevés nemzet van úgy oda a szinkronért, mint a miénk. Régen még volt is okunk, hogy büszkék legyünk rá. Egy szinkronra heteket szántak. Elsőrangú fordítók dolgoztak rajtuk a legnagyobb műgonddal és színészlegendák vették ki a részüket belőle. Ma már futószalagon készülnek olyan tempó mellett, ami lehetőséget is alig ad a kiemelkedő munkára. A színészeket gyalázatosan alulfizetik, a fordítók jelentős része is leginkább elhivatottságból tart ki a szakma mellett. Azt, hogy annak idején minden szebb volt, hazugság lenne állítani. Bár kétség kívül gondosabban álltak hozzá, előfordultak otromba ballépések a magyar szinkron aranykorának tartott pannóniás években is. A rendszerváltáskor átöröklődtek régi hagyományok, melyeket nem lett volna szabad folytatni, miközben a megszaporodott videós megjelenések okán a minőségi léc addig nem tapasztalt mélységekbe zuhant. Olyasmit is megengedtek maguknak az igénytelen forgalmazókat kiszolgáló, a kapitalizmus ízére rákapó új szinkronstúdiók, amit ma már nem úszhatnának meg. A hazai szinkronszakma kevésbé dicső fejezeteiből, elhibázott munkáiból következik most egy összeállítás!   

A horrort sokan tartják alantas műfajnak, pedig a jó rémtörténet általában többről szól az olcsó sokkolásnál. Az elnyomott szexuális vágy, a düh és persze a félelem számtalan formában alakot öltött horrortörténetek segítségével az idők folyamán. A műfajt megreformáló, de az eltelt évtizedekben maga mögött hagyó David Cronenberg első jelentősebb filmjében arra törekedett, hogy fizikai mutációkkal jelenítse meg az elme torzulásait. Az 1975-ben bemutatott Parazitákban a féktelen szexualitás járvány módjára terjedt szét a hétköznapi lakóközösségben. A testhorror atyjának tartott rendező számára a zsáner ideálisnak bizonyult, hogy feltárja az emberek sötét oldalát, így arra is felhasználta, hogy életének egyik legnehezebb szakaszát egy rémtörténet keretében dolgozhassa fel.

Ha az élet misztikus oldalára gondolunk, nem biztos, hogy a golf az, ami elsőre, vagy akár tizedszerre az eszünkbe jut. Ezt a sportot az emberek egy részének önmagában is nehéz komolyan vennie, hát még a lélek útjaként. Steven Pressfield, aki forgatókönyvíróként nem jutott túl a B-kategóriába hajló akciófilmeken, 1995-ben megjelent regényében a golf spirituális játékká növi ki magát, melynek során a főszereplő nem csupán egy labdát ütöget a mezőn, hanem szembenéz a démonjaival. Történetének alapjául Pressfield egy hindu legendát választott, amiben egy megfáradt harcos Krishna tanácsait követve újra rátalál önmagára. A könyv felkeltette Robert Redford érdeklődését, aki az 1984-es Őstehetségben a baseballt próbálta Barry Levinson rendezővel misztikus magasságokba emelni.

Elkészíteni a saját filmed újrafeldolgozását hálátlan és többnyire eleve kudarcra ítélt vállalkozás, mégis nem egy európai rendező kényszerült rá, aki Hollywoodban próbálta megvetni a lábát. Így járt a dán Ole Bornedal is. Bemutatkozó alkotása, az Éjféli játszma akkora feltűnést keltett, hogy annak híre egészen a Weinstein-fivérekig jutott. A független filmkészítésből jövedelmező üzletet kovácsoló Miramax stúdiót vezető testvérpár felkérte őt, hogy készítse el újra az Éjféli játszmát az amerikai közönség kedvéért, méghozzá nagy pénzből, sztárszereposztással. Bornedal annak ellenére se volt képes ellenállni a kísértésnek, hogy nem sokkal korábban George Sluizer hasonlóképp égette meg magát filmje, a Nyomtalanul amerikanizált változatával. Persze azt emberünk nem sejtette, hogy Weinsteinék a nagy stúdióknál is erőszakosabban képesek kivenni a rendezőik kezéből az irányítást. Sokan tudnának mesélni arról Guillermo Del Torotól Billy Bob Thorntonig, hogyan szabdalták szét és gyúrták a maguk ízlésére álmaik projektjét.

Bár szívesen támaszkodom a megjelenő kritikákra, ám mikor kórusban dalolják, hogy "itt az év filmje", és dőrén hiszek nekik, annak lassan kivétel nélkül pofára esés a vége, mint történt az a Kaliforniai álom esetében. Nem akartam ebből blogsorozatot csinálni, de már jelenségszerűen élem át újra és újra, hogy a világháló aktuális kedvencében egyszerűen nem látom azt a zsenialitást, amit bélyegszerűen rásütnek. Ilyenkor felmerül bennem az, hátha velem van a baj, ezért többnyire nem is fogalmazom kritikává a kételyeimet, de mivel azok határozottan ott motoszkálnak a fejemben, újfent úgy döntöttem, hogy megosztom őket. Nem hagyományos kritika következik tehát, nevezzük inkább kétkedőnek, melynek tárgya Edgar Wright filmje, a Nyomd, bébi, nyomd. Wright a Haláli hullák hajnala óta lieblingje a kockáknak. Én is csípem a filmjeit, habár őszintén szólva nem sorolom őt a legnagyobbak közé. Már a Vaskabátok érdemei is kissé túl lettek lihegve, nemkülönben a Scott Pilgrim a világ ellen. Persze elismerem, hogy szellemesek, ötletesek és szórakoztatóak, ám attól azért messze vannak, hogy minden idők legjobb filmjei közé soroljam őket.