Amikor befizettem Superman újjászületésére, nem gondoltam volna, hogy ténylegesen látni fogom, ahogy a krapek a világra jön. A Zack Snyder és Christopher Nolan nevével fémjelzett reboot, nem vicc, a vajúdással nyit, rajtam pedig egyből úrrá lett az érzés, hogy itt problémák lesznek. Az alkotók attól rettegve, hogy a mai tinédzserek figyelme lankad, ha nem robban fel semmi az első öt percben, a következő jelenetben máris Zod tábornok bolygóközi puccskísérletének a közepébe rántanak, melyet néhány pislogással később már le is vertek mialatt Superman papa egy az Avatarból szalajtott repülő óriáshiénán menekült és szerzett meg egy világító tetkókkal teli koponyát, ami valójában egy kódex. Eseménydús egy nap, bennem ámulat helyett mégis az a kérdés motoszkált, melyet wtf-ként szokás rövidíteni. Míg Richard Donner 1978-as verziójában a kriptoni szcéna egy teljesen kerek, ennél kevesebb akcióval is beérő, mégis drámai fejezet, Snyder rendezésében olyan, mint azok a nyuszis paródiák, amik fél percbe sűrítenek egy teljes filmet, csak kevésbé vicces.

A filmek lassan kifogynak a ledönthető tabukból, azonban Sacha Baron Cohen egy lépéssel mindig a többiek előtt jár és úgy szagolja ki a meglévőket, mint disznó a szarvasgombát. Az angol komikus munkásságát ismerők jól tudják, hogy nincs az a téma vagy szituáció, mely túl kínos lenne az ő ízlésének. Rövid életű, botrányok övezte tévés műsoraiban örömmel hozta a lehető legkellemetlenebb helyzetbe Anglia és Amerika közéleti személyiségeit, tette pedig ezt a maga módján zseniálisan, gúnyt űzve a politikai korrektségből. A moziközönség a keblére ölelte alteregóját, a kazah riporter Boratot, azonban a divatmajom Brünotól már besokallt. Cohen zavarba ejtésre épülő, szélsőséges poénokkal operáló humorának megvannak a csapdái, amit az ál-dokumentumfilmes formátummal szakító A diktátorral úgy látszott, hogy megtanult kikerülni. Új vígjátékában, a kémfilmeket célba vevő Agyas és agyatlanban az előzetes jelek alapján azt hittem, lemondott arról, hogy feszegesse a határokat. Mint utóbb kiderült, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A franciák egyik legnagyobb komikus sztárja, Pierre Richard számára véget ért a jó világ a '80-as évekkel. A közönség unt rá, vagy ő fáradt bele abba, hogy folyton ugyanazt játssza, nem tudom, de az éppen az amerikai karrierje építgetésén fáradozó író-rendező, Francis Veber távollétében ijesztő gyorsasággal került ki a pikszisből. Ezért is érezhette úgy a hazai forgalmazó mikor három év késéssel bemutatta a könnyed műfaj veteránjának, Édouard Molinaronak (Őrült nők ketrece) a vígjátékát, hogy Richard leghíresebb szerepére utalva A magas szőke + két szőke címre kell elkeresztelnie, hogy odafigyeljenek rá. Talán mondanom se kell, az eredeti cím és maga a film nem áll semmilyen rokonságban a két részt megélt örökzöld komédiával, amiben Richard-t tévedésből kémnek nézik. Félreértésből azért itt is akad bőséggel, melyben közrejátszik egy állandóan becsapódó ajtó, egy öngyújtónak hitt pisztoly és a főszereplő őrülten féltékeny szomszédja. Pierre Richard egy félszeg festőt játszik, aki nagy nehezen légyottra hívja álmai asszonyát, a férjezett Florence-t (Fanny Cottençon), azonban pont ezen a napon zárja ki magát otthonából a mellette lakó, félmeztelen Éva (Emmanuelle Béart). Mikor a lány élete párja, az eszelős Boris (Richard Bohringer) váratlanul hazaállít, minden egyes ajtócsengetéssel újabb kalamajka veszi kezdetét.

