Egy letűnt műfajt újra divatba hozni kemény dió, azonban a '80-as és '90-es évek derekán a westernnel ez egy rövid időre sikerült. A Silverado után veterán és fiatal színészcsillagok sora húzott cowboykalapot a fejére, hogy visszahozhassa az ezüstvásznakra a préri ragyogását. Ekkortájt került a mozikba A vadnyugat fiai, mely kifejezetten a tinédzsereket célozta meg szereposztásával. A producerek olyan feltörekvő ifjoncokkal töltötték fel a gárdát, mint Emilio Estevez és Kiefer Sutherland, számításuk pedig úgy bejött, hogy példájuk követőre is talált. A Négykezes géppisztolyra Hollywood aranykorának másik nagy népszerűségnek örvendő zsánerét, a gengszterfilmet igyekezett ismét menővé tenni az új generáció számára. A film készítői még inkább a Bravo-poszterekre tehető arcok felé tapogatóztak, így A vadnyugat fiai 2-ből áthozott Christian Slater mellé berakták Patrick Dempseyt, Richard Griecot és Costas Mandylort. Ahhoz, hogy a filmet komolyabban vegyék, persze kellettek a rangos öregek is, ezért a bandavezérek eljátszását az Oscar-díjas Anthony Quinn, az Amadeus óta többnyire vegetáló F. Murray Abraham és az amerikai karrierbe frissen belekóstoló Michael Gambonra bízták. Hiába a színes és vonzó szereposztás, a stúdió hagyta elvérezni a filmet, és csupán utóbb alakult ki egy mérsékelt kultusza. Míg Amerikában egy rövidített változat került bemutatásra, addig Európába, így hozzánk is egy 15 perccel hosszabb verzió jutott el. Ebben nem csak néhány formás női kebel látványának lehetett örülni, de kicsit több időt szántak a karakterekre, nomeg a Slater és Lara Flynn Boyle közti szerelmi szálra.

Főzés és gyilkosság. Bármily szokatlan kombinációnak is látszik elsőre, nem egyedi a krimiirodalomban a kettő összekötése. Ott van mindjárt a hazánkban is közkedvelt Joanne Fluke 2000-ben indult regénysorozata, mely pillanatnyilag a 19. részénél tart! Az amerikai írónőt jócskán megelőzte viszont Ivan & Nan Lyons, akik még 1976-ban jelentették meg humorban, ínycsiklandó fogásokban és rejtélyben egyaránt gazdag könyvüket. A Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? alapjait a házaspár egy nyaraláson ötölte ki a maguk szórakoztatására. Lyonsék bestsellerük után még négy közös művön dolgoztak együtt. Utoljára első regényük kissé megkésett folytatásán, a Ki öli meg Amerika nagy konyhafőnökeit?-en, mely 1994-ben jelent meg. A nagy előd jogára annak idején gyorsan lecsaptak a producerek. A forgatókönyvet arra a Peter Stone-ra bízták, aki éppen a vígjáték és a krimi összekapcsolásával aratta legnagyobb sikerét. Az Amerikai fogócska szerzője a saját ízléséhez igazította a történetet, méghozzá olyannyira, hogy a könyv és a belőle készült film végül mind stílusában, mind befejezésében eltért egymástól.

Nem hiszem, hogy létezik még egy olyan filmipar a világon, mely úgy elszakadt volna a nézőitől, mint a miénk. Mindez még az előző politikai rendszerben alakult ki, melyben eluralkodott a sznob művészek azon generációja, ami nem csak, hogy lenézte azokat, akik a közönségnek készítettek filmeket, hanem bűnnek tartott minden nekik tett gesztust. A befejezés csakis lehangoló és nyomorúságos lehetett, a főszereplő szerencsésnek mondhatta magát, ha életben maradt a történet végére, akár egy vígjátékban is. A tudatos elszigetelődést a mi drága alkotóművészeink annyira jól csinálták, hogy mire eljött a rendszerváltás, már alig létezett író vagy rendező, aki egyáltalán tudott volna szórakozásra alkalmas filmet készíteni. A nagy öregek továbbra is szépen elvoltak magukban. Osztogatták egymásnak az állami támogatást és ott voltak az oktatóintézményekben is, garantálva, hogy ne legyen senki az újak között, aki normális, a mai igényeknek és a modern technikai kihívásoknak megfelelő filmeket tudna alkotni a jövőben. Rendes oktatás híján az űrt dilettánsok töltötték be, akik amerikai filmekből próbálták ellesni, hogyan lehet közönségsikert elérni. De, hogy miért is tértem ki erre ilyen hosszan? Mert pontosan ennek a folyamatnak az eredménye az Argo 2.

