Vajna András, vagyis Andy Vajna egyike volt azon sokaknak, akik '56-ban kivándoroltak és azon keveseknek, akik odakint meg is csinálták a szerencséjüket. Vajna és a libanoni Mario Kassar által alapított Carolco kis forgalmazóból rekordköltségvetésű akciófilmeket gyártó óriássá nőtte ki magát a '80-as években. Stallone és Schwarzenegger is részben nekik köszönhették, hogy akcióistenek lettek. Vajna sikerei közben se feledkezett meg a gyökereiről és a Vörös zsarutól kezdve több ízben hozott Magyarországra szuperprodukciókat, sőt a rendszerváltás legjelentősebb magyar filmforgalmazóját, az InterComot is ő alapította! Amerikában a Carolco jól menő szekerét adóvizsgálatok zavarták meg, mely később megegyezéssel zárult. Ez a kínos ügy is közrejátszhatott abban, hogy a playboyként élő Mario Kassarnál megfontoltabb Vajna saját filmes céget alapított, ezért a Terminátor 2 készítésében már nem vett részt. A Cinergi kevés sikerrel lavírozott a változóban lévő trendek között. A hazárdírozó Carolconál alig három évvel húzta tovább, 1998-ban szűnt meg. Vajna újra társult Kassarral, ám ez a vállalkozás se bizonyult hosszú életűnek. Hollywoodban leírták őt, idehaza viszont a fennálló politikai hatalom tárt karokkal fogadta. Kivette a részét a filmtámogatási rendszer megújításából és újabb médiabirodalmat épített ki. A napokban elhunyt Andy Vajna hagyatékát ugyanúgy lehet több oldalról vizsgálni, ahogy az életét is. Bár nem csupán akciófilmek fűződnek a nevéhez - elég csak a kiváló Angyalszívre gondolni -, produceri munkásságát mégis elsősorban azok fémjelezték. Idézzük fel a legjobbakat közülük!       

A friss ötlet olyan egy ritka madár volt már a '80-as években is, hogy, ha felütötte a fejét egy, arra mindjárt többen is ráugrottak. Mikor valakinek az eszébe jutott, hogy a tenger mélye egy kiaknázatlan terület a mozivásznon, egyszerre három produkció is versenyt futott egymással, hogy filmet forgathasson róla. A mélytengeri búvárkodáshoz később is erős vonzódást mutató James Cameron állt az egyik élén, azonban ő már akkor is saját ligát képviselt, ezért mellette a harc igazából csakis az ezüstérem megszerzéséért folyhatott. Erre épp Cameron egyik barátja, Lewis Abernathy pályázott, akinek horrortörténetét Andy Vajna akciófilmekről ismert cége, a Carolco vette meg. Cameron nem szerette volna, ha a Mélytengeri szörnyeteg megelőzi A mélység titkát, ám Abernathy-t ez nem hatotta meg, amin jól össze is vesztek. Eközben az MGM stúdiónál abban bíztak, hogy nevető harmadikként az ő horrorfilmjük, a Leviathan lesz az, mely győztesként kerül ki a viszálykodásból.

A rend éber őrei mintha kikoptak volna a mozikból a szuperhősök javára, azonban régen ott voltak mindenütt. A kisképernyőt ugyanúgy leuralták, ahogy az ezüstvásznat. Akármelyik évtized termését is kezdjük vizsgálni, jó eséllyel találunk magunknak tetemes mennyiségű zsarufilmet. A '80-as évek ebből a szempontból nem sokban különbözik a többitől. A filmek készítői haladtak az addig kitaposott úton tovább, habár a cenzúra lazulásával ezt mind szabadabban tehették. A zsarufilmek is egyre erőszakosabbak lettek, ám eközben meghódítottak olyan műfajokat, amikre addig példa se nagyon akadt. Az akciófilm mindig is a legnépszerűbbek közé tartozott közülük. Az olyan humorral elegyített alkotások, mint a 48 óra ekkor élték a legszebb napjaikat. Mivel ezekkel akár egy teljes listát meg lehetne tölteni, most inkább a krimikhez közelebb álló zsarufilmekre szorítkoztam és vállalva a részrehajlás vádját azokból az amerikai filmekből válogattam, melyeken felnőttem. Így is temérdek alkotás jöhet szóba, azt hát előzetesen is biztosan állíthatom, hogy lesz, ami kimarad. A szinkron itt is része az emléknek, ezért, ahogy korábban, filmenként ez is górcső alá kerül. De elég a bevezetőből, jöjjön az a hat zsarufilm a '80-as évekből, amit szerintem látnod kell!    