Alexandre Dumas regényeit rendszeresen szükségesnek érzik a filmstúdiók leporolni, ám a '90-es években egy másik számtalanszor elővett kalandhős adta meg ehhez az újabb löketet. A Kevin Costner főszereplésével készült Robin Hood, a tolvajok fejedelme akkora érdeklődést váltott ki, hogy a Disneynél úgy érezték, hogy ezt a hullámot nekik is meg kell lovagolniuk. A választásuk Dumas legismertebb művére, A három testőrre esett. Azt még csak nem is próbálták leplezni, honnan jött az ihlet, így átvették Michael Kamen zeneszerzőt, továbbá a Costner-film slágerét feléneklő Bryan Adamset is, sőt a stílszerűség jegyében mellécsapták Stinget és Rod Stewartot. Nem aprózták el a szereposztást se. Habár a D'Artagnannak eredetileg kinézett Brad Pittet végül nem tudták megszerezni, jó érzékkel találtak meg egy másik ígéretes tehetséget Chris O'Donnell személyében, aki nem sokkal korábban Al Pacino oldalán az Egy asszony illatában hívta fel magára a figyelmet. A testőrök eljátszására A vadnyugat fiaiban már összeszokott Kiefer Sutherlandet és Charlie Sheent kérték fel, akikhez harmadikként a komikus mellékszerepeivel kedvelté vált Oliver Platt csatlakozott. A filmmel egyidőben egy rivális Három testőr-produkció is formálódóban volt, de miután elhalászták előle a kinézett színészeket, szép csendben összeomlott.

Egy gyerekmolesztálási ügyre a legnormálisabb reakció azt hiszem, hogy az ökölbe szoruló kéz, de úgy tűnik, hogy a szemet hunyás ennél sokkal gyakoribb. A katolikus egyház és a BBC pedofil botrányait olvasva fel nem tudtam fogni, hogyan maradhattak olyan sokáig titokban. Nem véletlen, hogy Tom McCarthy (Az állomásfőnök) filmje, a Spotlight - Egy nyomozás részletei is innen kezdi el vizsgálni azt az Amerikában kirobbant ügyet, mely rávilágított arra, hogy a katolikus egyházban a pedofília nem korlátozódik elszigetelt esetekre, hanem már rendszerszintű probléma, amit a vezetők tudtával és jóváhagyásával évtizedekig palástoltak, hozzájárulva ahhoz, hogy ezek a szexuális bűnelkövetések egészen horribilis méreteket öltsenek. A Boston Globe oknyomozó újságírói egyetlen pap kapcsán kezdtek feltáró munkába, de rövidesen már tizenhárom lehetséges elkövető került a látóterükbe. Ahogy még mélyebbre ástak, csak az ő városukban majdnem kilencven gyerekmolesztáló papról szereztek tudomást, akiket az egyház bevett gyakorlatként egyik templomból a másikba helyezett át, nem törődve azzal, hogy ugyanott folytatják, ahol előzőleg abbahagyták.

Az ezredfordulós világvége-félelmet a vallási szektákon kívül Hollywood is megpróbálta kihasználni, ám a legtöbb filmet, ami erre próbált építeni, már a bemutatása évében elnyelte a feledés. Az egyetlen, mely nem kopott ki teljesen a köztudatból Arnold Schwarzenegger akciófilmje, az Ítéletnap. A cím akár az osztrák tölgy karrierjére is vonatkozhatna. A '90-es évekkel leáldozott azoknak az izomhősöknek, akiknek ő volt a királya. A képregény-filmek kora már a sarkon topogott, Schwarzenegger pedig nem tudott többé megfelelni a megasztár státusszal járó bevételi igényeknek. Legyünk konkrétak, az 1994-es True Lies volt fénykorának utolsó kasszarobbantó állomása. A későbbi filmjeit többnyire a nemzetközi bevételek húzták ki a csávából beleértve a Terminátor 3-at, ami után a megmaradt népszerűségét kihasználva megválasztatta magát Kalifornia kormányzójának. Az Ítéletnap idején épp túl volt egy komoly szívműtéten, a biztosítósok pedig ott lihegtek a nyakában, attól félve, hogy ki se bírja az akciójelenetekkel járó megterhelést.

A 2015 legrosszabb filmjeit összegyűjtő listámról többen hiányolták Joe Wright alkotását, melyet végre alkalmam volt pótolni. Az első előzetest látva még úgy voltam vele, hogy ebből kis szerencsével lehet akár valami új és izgalmas is. Az elhalasztott bemutató és az egyre gyengébb kedvcsinálók után már kristálygömb nélkül tudni lehetett, hogy méretes bukás van készülőben, de azt nem gondoltam volna, hogy a Pán mind kritikailag, mind anyagilag totális csődöt vall. J.M. Barrie mai napig közkedvelt meséi elméletben biztos alapot kellene, hogy jelentsenek még akkor is, hogy a film készítői úgy döntöttek, elrugaszkodnak tőlük és a legelejéről kezdve újra felépítik az ismert történetet. Nincsenek elveszett fiúk, Hook kapitány még nem gonosz, és Pán Péter se tud repülni. Rizikós az alapokat így megvariálni, ám Joe Wright rendező nem először lép szokatlan útra pályája során. Elég a Grimm-meséket és a modern akciófilmeket ötvöző Hannara gondolni. Ezúttal volt rá 150 millió dollárja, hogy megvalósítsa legmerészebb elképzeléseit, és végülis pontosan így tett.