Steven Spielberg miután egyre-másra aratta a közönségsikereket, elhatározta, hogy bebizonyítja a Filmakadémiának, hogy méltó az elismerésükre. Annak ellenére, hogy a Bíborszínt nem egészen úgy fogadták, ahogy azt a rendező szerette volna – az Oscar-díjátadáson megannyi jelölése ellenére kínosan mellőzték –, nem kisebb kihívást vállalt magára, mint, hogy David Lean nyomdokába lépjen. Eredetileg a filmeposzok királyát kérték fel J.G. Ballard (Karambol) önéletrajzi ihletésű regényének adaptálására, azonban ő egyéb elfoglaltságai miatt nem tudta elvállalni a feladatot. Az anyag egy idő után Spielberg kezében landolt. A nagy mozimágushoz, aki mindenkinél jobban értett ahhoz, hogy gyerekszemmel láttassa a világot, testhezállónak tűnt egy olyan történet, mely egy kisfiú szemén keresztül mutatja be a háborút. A filmet végül még inkább fanyalogva fogadták, mint a Bíborszínt és csupán azt követően értékelődött fel, hogy a Schindler listájával sikerült elfogadtatnia magát komoly rendezőként. A nap birodalma főszereplője az ifjú Christian Bale alakította Jim, aki a II. világháború idején Sanghajban él gazdag szüleivel. Mikor a japánok lerohanják a várost, a fiú a káosz közepette elszakad tőlük. Az otthonában felélve a készleteket találkozik a simlis Basie-vel (John Malkovich - A gonosz csábítása), aki érdekből magához veszi. Nemsokára együtt kell megküzdeniük a mindennapi túlélésért egy fogolytáborban, ahol a kényelemhez szokott Jim kénytelen megtanulni, hogyan boldoguljon az embertelen körülmények között.

Az 1970-es években radikális változáson mentek át a stúdiók és a moziba járási szokások. A filmek merészebbé váltak, megjelentek a nyári blockbusterek és elterjedtek a VHS-magnók. Ahogy ez az időszak a nyers erőre és penge beszólásokra épülő akciófilmek felemelkedését hozta magával, egy újabb változási hullám úgy vonta maga után a műfaj alkonyát. De maradjunk egyelőre a kezdeteknél, amikor a kemény és hűvös darabokat felváltották a pörgősebb és erőszakosabb alkotások. A ’80-as években teljesedett be ez a folyamat olyan filmekkel, mint a Rambo (1982) és a Kommandó (1985). Színre lépett a két nagy rivális, Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger, akiknek a filmjei meghatározták a trendet. Az akcióhősök emberibb arcát erősítve csatlakozott hozzájuk Mel Gibson és Bruce Willis ikonikus zsaruszerepükben, megteremtve két iránymutató akciófilm-sorozatot. Bármily meglepő, az amerikai mozikban se az első Halálos fegyver (1987), se a Drágán add az életed! (1988) nem érte el a 100 milliós álomhatárt, videós megjelenésükkel tornázták fel magukat a csúcsra. Schwarzenegger korai műfajklasszikusai, mint a Terminátor (1984) és a Vörös zsaru (1988) szintén videón lettek sztárok, moziban leragadtak a 38M dollár körüli bevételnél, viszont érdemes megjegyezni, hogy az egykori testépítő filmjei ekkor még nem kisebb vagyonokból készültek. És ezzel elérkeztünk a vegytiszta, oldschool akciófilmek eltűnésének egyes számú okához: a költségek megemelkedéséhez.

