A befejezés bír annyi meghatározó erővel egy filmben, hogy azért már érdemes összeveszni. A tét valóban nagy, hisz csinálhatnak az érintettek minden mást tökéletesen, ha egyszer a lezárást elszúrják, az akár magával is ránthatja az egész művet. Jónéhány alkotás lett egy az utolsó pillanatban tett változtatással tönkretéve, míg mások pont így lettek megmentve. Filmek, amiket már el se tudnánk képzelni máshogy, hosszas harcok árán kapták meg végleges formájukat. A stúdiók ugyanúgy rettegnek attól, hogy súlyos pénzösszegek beleölésével létrejött produkcióikat a nézők nem fogják szeretni, mint azok alkotói. Bevett gyakorlatként hát tesztvetítésekre küldik őket. Ezeken a zártkörű eseményeken kitöltött kérdőívek határozták meg nem egyszer azt a befejezést, amivel a film végül a mozikba került. A gyilkos személye egy krimiben ugyanúgy megváltozhat, mint egy romantikus vígjátékban az, hogy kivel jön össze a lány. Feldühített, hogy meghalt a főhős? Semmi gond, feltámasztjuk! Mindre volt példa az alábbi - természetesen spoileres - esetekben, olykor még extrémebbre is.      

Egyes emberek kerülik a konfliktusokat, míg mások direkt keresik. Oliver Stone botrányokban gazdag élete nem hagy kétséget afelől, hogy melyik típushoz tartozik. Kevés rendező váltott ki annyi vitát, mint ő. Nem csak filmjeivel, hanem nyilatkozataival is. Szókimondás ez vagy tudatos provokáció? Nehéz eldönteni, ahogy sok mást is vele kapcsolatban. Stone nyughatatlan természete már fiatalon megmutatkozott. 18 évesen otthagyta a Yale egyetemet és elment Saigonba gyerekeket tanítani. Két évvel később, 1967-ben visszatért Vietnamba, ám ezúttal már az amerikai hadsereg katonájaként, ahová önként jelentkezett. Szolgálata során alaposan megismerkedett a háború borzalmaival. Tapasztalatai mellé súlyos drogfüggőséget szerzett, mely későbbi életét is meghatározta. Miután több kitüntetéssel leszerelt, jelentkezett egy new yorki művészeti egyetemre, ahol az oktatói között volt Martin Scorsese. '71-ben itt készítette el rövidfilmjét, a Last Year in Viet Nam-ot személyes élményeit felhasználva, mellyel egyből felhívta magára a figyelmet, azonban még távol állt attól, hogy azzá a híres alkotóvá váljon, aki műveivel felforgatja a közvéleményt.

Ha van műfaj, amit sosem fenyegetett a margóra kerülés, az a vígjáték, de ebben nincs is semmi meglepő, hisz ki nem szeret nevetni? Ez alól a mi nemzetünk se kivétel, a legnézettebb mozifilmek között így tartja magát nálunk évtizedek óta előkelő helyen példának okáért a Nicsak ki beszél! olyan szuperprodukciókkal szemben állva a versenyt, mint a Titanic vagy A Gyűrűk Ura-trilógia. Most azonban nem azokról a mindenki által ismert kasszasikerekről lesz szó, amik rendszeresen előkerülnek valamely kereskedelmi csatorna műsorán. A '80-as évek néhány elfeledett darabjára szeretném felhívni a figyelmet, melyek egy része a maga idejében se kapta meg az esélyt a bizonyításra. Mivel mifelénk nincs vígjáték szinkron nélkül, az a kérdés se maradhat parlagon, készült-e klasszikus változat bármelyikhez is. Ha ezt a szempontot nem is mindegyik teljesíti, azt már most leszögezhetem, hogy, akinek kimaradtak, annak így is-úgy is feltétlenül érdemes pótolnia a soron következő filmeket!   

Régi bölcsesség, hogy addig üsd a vasat, amíg meleg, azonban a filmiparban jóval azután is szokás, hogy már kihűlt. Az se jelenthet akadályt, ha a főszerepet játszó színész elhalálozik! Ezesetben jöhet egy előzményfilm, spin-off (oldalág), vagy, ha már végképp kimerült az összes lehetőség, akár elölről is indíthatják a franchise-t reboot címszó alatt. A baj csak az, hogy a történet vége mindig az, hogy az egyre dagadó filmsorozatban nem marad szinte semmi abból, amiért az emberek megszerették. Legyen független finanszírozásban készült meglepetéssiker vagy egy népszerű könyv sokmillió dolláros adaptációja, ritkán képesek ellenállni az érintettek a kísértésnek, hogy egy rakás ócskábbnál ócskább folytatással szétrombolják azt, amit korábban felépítettek. Néha elég egyetlen film is, hogy kinyírjon egy közkedvelt franchise-t, ám a végső döféshez vezető út általában sokáig eltart, hisz mindig akad valaki, aki kész lehúzni egy újabb bőrt egy olyan alkotásról, ami korábban egy rahedli pénzt hozott. Így lett fokozatosan kivéreztetve az alábbi öt világhírű filmsorozat is!