A régi idők James Bond-filmjeinek rengetegen próbálták a nyomdokaiba lépni. Láthattuk már gyerekekkel, kutyákkal, sőt beszélő kocsikkal is, de nemigen fordult elő, hogy ezek az alkotások ugyanolyan szórakoztatóak legyenek, mint az eredeti. A '90-es évek első felében a Bond-filmek szünetet tartottak felkínálva a lehetőséget az űr betöltésére. Ebben az időszakban ketten is megkísérelték a szuperkémet egy tinivel pótolni, melyek közül most a jobbikról fogok megemlékezni, a Spionfiókáról. William Dear filmje azzal a nem titkolt szándékkal készült, hogy mozisztárt faragjon Richard Griecoból, akire a magyar közönség máig leginkább innen emlékezhet, de Amerikában a 21 Jump Street c. TV-sorozattal vált népszerűvé. A forgatókönyvet kifejezetten rá írta Darren Star, akinek a neve szintén a tévéből lehet ismerős. Olyan akkoriban menő sorozatok fűződnek hozzá, mint a Beverly Hills 90210 vagy a Melrose Place. A film producerei azt hihették, hogy velük nem veszíthetnek, a Spionfióka mégis akkorát bukott, hogy a videós megjelenésre átcímkézték If Looks Could Killről (Ha szemmel ölni lehetne) a még kevésbé fantáziadús Teen Agentre (Tini ügynök). Ezek után se Grieco-t, se Star-t nem engedték többé mozifilm közelébe. Richard Grieco egyre zűrösebb életvitelének köszönhetően hamarosan a tévében se kapott rendes munkát, amiért nagy kár. Mind benne, mind a Spionfiókában több volt, mint, amit végül elértek.

A Die Hard-sorozat a kezdetektől fogva magasra rakta a lécet. John McTiernan 1988-as alkotása újradefiniálta az akciófilmeket és a sztárok közé repítette Bruce Willist. A folytatás nem sokat váratott magára. Az 1990-ben bemutatott második részben a terroristák megint elszúrták a mindig rossz helyen lévő zsaru, John McClane karácsonyát, akinek ismét meg kellett mentenie a feleségét. Renny Harlin filmje szorosan követte az első részt, miközben a határokat minden szempontból kitágította. Az 1995-ös harmadik epizód kedvéért visszahozták McTiernant, mégis jóval több lett a változás. Nincs annyi visszatérő mellékalak, se karácsony, viszont több a humor. Samuel L. Jackson bevonásával a Die Hard 3 már szinte buddy movie-ba ment át és bizonyos szemszögből a széria legszórakoztatóbb része lett. Ha itt hagyják abba, a Die Hard a csúcson érhetett volna véget, de egy elég nagy, 12 éves szünet után végül a mozikba került egy újabb folytatás, a Die Hard 4.0, mely már egy másik korszak filmje. A borzalmas ötödik rész óta ugyan némiképp felértékelődött, azonban még mindig vegyes a megítélése. Azoknak van igaza, akik szerint a Die Hard az egy trilógia és slussz, vagy ennél Len Wiseman filmje többet érdemel? Vegyük végig az érveket és ellenérveket!

A ’80-as évek neonfényben és diszkózenében úszó krimisorozatának mozis adaptációjához elképesztő mennyiségű pénzt bocsátottak az akkor még körülrajongott rendező, Michael Mann rendelkezésére. A filmes, aki részt vett az eredeti Miami Vice megalkotásában is, a szinte határtalan lehetőségektől megrészegülve új magasságba kívánta emelni kifejezésmódját, ám közben pont a lényeg veszett el. Többek közt a komplex szereplők, a hitelesség, valamint a tartalom – röviden mindaz, amit a Szemtől szemben alkotójától látni szerettünk volna. Az alapul szolgáló TV-sorozat persze kevesebbel is beérte. Habár ránézésre felismerhetetlenül ki lett forgatva önmagából, szelleme megőrződött, visszaköszönnek ismerős fordulatai. Két macsó detektív, Crockett (Colin Farrell) és Tubbs (Jamie Foxx) beépülnek egy droghálózatba, melynek brutális és csillogó oldalát egyaránt megismerik. A célt nem tévesztik szem elől, ám egyikükre mégis csábítóan hat a csempészést irányító Isabella (Gong Li), akihez közel kerülni akkor is életveszélyes volna, ha nem a lebuktatni készült bűnöző szeretője lenne.