Ha minden idők legnagyobb bukásaira terelődik a szó, van egy film, mely azonnal beugrik a többségnek. Bár A mennyország kapuja vagy A kincses sziget kalózai elkészítésébe stúdiók rokkantak bele, az esetük mégse annyira közismert, mint a Kevin Costner főszereplésével készült Waterworld fiaskója. A történet szerint a jégsapkák elolvadása miatt megemelkedett a tengerszint, az emberiség maradéka pedig ezen a vízivilágon tengeti végnapjait. A poszt-apokaliptikus akciófilm katasztrofális forgatását botránnyá dagasztotta a média tovább növelve a stáb megannyi nehézségét. Nem elég, hogy meg kellett küzdeniük az időjárás okozta nem várt viszontagságokkal, a készítők között fokozódó nézetkülönbségek miatt is rendszeresen dőlt a napi forgatási terv. Mindezek eredményeként az eredetileg 100 millióra belőtt költségvetés az akkor rekordértékűnek számító 175 millió dollárra duzzadt. Ebből 22 milkót maga Costner pengetett ki a saját zsebéből, aki bár mindent megtett, hogy egyben tartsa az előre bukásnak elkönyvelt produkciót, erőfeszítéseinek legfőbb eredménye mégis az lett, hogy az összes stúdiófőnök örökre az agyába véste, ne forgassanak soha többé a tengeren egy ekkora filmet! 

Stephen King regényei hamar meghódították a mozivásznakat, habár a stílszerűen a horror királyának nevezett bestseller gyáros nem volt oda a legtöbb filmváltozatért. Még a klasszikusnak számító Ragyogást is utálta, mivel Stanley Kubricknak volt mersze átdolgozni a történetét. Miután megelégelte, hogy írásaiból a sokadik méltatlan adaptáció készül el, elhatározta, hogy a maga kezébe veszi a gyeplőt. Elkezdett forgatókönyveket írni, sőt még a rendezéssel is megpróbálkozott. Érdemes megnézni első és egyben utolsó direktori munkája, a Maximális túlhajtás korabeli előzetesét, amiben eszelős fejjel arról beszél, hogy most aztán megmutatja a sok kontárnak, hogyan is kell Kinget filmre vinni. Az író a Maximális túlhajtás maximális bukása után kissé elhalkult, ám mikor az a könyve került Hollywood látóterébe, melytől saját elmondása szerint őt magát is a hidegrázás kerülgette miközben írta, újfent úgy döntött, hogy személyesen gondoskodik arról, hogy amennyire csak lehet, a jelenetek hűek legyenek a regény minden egyes sorához. Így nyílt meg a mozikban a Kedvencek temetője.

Mire Mackey bácsi felvilágosította a világot arról, hogy a drog az rossz, a kábítószer-függőkről már számos film készült. A legtöbbjükkel az a baj, hogy gyötrelem őket végignézni. Ott van a Rekviem egy álomért, ami talán a legjobb köztük, még az se túlzás rá, hogy alapmű, mégis mióta megvan, jó, ha egyszer elővettem. Nem úgy az Irvine Welsh regényét feldolgozó Trainspottingot, mely nem csak, hogy anélkül mesél a drogfüggőkről, hogy utána eret akarnánk vágni, de még ahhoz is vette a bátorságot, hogy közösséget vállaljon velük. Danny Boyle alkotása teljesen más volt, mint az akkori drogos filmek, melyek a téma súlyának megfelelően igyekeztek nagyon komolyan venni magukat. Alig egy évvel korábban Leonardo DiCaprio kínálta fel magát egy férfi wc-ben, hogy legyen pénze egy újabb adagra az Egy kosaras naplójában, erre jött Ewan McGregor, aki, miközben szólt Iggy Pop vagány száma, a Lust For Life, azt mondta: ti csak válasszátok az életet, én inkább belövöm magamat!