James Ellroyt hiába tartják a bűnügyi történetek mesterének, nem csak a finnyásabb könyvkiadóknak, de a filmiparnak is túl kemény falatot jelentettek a művei. A szerző zűrös kapcsolata Hollywooddal azután se javult, hogy a még szerinte is kiugróan minőségi adaptációnak bizonyult Szigorúan bizalmas sikerével kinyíltak a stúdiók addig zárt kapui előtte. Felkérték több forgatókönyv megírására, melyeket aztán másokkal vizeztettek fel. Az írásait eladhatóbbá varázsolni igyekvő stúdiók persze azt a következtetést vonták le miután a filmek megbuktak, hogy biztos Ellroyban van a hiba. A szerző már a kezdet kezdetén se volt elnéző a könyveiből készült filmekkel, pedig jó szándékkal indult az első adaptáció is. Túl volt Lloyd Hopkins-trilógiájának záródarabján, amikor a karrierjét Stanley Kubrick mellett kezdő elismert független filmes, James B. Harris (Forráspont) bejelentkezett nála, hogy szeretné vászonra vinni az első könyvet a hármasból, a Blood on the Moont. Harrisnek a főszereplője is megvolt James Woods személyében, akivel olyannyira elkötelezték magukat a projekt mellett, hogy szokásos gázsijuk töredékével is megelégedtek. 

Ahogy divatossá váltak a független jellegű filmek a nagyobb stúdiók körében, egyre többen kapták meg a lehetőséget, hogy megmutassák mit tudnak elmondani a maguk generációjáról. Mintha csak az összes new yorki entellektüel a '90-es években filmszerződést kapott volna karácsonyra. A 200 szál cigi készítői se akartak kimaradni a jóból, elvégre, ha Richard Linklaternek, sőt még Ben Stillernek is összejött, csak nem lehet olyan nehéz. A szereposztói széket rendezőire váltó Risa Bramon Garcia alkotásában egy csapat a tartós kapcsolatok terén visszamaradott fiatal csámborog az éjszakában szilveszterkor. Elvileg egy buliba kellene elmenniük, ám kinek a hangulata nincs meg, kinek a cím. A több szálon futó, de egymáshoz legfeljebb helyrajzilag kapcsolódó történethez sztárreménységek tömkelege asszisztál. Garciának jól jött előző foglalkozása és a noteszébe jegyzett összes csillaggal megjelölt nevet megcsörgette. Paul Rudd, az Affleck-tesók, Kate Hudson és Christina Ricci jelzett vissza közülük, hogy csak az ismertebbeket említsem. A 200 szál cigi az a film, amibe az HBO vagy más mozicsatorna késő esti műsorsávjában szokás belefutni. Ott ragadunk előtte, ám jellemezően csak az elejét vagy a közepét látjuk mielőtt elnyomna az álom. 

Egyre nehezebb leküzdenem azt a bizalmatlanságot, amit az évről-évre pocsékabb filmtermés táplál bennem. Épp ezért csak remélni tudom, kizárólag az gátolja meg, hogy idén se volt miből összeválogatnom egy a legjobbakból álló listát, hogy kihagytam 2018 legjavát. Szemétből legalább nincs hiány, de mivel az új évet kár lenne csak a rosszra emlékezve elkezdeni, ezért akárcsak tavaly, úgy döntöttem, hogy vegyes évösszesítővel jelentkezem. Óvatos duhaj voltam, így nem reszkíroztam egy filmmel sem, amivel nem volt muszáj, azonban pechemre megint újabb alkotókkal bővült azok sora, akikben már nem lehet megbízni. A megkopott varázspálcájú mozimágus, Steven Spielberg gyors egymásutánban forgatott filmjeivel duplán megszívatott. Az igényesnek megismert Denzel Washington aktuális produkcióival is nem egyszer, hanem mindjárt kétszer befürödtem. Kellemes meglepetések is előfordultak azért az évben. A hosszú ideje főképp csak mémként magáról hírt adó Nicolas Cage például újra értékelhető alkotásban vállalt szerepet. Felvállaltan szubjektív, harminc tételből álló válogatás következik rangsorolás nélkül azokból a filmalkotásokból, melyek akár pozitív, akár negatív előjellel, de emlékezetesek maradtak számomra 2018-ból.