Peter Weirt már A kis szemtanúban is leginkább az eltérő kultúrák és emberek találkozása érdekelte. Ezen elv mentén vágott hát bele első romantikus vígjátékába. A Zöld kártya főszereplője Brontë (Andie MacDowell - szex, hazugság, videó), aki attól se riad vissza, hogy házasságra lépjen egy vadidegennel, hogy megszerezzen egy lakást, melynek kertje csak arra vár, hogy ő életre keltse. Georgesnak (Gérard Depardieu) csupán a tartózkodási engedély kell, ezért frigyre lépésük után egyből el is válnak útjaik. A bevándorlási hivatal pechjükre gyanút fog, ezért az újdonsült házasoknak néhány nap alatt kell jobban megismerniük egymást. Számtalan romantikus vígjáték készült a kezdeti utálatot követően a másik karjába omló párokról, azonban a Zöld kártya kiemelkedik közülük. A filmet író és rendező Peter Weir nagy gondot fektet nem csak a történet bájára és humorára, hanem a valódiságára is. Egyedi légkört, életszerű szituációkat és hús-vér személyiségeket teremt. Különösen ahhoz ért, hogy a szereplői különbözőségét ütköztesse, így még abból is egy aranyos momentum születik, hogy másképp szeretik a kávét. Weir feltárja előttünk belső világukat és nagyszerűen emeli ki, hogyan hatnak egymásra. Tehetségét - nem utolsó sorban kiváló arányérzékét - dicséri, hogy a filmben még a kínos szituációk is elragadóak. A rendező mindig képes megtalálni az emberi oldalt, ekképp válik például az utálatos szomszéd öregasszony (a csöpp Jessie Keosian) egy tüneményes jelenséggé.

Hollywood kedvenc gruftija bár filmjeiben szívesen helyez a középpontba meg nem értett kívülállókat, az ő tehetségét már igen korán felfedezték. Mikor Tim Burton végzett a művészeti egyetemen, egyből a Disneynél helyezkedett el animátorként. Nemsokára meg is rendezte első rövidfilmjét, az 1982-es Vincentet, mely egy furcsa kisfiúról szól, akinek a példaképe szokatlan módon a horrorsztár Vincent Price. Burton már ekkor saját világot teremtett alkotásával, a főszereplőről pedig ő maga tükröződött vissza. Első rajzfilmjével a rendező egyből komoly elismeréseket szerzett, ám élőszereplős kisfilmjét, a Frankenweenie-t házon belül már nem fogadták olyan lelkesen. A Frankenstein-sztori gyerekváltozatát, melynek főszerepét a Végtelen történetből ismerős Barret Oliver játszotta, a Disney emberei túl sötét hangvételűnek találták. Burton nem sokkal később állás nélkül találta magát. Filmjét be se mutatták, azonban egy fontos személy mégis látta. Paul Reubensnek tetszett egyéni látásmódja és őt választotta, hogy legyen a rendezője népszerű tévés karakterét a moziközönséggel is megismertető Pee Wee nagy kalandjának. A filmmel vált állandó alkotópartnerévé a szintén kissé excentrikus Danny Elfman zeneszerző. A vártnál is hangosabb sikernek köszönhetően Burtont elhalmozták forgatókönyvekkel, de ő nem talált köztük ínyére valót. Három év kellett mire a kezébe került egy, melynek révén kiélhette a kreativitását és innentől számítva a csillagzata villámgyorsan emelkedett fölfelé.

A bűn nem kifizetődő. - tartja a mondás, amit régen se többen hittek el, mint manapság, de a filmek mégis azt sugallták, hogy így van. Ha megnézünk egy régi krimit, általában azt látjuk, hogy legyen a bűnelkövető bármily rafinált, sőt a maga módján akár szimpatikus is, a törvény keze végül menthetetlenül utoléri. Nem is lehetett másképp, hisz az erkölcseinket őrző cenzorok kiadták az utasítást, hogy történjék bármi is egy filmben, a bűnősnek el kell nyernie a büntetését. Bár rendre feltűntek olyan valóságosságra törekvő alkotók, akiknek a filmjeiben az alvilág figurái nem feltétlen sötét gazfickók, ők is kénytelenek voltak megadni magukat a konzervatív szemléletnek. Valahogy igyekeztek beleépíteni a sztoriba hát úgy azt az elvárást, hogy a bűnözőknek veszíteniük kell, hogy művészileg mégse sérüljön a munkájuk, de azért olykor kilógott a lóláb. Jellemző volt, hogy a történet főszereplői hiába hajtották végre tökéletesen a tervüket, végül egy piszlicsáré marhaságon elcsúsztak. Az ok, amiért kitértem erre, mert A balek bosszúja alkotói megtalálták a módját, hogy fityiszt mutassanak a rendszernek és úgy ábrázoljanak egy pénzhamisítási akciót, hogy annak irányítója ne csupán felülkerekedjen a törvény őrzőin, hanem le is alázza őket.