Milyen film az, ami szó szerint kinyír egy stúdiót? Aki szeretné megtudni, az feltétlenül nézze meg Renny Harlin rendezését, mely akkorát zakózott, hogy azzal a Guinness Rekordok Könyvében is helyet követelt magának. Szép teljesítmény, ami többek közt a szinte nem is létező reklámkampány, a végletesen elharapódzott költségvetés és egy rakás idióta döntés kombinációjából jött össze. Az akkori pénzen közel 100 millió dollárt felemésztő produkcióba belerokkant a Rambo-filmekkel hírnevet szerzett Carolco stúdió, bár igazság szerint A kincses sziget kalózai csupán az utolsó, meglehetősen kövér csepp volt egy amúgy is színültig teli pohárban. Mario Kassar, a stúdió vezetője esztelen költekezésével jóval előtte felélte a tartalékokat. Hazárdőr volt, aki következő szuperprodukciójával mindent egy lapra tett fel, csakhogy választását nem gondolta át túlzottan. Nem elég, hogy neki a világsikerű Total Recallt leszállító Paul Verhoeven rendező és Arnold Schwarzenegger második közös munkája, a Crusade helyett úgy döntött kalózos filmet csinál, már akkor elkezdett óriási összegekért díszleteket felállíttatni, amikor még se stáb, sőt még forgatókönyv se volt.  

Brian De Palma munkásságának jelentős hányadát az Alfred Hitchcock előtti tisztelgésnek, vagy ha úgy tetszik, a tőle való nyúlásnak szentelte. Szinte nincs is olyan thrillere, melyben ne lehetne felfedezni Hitchcock filmjeinek, legfőképpen a Psychonak az egyes elemeit. De Palma karrierjében állandóak voltak a hullámvölgyek. A Tom Wolfe regénye alapján készült szatíra, az isteneset bukott Híúságok máglyája pokoli forgatásáról külön könyvet írtak, így következő filmjével kerülni akarta a felhajtást. Visszatért a részéről sokáig hanyagolt thriller műfajhoz, saját forgatókönyvből dolgozott és szigorúan sztárok nélkül, kis költségvetésből rendezte meg a Káin ébredését, melynek történetében a Psychora ugyanúgy rá lehet ismerni, mint Michael Powell kultikus művére, a Kameralesre. A film középpontjában a mintaférj Carter Nix (John Lithgow) áll. De Palma eredetileg a feleség (Lolita Davidovich) szemszögéből akarta elkezdeni történetét, viszont a producerek - köztük akkori nejével - rávették, hogy a címszereplővel nyisson, akiről így egyből tudni lehet, hogy elmebeteg. Az átvariált időrend miatt rengeteg információ zúdul ránk idejekorán, melyek egy része ráadásul nem csupán homályos, de beetető jellegű. Elindul egy gyerekrablási szál is, hogy a fókusz a feleségre kerüljön, aki összetalálkozik régi szerelmével (Steven Bauer). Mikor aztán Carter rájön a hűtlenségre, elszabadul a legerőszakosabb énje, Káin.

A több száz éves múltra visszatekintő japán bűnszervezet, a jakuza tagjai legalább olyan szigorú törvényeket követnek, mint egykor a szamurájok. Jóval a Fekete esőt és a Leszámolás Kis-Tokióbant megelőzve készítette el róluk alkotását Sydney Pollack, A keselyű három napja rendezője, aki nem akárki elől halászta el a lehetőséget. A Jakuzák lehetett volna ugyanis Martin Scorsese és az akkor még zöldfülűnek számító forgatókönyvíró, Paul Schrader első közös munkája a Taxisofőr helyett, azonban a producerek inkább az akkor már több sikerfilmet leszállító Pollack mellett tették le a voksukat. Schrader forgatókönyvéért, melyet a témában alapos háttérismerettel rendelkező testvérével közösen írt, komoly összeget fizetett ki a Warner stúdió, amit aztán a rendező az Oscar-díjas Robert Towne (Kínai negyed) segédletével igazított a maga elképzeléseihez.

A '90-es évek elején egyre többen kísérleteztek azzal, hogy komoly alakításaikról ismert sztárokat vettek rá, próbálják ki magukat egy akciófilmben. Olyan színészek is, akikről az utolsó, amit gondoltunk volna, hogy a mozivásznon fegyvert ragadnak, már csak az újfajta kihívás kedvéért is engedtek a csábításnak. Az ötlet sajnos nem mindig vált be, ahogy azt Johnny Depp (Holtidő) vagy Jeff Bridges (Időzített bomba) is megtapasztalta. A többszörös Oscar-díjas Meryl Streepre azért is furcsa szemmel néztek, hogy a fajsúlyos drámák világából kilépve vígjátékokkal kísérletezett, hát még, amikor arra vetemedett, hogy elvállalja Curtis Hanson akció-thrillerének a főszerepét. A közelmúltban elhunyt rendező ekkoriban alapozta meg a hírnevét a Hitchcock iskoláját követő ügyeskezű zsánerfilmesként. A Veszélyes vizeken annak ellenére vegyes fogadtatásban részesült, hogy a színészgárda többi részét is hasonló igényességgel válogatta össze, valamint, hogy a biztonságos stúdiókörnyezet helyett a vadvízi jeleneteket valós helyszíneken, élesben forgatta le.