John le Carré-t sokáig azokhoz az írókhoz sorolták, akiknek a műveit lehetetlen jól megfilmesíteni. Kémregényei lassúak és aprólékosak. Egyik se olyan tulajdonság, melyért a moziközönség túlzottan lelkesedne. Történeteibe az ezüstvásznon olyan nagyrabecsült rendezők bicskája tört bele, mint Martin Ritt vagy Sidney Lumet, azonban a tévében egymás után készültek a népszerű mini-sorozatok írásaiból. Meglehet ez az ideális formátum Le Carré számára, habár az egyik legjobb adaptáció a mozikban inkább kritikai, mint közönségsikert aratott a Suszter, szabó, baka, kém volt. Hatására a filmesek kezdték újra felfedezni Le Carré műveit, melynek hullámában idén bemutatásra került az Éjszakai szolgálat. Az 1993-ban megjelent regényt nálunk eredetileg az Éjszakai portás címen adták ki, viszont az újranyomás már a The Night Manager - Éjszakai szolgálat elnevezést kapta. Csak, hogy teljes legyen a kavar, a most elkészült mini-sorozatot hazánkban az AMC simán The Night Managerként vetíti. Úgy volt, hogy a könyvből A keselyű három napja rendezője készít mozifilmet, azonban Sydney Pollack képtelen volt két órába sűríteni a cselekményt, a projekt pedig széthullott, hogy több évtizeddel később a tévében támadjon fel. A BBC gondozottjának a korábbi Le Carré-szériák által magasra állított lécnek is meg kellett, hogy feleljen, ezért a csatorna nagy neveket állított rá a produkcióra.

Míg a moziban a technológia fejlődése a világvégéhez szokott vezetni, addig az életben rendszerint egy új termékhez a boltok polcain. Brett Leonard (SID 6.7) a végre megvalósulni látszó VR-forradalom filmes előfutára volt. A rendező a neki áttörést jelentő A fűnyíró emberben is a virtuális valóságra építette történetét, ám hiába izgatták a benne rejlő lehetőségek, korántsem volt akkora tehetség, hogy ezeket maradéktalanul kiaknázza. Mindössze jókor volt jó helyen, hogy az exponenciálisan növekvő számítógépes társadalom fantáziáját beindítsa. Alkotásának több játékadaptációja is készült, de nem ez az egyetlen, amivel híressé vált. Komoly publicitást nyert, hogy a film bár Stephen King egy írásán alapszik, olyan minimális köze van a novellához, hogy a szerző a neve eltávolítását követelte. A stúdió ezt megtagadta és csak a harmadik, pénzbüntetéssel fenyegető bírósági ítéletet követően tett eleget King óhajának. Annak, hogy a film és a novella szinte csak a címében egyezik, megvan a maga oka: a készítők valójában egy saját, korábbi forgatókönyvükből dolgoztak, melyet a hangzatos Cyber Istenre kereszteltek. A sztorija ennek is kölcsönzött, a Frankenstein és a Virágot Algernonnak keverékéből áll össze. Adva van a szellemileg visszamaradott Jobe (Jeff Fahey), akinek egy tudós (Pierce Brosnan) megnöveli az agyi teljesítményét a virtuális technika segítségével. A bajok ott kezdődnek, mikor Jobe gondolatolvasással és telekinézissel bővülő hatalmától kezd megrészegülni.

