Egy krimi ugye akkor működik a legjobban, ha a néző minél kevesebbet tud a fordulatokról, azonban, ha fel akarják kelteni az érdeklődést, a készítőknek fel kell fedniük a történet egy részét. A kettő között létezik egy keskeny és sikamlós középút, amin könnyű elcsúszni, mint tették azt például a Temetetlen múlt esetében, melynek előzetese lényegében elmondta a megoldást. Hírhedt példa még a múltból A kristálytükör meghasadt c. 1980-as Agatha Christie feldolgozás, aminek plakátjára nagy büszkeséggel ráírták, hogy a film egyik sztárja pályája során először játszik gyilkost. Lehet persze ezt másképp is csinálni. Előfordul, hogy az alkotók már a reklámkampány során megpróbálják átverni leendő nézőiket. Ezt a lehetőséget választotta a Bűvölet, mely akárcsak főszereplői, egyáltalán nem az, aminek mutatja magát.

2013-ban két hasonszőrű akciófilm kelt egymással birokra, az Antoine Fuqua rendezte Támadás a Fehér Ház ellen és a Roland Emmerich jegyezte Az elnök végveszélyben. Mindkettő ugyanott játszódott és mindkettő a Die Hard történetét nyúlta le, de elbukták, hogy felérjenek a mintául szolgáló alkotáshoz. A Támadás a Fehér Ház ellent még azzal együtt se lehet jobb filmnek nevezni, hogy riválisával szemben a régimódi brutalitást részesítette előnyben, viszont anyagilag hasznosabb befektetésnek bizonyult, ami megnyitotta az utat a minálunk London ostroma alcímmel megtoldott folytatás előtt. Antoine Fuqua nem kívánt visszatérni a második részre, a helyettesének megtalálása pedig igencsak elhúzódott. Az első film éppenhogy pluszban zárt, szóval a producerek meghúzták a nadrágszíjat, ami lekorlátozta a szóba jöhető rendezőket olyanokra, akik még nem szereztek maguknak nevet. Már majdnem sínen voltak, ám a kliprendező Fredrik Bond hat héttel a forgatás megkezdése előtt kiszállt. A helyettes helyettese végül a Banshee c. sorozat mellől érkezett Babak Najafi lett, akinek alig maradt rá ideje, hogy rendesen felkészülhessen London ostromára.

Dario Argento giallo-trilógiájának záródarabjához olyan színészt választott, akitől mi sem áll távolabb ennél a műfajnál. Bevallom, hogy nem a rendező iránti rajongás vezetett ahhoz, hogy előkeressem ezt a kevésbé ismert munkáját, hanem, hogy szerepel benne a nemrégiben elhunyt Bud Spencer. Mindannyiunk kedvencét a könnyed, pofozós vígjátékokkal szoktuk azonosítani, ennél fogva az, hogy részt vett egy horrorban, önmagában is akkora kuriózumot jelent, aminek érdemes utánajárni. Igazság szerint Spencer csupán néhány percre tűnik fel a filmben, habár a cselekmény szempontjából a jelenléte igen fontos. Hozzá fordul tanácsért a főszereplő zenész, Roberto (Michael Brandon), akit lefotózott egy álarcos alak, ahogy véletlenül megölt valakit. A zsarolásból hamar beteges játszma lesz a rendező hírnevéhez méltóan brutális gyilkosságokkal. A 4 légy a szürke bársonyon minden kétséget kizáróan messze a legerőszakosabb film, amihez Bud Spencernek valaha köze volt, de azért nem tagadja meg magát és a véres jelenetekben nem vesz részt. Ő Argento szócsöve a filmben. Egy szakadt, morcos mindenható, akit nem csak, hogy ténylegesen Istennek hívnak, de a befejezésben még egy deus ex machinát is végrehajt. 

Ugyanabban az évben, hogy mennybe ment a saját vietnami háborús élményeiből táplálkozó A szakasz által, Oliver Stone rendezésében a mozikba került egy másik kényes témát feldolgozó film, a Salvador. Addigra Stone már hírhedt figura és ismert forgatókönyvíró volt az Éjféli expressz és A sebhelyesarcú révén, de rendezőként még nem bizonyított. Ahogy pályája során többször, ezúttal is valós történések inspirálták filmjét. Jóbarátja, Richard Boyle, a belemenős újságíró latin-amerikai beszámolóit vette alapul, aki El Salvadorban élt a polgárháború idején, amiben az USA a népet terrorizáló kormányt támogatta annak kommunistaellenes politikája miatt. Mindennaposak voltak a kivégzések, az ellenzék hangjának számító Romero érsek is merénylet áldozatává vált. Ezt a légkört örökítette meg Stone filmjében, mely A szakasz sikerét követően hamar kultikus státuszba került.