Tudom, nem szabadna feltennem ezt a kérdést több okból is. Ha valaki egy népszerű filmnek oda mer szólni, egyből megkapja, hogy csak egy feltűnési viszketegségben szenvedő cinikus alak. Ezennel leteszem a nagyesküt, hogy nincs bajom se a szerelmes filmekkel, se a musicalekkel, sőt a kettő kombinációját is előítéletektől mentesen vagyok képes élvezni! Rosszindulat nélkül, abban a reményben kiáltom a világba a kérdést, hogy nem vagyok egyedül a kétségeimmel. Mert itt van ez az ünnepelt film, a Kaliforniai álom, amiről csak és kizárólag azt hallottam, milyen varázslatos. Leülök elé, várom a beígért csodát. És várom. És várom, de nem jön. Nem azt mondom, hogy rossz, csak... egyszerűen nem látom benne a remekművet. Minden olyan ismerős, mintha láttam volna máshol, valamikor régen, csak akkor jobb volt. Rendben, nehéz ma már újat mondani, de ez nem jelenti azt, hogy próbálkozni se lehet. A nosztalgia, amire ez a film is nagyban támaszkodik Hollywood felfújt úszógumija, amivel tunya, elhízott testét óvja a mélybe süllyedéstől.

A '90-es években, aki csak tehette, az a Die Hardot koppintotta. John McTiernan akciófilmje felállított egy formulát, amit nagyon könnyen lehetett alkalmazni szinte bármely helyszínen a busztól a repülőig. A B-listás színészek és az ifjú akcióhős-jelöltek ugyanúgy szívesen bújtak John McClane egy klónjának bőrébe, mint a menő akciósztárok. Stallone, Van Damme valamint Steven Seagal is megcsinálták a maguk Die Hard-utánzatát és nem is mondták fel rosszul a leckét. Stallone részére még a Cliffhanger előtt felajánlották Az 57-es utas főszerepét, amit köszönettel passzolt, így az annak a Wesley Snipesnak az ölében landolt, akivel nem sokkal később bajuszt akasztott A pusztítóban. Snipes a szárnyait bontogató black cinema egyik üstököse volt, aki néhány évvel korábban még szerepek után rohangált, viszont a New Jack Cityt követően elhalmozták felkérésekkel. Az előző filmjei alapján kevesen gondolták, hogy akciósztár lesz belőle, pedig nem csak a megfelelő alkattal rendelkezett, hanem a harcművészetek se voltak számára idegenek. Az 57-es utas a belépője volt az akcióhősök közé, de olyan magabiztosan uralja jeleneteket, ad a verekedéseknek pluszt sajátos mozgástechnikájával, mintha mindig is közéjük tartozott volna. A filmet készítő Kevin Hooks hamar a tévébe száműzetett, pedig az ő rendezése is nem kis részt hozzájárult ahhoz, hogy Az 57-es utast a jobb Die Hard-nyúlások közé lehessen sorolni.

Steven Spielberg legtehetségesebb tanítványának hiába tolta a szekerét nagybefolyású mentora, eleinte bukást-bukásra halmozott. Bemutatkozó rendezését, az I Wanna Hold Your Handet a mai napig a kutya nem ismeri. A fiatal Kurt Russellt is felvonultató vígjátékot, a Tragacsparádét ugyan imádta a tesztközönség, viszont a stúdió teljesen elbaltázta a premierét, ezért csak jóval később lett felfedezve. Ironikus módon pont Spielberg Indiana Jones-filmjeinek a népszerűségét meglovagoló A smaragd románcával vette kezdetét Zemeckis sikerszériája. Nem csak azt bizonyította vele, hogy remekül ért a különböző műfajok összekeveréséhez, de, hogy egyéni hangon tud játszani velük. Zemeckis innentől megállíthatatlan volt, egymás után szállította a klasszikusokat. A Vissza a jövőbe-trilógia és a Roger nyúl a pácban még Spielberg produceri felügyelete alatt készült, ám sztárparádés fekete komédiája, a Jól áll neki a halál már nélküle valósult meg. Bár a film anyagilag csalódást okozott és a kritikusok se voltak oda érte, azonban, ahogy múltak az évek, úgy nőtt azok száma, akik az alulértékelt jelzővel illették. Vele sajnos lezárult a bolondos korszak Zemeckis életművében és egy új vette kezdetét.