A techno thrillerek mestere, Michael Crichton az 1984-es Gyilkos robotok bukásával kiszorult Hollywoodból, viszont a következő évtizedben a nagy stúdiók újra egymás után csaptak le a regényeire. 1993 volt a nagy visszatérés éve a filmek világába. A Jurassic Park letarolta a mozikat, hamarosan pedig elindult a szintén Crichton nevével fémjelzett tévésorozat, a Vészhelyzet. Eközben már előkészületben volt a Zaklatás és a Kongó adaptációja is, ám ugyanakkor, hogy a géntechnikával feltámasztott dínóknak köszönhetően az író népszerűsége az egekbe emelkedett, egy másik könyvének a filmváltozata méretes árnyékot vetett rá. A Gyilkos nap, mely Crichton egyik kedvelt témáját, a vállalati összeesküvést csomagoltba bele egy gyilkossági rejtélybe, korábban regényként is kiverte bizonyos körökben a biztosítékot. Még azok a kritikusok is, akik dicsérték, hogy krimiként milyen szórakoztató, felrótták a történet japánellenességét. Az ázsiai tőke beáramlása nem először kavart heves vitákat az országban. Nem kell túl messzire mennünk egy példa kedvéért: a Sonynak is kijutott ekkoriban a támadásokból a Columbia Pictures felvásárlása kapcsán. A regény jogait megszerző rivális Fox stúdió számított rá, hogy magukra irányítanak némi negatív figyelmet, főleg, hogy sztárokkal, nagy pénzből szándékozták elkészíteni filmjüket. Nem is kellett sokáig várniuk, hogy az érintettek neki essenek a még be se mutatott produkciónak.

A '80-as évek kalózvideón terjedő horrorjai közül több ma már csak halvány emlék. Beugranak képek és hangok, azonban a film címe rendszerint a múlt ködébe vész, mint az egykor halomban álló, másolt kazik. Lewis Teauge alkotása is egyike volt a hanyatló nyugat azon szennyeinek, melyre a régi rendszer cenzorai hiába mondtak nemet, az egymás közt cserélgető videósok közössége és az őket kiszolgáló fekete piac révén a kiválasztottakhoz így is eljutott. Szép napok voltak ezek. Mit se számított a pocsék képminőség, az eredeti szöveget botladozva követő hangalámondás, csak a filmélmény. Az aligátorral vagy húsz éve nem találkoztam, de bizonyos részei örökre beleégtek az elmémbe. Sokáig abban se voltam biztos, hogy melyik horrorból vannak ezek a régről ismerős jelenetek. Azt hiszem, hogy a filmet nem is láttam egyben, csak gyerekként belefutottam, amikor a szüleim a barátaikkal nézték és szerencsére túlságosan bele voltak mélyedve, hogy kizavarjanak a szobából. Annyi év után rátalálva most végre eljött az alkalom, hogy az elejétől a végéig kiélvezzem.

A Hanta boy bemutatásakor többen eljátszottak a gondolattal, hogy mekkora poén lenne, ha egy politikussal történne meg ugyanaz, ami a Jim Carrey alakította hazudni képtelen ügyvéddel. Sokat nem kellett várni Hollywood válaszára, mindössze egy évvel később a mozikba került az ekkorra kissé megkopott élő legenda, Warren Beatty alkotása. Az alaphelyzet hasonlósága ellenére a két film jobban nem is különbözhetne egymástól. Míg a Hanta boy egy családi vígjáték, addig a Bulworth - Nyomd a sódert! egy felnőtteknek szóló szatíra, amiben olyan keményen trágárkodnak, mint Eddie Murphy fénykorában. A forgatókönyv annak dacára is nehéz szülés volt, hogy a rendezést és a főszerepet is magára vállaló Beatty korlátlan művészi szabadságot harcolt ki. Híresen terebélyes egója elfogyasztott számos írót, többek közt Aaron Sorkint (Steve Jobs). A történet szerint egy lecsúszóban lévő szenátor megrendeli a saját megölését, és, ha már úgy is mindegy, a neki odakészített sablonbeszéd helyett elkezd igazat mondani. Míg a stábja és az őt pénzelő lobbi sikítófrászt kap ettől, addig a nép nagyon is örül annak, hogy végre nem átlátszó szövegekkel etetik. A szenátor rákapva a rap ízére utcai stílusban kezdi el lerántani a leplet arról, hogyan is működik a rendszer. Az igazság kimondása olyan felszabadítóan hat rá, hogy már nem is akar meghalni, de lehet, hogy már túl késő meggondolnia magát.