Mindig sejtettük, hogy nem maradunk folytatás nélkül, de nemsokára bánni fogjuk? Roland Emmerich 1996-os sci-fije olyan hatalmasat durrant a maga idejében, hogy az akkor világos volt, az új résznek ezt esélye sincs megismételni, amikor még az aktuális évezred egyessel kezdődött. Will Smith nélkül pláne. A színész pont ennek a filmnek köszönhetően vált a mozikasszák sokáig legyőzhetetlennek tűnő bajnokává, ám ma már ő se az a bombabiztos befektetés, mint egykoron, így neki se jött volna rosszul, ha újra felveszi a kesztyűt a földönkívüliekkel. Az, hogy mégis kimaradt belőle a szokásos okokra, vagyis anyagiakra vezethetőek vissza. A hírek szerint 50 milkós gázsiért írt volna alá még akkor, amikor egyszerre két rész leforgatását tervezték, de ezt az összeget inkább a producerek a szintén költségzabáló számítógépes effektekre fordították. A büdzsé így is zsíros 200 millióra hízott, ami több, mint a duplája az eredeti filmének. Ennyi pénz és húsz évnyi felkészülés azt gondolnánk, hogy elég kell legyen, de, ahogy a Föld lakóinak kevés volt egy épkézláb stratégia kidolgozására, úgy A függetlenség napja: Feltámadás készítőinek is.

A Fox stúdió vezetőit leszámítva jó előre mindenki tudta, hogy A függetlenség napját meg kell nézni! Szükség volt már egy nagyszabású inváziós filmre. Utoljára az ’50-es években rohanták le az ufók a földet teljes haderővel, azóta a velük foglalkozó sci-fik más irányvonalat követtek. Testrablóként többször is színre léptek, Spielberg révén pedig az idegen látogatók békés oldala került előtérbe, ám az olyan tévésorozatok, mint a V és az X-akták már pedzegették, hogy azért nem kellene annyira megbíznunk bennük. Eljött hát az ideje a mozik lerohanásának. Spielberg bele is kezdett a Világok harca újrafeldolgozásának előkészítésébe, de megelőzte Roland Emmerich, aki a Csillagkapu hátszelével, fantasztikus trükkjeivel és nyerő szereposztásával tarolta a mezőnyt.

A Cápa és a Harmadik típusú találkozások egymást követő bombasikerével a háta mögött az ifjú Steven Spielberg elért arra a pontra, amikor az ember hajlamos tévedhetetlennek hinni magát. Bár a Filmakadémia elismerésére még sokáig kellett várnia, a közönség úgy tűnt, hogy a tenyeréből eszik. A Universal főnökei annyira hittek benne, hogy minden arannyá válik a kezei között, hogy annak a projektnek, amire a rendező rábólintott, egyből zöld utat adtak. A stúdiónak azonban nem ő volt az egyetlen kedvence. John Landis őrült vígjátéka, a Party zóna nem várt szenzációt keltett, amit Spielberg is megirigyelt. Megbízta hát a szárnyai alá vett Robert Zemeckist és Bob Gale-t, hogy dolgozzák át a Meztelenek és bolondok forgatókönyvét a Party zóna mintájára. A háborús szatíra a Pearl Harbor lebombázását követő hisztérikus hangulatot állítja pellengérre. Egy kisvárosban járunk, melynek lakossága abban a hitben él, hogy bármikor feltűnhet a kertjeikben a japán hadsereg, és mit ad Isten, egy Hollywood felrobbantását tervező tengeralattjáró tényleg arra téved. A készítők nem egy abszurd ötletüket az életből vették, így felhasználták azt az esetet is, amikor egy téves légiriadó miatt a katonaság képzeletbeli japán támadókra lövöldözött. Spielberg elfilmezett egymillió lábnyi anyagot mire végzett a forgatással, de ambiciózus alkotását olyan kedvezőtlenül fogadták, hogy Az elveszett frigyláda fosztogatói reklámkampányában ez volt az egyetlen munkája, melyet nem soroltak fel a többi között.