Előfordul, hogy egy alkotó, legyen rendező vagy író, sokkal többet ad ki magából az első filmjében, mint azokban, amikben már megvan a rutinja. Steven Soderberghre (Traffic) ez különösen igaz. A bemutatkozása olyan lehengerlőre sikeredett, hogy félő volt, máris elérte pályája csúcsát. Mindössze 26 évesen elnyerte művével a Cannes-i Filmfesztivál fődíját úgy, hogy az csak egy szerencsés véletlennek köszönhetően került be a versenyfilmek közé. A szex, hazugság, videó hatalmas löketet adott a '90-es évekre kiteljesedő amerikai független filmes irányvonalnak, Soderbergh viszont nem volt képes tartani vele a lépést. Munkái bár továbbra is jó fogadtatásban részesültek, de mi volt ez ahhoz a robbanáshoz képest, amit első alkotásával keltett? Alig több egy szellentésnél a viharban. Soderbergh bár idővel megtalálta a közös hangot a szélesebb közönséggel, az a totális kitárulkozás, amit a szex, hazugság, videóval véghezvitt, egyszeri és megismételhetetlen maradt.

Spielberg legsikeresebb protezsáltja, Robert Zemeckis nem a fekete humoráról híres, pedig a Vissza a jövőbe alkotója olyannyira nagy rajongója volt az EC Comics groteszk képregény-szériájának, a Mesék a kriptábólnak, hogy tévésorozatként élesztette fel. A horrorisztikus, jellemzően gonosz csavarral végződő epizódok közé tökéletesen beleillik David Koepp és Martin Donovan forgatókönyve, mely Zemeckis érdeklődését is felkeltette. Így lett a Mesék a kriptából nem hivatalos első mozifilmje a Jól áll neki a halál. A rendező nagyban gondolkozott. Sztárokat szerződtetett és szokásához híven telerakta a jeleneteket lenyűgöző speciális effektekkel. A stúdióval együtt abban bízott, a film aratni fog, ám a kritikusok elégedetlenek voltak vele és az amerikai közönség is gyorsan elpártolt a bevételi listák élén nyitott produkciótól. Ez volt Zemeckis első bukása mióta befutott, ami nyomott hagyott benne. A Forrest Gump után a drámaibb történetek felé fordult és többé vissza se nézett. Nagy kár érte, mert a Jól áll neki a halál könnyedebb időszakának egyik legjobb rendezése. A sztori szerint a hiú, de már öregedő díva, Madeline Ashton (Meryl Streep) elcsábítja barátnője vőlegényét, Ernestet (Bruce Willis), aki micsoda véletlen, plasztikai sebész. Az elhagyott Helen (Goldie Hawn) 14 évvel később teljesen kicserélve bukkan fel és azon nyomban ráveszi a boldogtalan férjet, hogy végezzenek Madeline-nel, azt azonban nem tudja, hogy riválisa örök ifjúságot biztosító bájitalt ivott, melynek az a mellékhatása, hogy nem tud meghalni.

A DC Comics arra készült, hogy 2016 az ő évük lesz a mozikban, ám eddig csupán elhibázott döntéseik gyümölcse érett be. Christopher Nolan A sötét lovag-trilógiájának lezártával kapkodva igyekeztek a mellőlük durván elhúzott Marvelt leutánozva saját filmes univerzumot létrehozni. Az első balfogásuk az volt, hogy ennek indítására azt a Supermant választották, akivel évek óta nem tudtak mit kezdeni. A második, hogy Zack Snyderre bízták az alapozás levezénylését. A rendező egyvalamit tanult meg utolsó képregény-filmjéből, a Watchmenből: szuperhősnek lenni szívás. Az acélemberről lerítt, hogy Snyder nem érti a karaktert, ami megelőlegezte azt a katasztrófát, ami a Batman Superman ellen formájában öltött testet. A film egyszerre próbált folytatása lenni Az acélembernek; megágyazni a DC-féle Bosszúállóknak, az Igazság ligájának; bevezetni egy új Batmant és valahogy okot adni hőseinek, hogy egymásnak essenek. A túlterhelt, marhaságoktól hemzsegő forgatókönyvnek ez túl sok volt, és megint pont az élet hiányzott a filmből. Így vált a stúdió és a rajongók utolsó reménységévé a DC másik univerzumépítő kockája, a Suicide Squad - Öngyilkos osztag.