Az én generációm a Kádár-korszaknak már csak a bukását látta, így közvetlen rálátása nemigen volt az átkos rendszer árnyoldalára. Azt persze az ország lakosságának a nagyobbik része is csak utólag tudta meg, hogy nem egy elismert színészünk és rendezőnk jelentett egymásról a hatalomnak. Ez volt a támogatás ára. Berkesi András írónak, aki szintén állami hátszéllel ért révbe, töménytelen sok mocsok került elő a múltjából. Az ÁVH tagjaként korábban állítólag kínzásokban is részt vett, ami önmagában is elég, hogy meglegyen róla a véleményünk, viszont, ahogy az ő regényéből forgatott Sellő a pecsétgyűrűn hátterének próbáltam utánanézni, azzal találkoztam, hogy íróként a megítélése egész más, mint magánemberként. A filmről kevés anyagra bukkantam, de az bizonyos, hogy a maga idejében közkedvelt volt mind az alapul szolgáló könyv, mind a belőle készült, két részre bontott kémthriller. Mihályfi Imre rendezését a Mokép és a Magyar Televízió közös produkciójában mutatták be előbb a mozikban, ahol több százezren látták, majd mindössze néhány hónappal később, az augusztus 20-i nemzeti ünnep előestéjén a tévés premier is megesett.

Shane Black egy szerencsés ember. A Halálos fegyver és Az utolsó cserkész szerzője volt a világ legjobban fizetett forgatókönyvírója, majd első rendezésének a főszerepét pont az éppen kegyvesztett Robert Downey Jr-ra bízta, aki később beprotezsálta a Vasember 3-ba. Azt követően, hogy egy 800 milliót hozó szuperprodukciót lehetett kötni a nevéhez, Black lényegében azt csinálhatott, amit csak akart, mire ő felfedezőjéhez, Joel Silver producerhez fordult, hogy szeretné ott folytatni, ahol a Kiss Kiss Bang Banggel abbahagyták. A nem elhanyagolható különbség az volt, hogy a Rendes fickókat nem egy kis filmnek szánták: 50 milkós költségvetés, rangos sztárok, és egy komoly reklámkampánnyal megtámogatott májusi premier jelölte ki a helyét a nagyok ligájában. Az esélyei a befutásra igaz sose voltak kedvezőek. Az összeférhetetlen párosokra épülő akciófilmek ma már épp úgy nincsenek divatban, mint a krimi-vígjátékok, így csak a remény maradt meg, vevő lesz arra a nagyközönség, hogy kivételesen nem egy képregény-feldolgozás kerül bemutatásra a héten. 

A Délidő találkozik az Aliennel. - röviden így lehetne összefoglalni Peter Hyams (Ítéletnap) filmjét, de bármilyen érdekesen hangzik két ekkora moziklasszikus összemixelése, se a kritikusok, se az amerikai közönség nem dobott tőle hátast bemutatásakor. A különböző műfajok elegyítése éppoly kiszámíthatatlan tud lenni, mint mikor egy vegyész eltérő kemikáliákat önt egybe. Ha nem vigyáz, az anyag szépen az arcába robban. Persze vannak univerzális történetek, melyek játszódhatnak éppúgy a feudális japánban, mint a vadnyugaton, de, hogy egy tipikus westernsztori az űrben is működjön, ahhoz elengedhetetlen egy biztos kezű, felkészült alkotó. Peter Hyamsre, aki egy személyben volt írója, rendezője és operatőre a legtöbb filmjének, épp illik ez a leírás. Dolgozott nagymenő színészekkel, kipróbálta magát számos műfajban a horrortól az akciófilmig, technikailag pedig több műve megelőzte a korát, mégis a neve említésére aligha kapták fel a fejüket az emberek még akkor se, amikor foglalkoztatott volt. A kutya valahol ott lehet elásva, hogy Hyams pont a tehetséges iparos és a kiemelkedő alkotó közti alkonyzónában helyezkedik el. Ahhoz, hogy az utóbbi kategóriába lépjen át, a legközelebb épp a Gyilkos bolygóval járt, mely nem csupán kiállta az idő próbáját, de az eltelt évek csak erősebben rávilágítottak érdemeire.