Ha a puhafedeles könyvek vagy a régi, fekete-fehér krimik magándetektívjeire gondolunk, általában egy külsőleg gyűrött, de határozott jellemű fickó képe jelenik meg előttünk. A film noirok kétes erkölcsű figurái között ők szoktak lenni a morális iránytűk, akik ragaszkodnak a maguk elveihez bármely áron. Raymond Chandler és Dashiell Hammett klasszikussá vált történeteivel alaposan a köztudatba véste a róluk kialakult mítoszt, melyről azért később többen is igyekeztek lekaparni a mázat. Elég csak az 1974-es Kínai negyedet felidézni, melynek főhőse már korántsem volt az a tévedhetetlen keménylegény, aki végül csak azért is megoldja az ügyet és győztesként távozik a színről. Roman Polanski lerántotta a piedesztálról a magándetektíveket, azonban ez semmi se volt ahhoz képest, amit Alan Parker (Lángoló Mississippi) művelt saját filmjében, az Angyalszívben. Parker volt a '80-as évek David Finchere. Egyedi hangulatú, egymástól mégis homlokegyenest különböző filmjeiben csak az volt a biztos, hogy rázós utazás vár ránk. William Hjortsberg nálunk is megjelent regényét feldolgozó alkotásában ment talán legmesszebb, egyenest a pokolba vitt.

Mark L. Lester alkotása nem vádolható azzal, hogy világmegváltó volna, ám egyesíti magában mindazokat az erényeket, melyekért a videós korszak akciófilmjeit szeretni lehetett. A Leszámolás Kis-Tokióban meglepően nehéz sorsú produkció volt. Az alapötlet a történethez Lester fejéből pattant ki, aki két régi barátját bízta meg, hogy dolgozzák ki azt forgatókönyvé. Bár Stephen Glantz és az érdekes nevű Caliope Brattlestreet csupán az első vázlatot írták meg, mégis kizárólag őket tüntették fel a stáblistán. Igazság szerint a forgatókönyvön még jópár egyéb író dolgozott. Volt köztük, akik komolyabb hangvételt célzott meg, ám a készítők inkább Lester korábbi sikerfilmjének, a Kommandónak a lezser varázsát szerették volna megidézni. A végső változatot névtelenül Jonathan Lemkin jegyezte, aki akkoriban csak tévésorozatok epizódjain dolgozott, ám későbbről olyan jobb-rosszabb alkotások köthetőek a nevéhez, mint Az ördög ügyvédje vagy az Orvlövész. A főszerepet néhány évvel korábban még biztosan Schwarzenegger kapta volna, ám neki annyira felvitte az Isten a dolgát, hogy be kellett érniük a diszkont változatával, Dolph Lundgrennel. Partneréül nem mást, mint a legendás Bruce Lee fiát választották. A nem sokkal később egy forgatási balesetben elhunyt Brandon Lee tragikusan rövid pályájának egyik gyöngyszeme lett a Leszámolás Kis-Tokióban. A filmben Lundgren játssza a Japánban felnőtt kőkemény zsarut, aki munkaköri kötelességből is szívesen halomra lő minden Amerikában terjeszkedni próbáló jakuzát. Mikor azonban vezérükben felfedezi a szülei gyilkosát még jobban bedurran az agya.

Mikor a Sony felvásárolta a Columbia Picturest, Az utolsó akcióhős volt az a projekt, melyben a legjobban bíztak. A stúdió karácsonyi buliján a Hummeren érkező Arnold Schwarzenegger még náluk is magabiztosabban hirdette, rekordbevétel van kilátásban. A főszerepben ő, vagyis a világ legnagyobb akciósztárja. A rendezői poszton a Die Hard alkotója, a forgatókönyvet pedig az egy varázsjeggyel egy Schwarzenegger-filmbe csöppenő srácról a Halálos fegyver írója szállítja. Hogyan is lehet ilyen nyerő pozícióból veszíteni? Hát nem is olyan nehezen. Az utolsó akcióhős amerikai bemutatóját 1993. június 18-ra jelölték ki, amihez annyira makacsul ragaszkodtak, hogy készek voltak a teljes produkciót ennek alárendelni. Az, hogy a Universal június 11-re rakta Spielberg új filmje, a Jurassic Park bemutatóját csak növelte a nyomást. Nem lehetett megfutamodni előle, a forgatókönyv viszont csiszolásra szorult, ezért egymillió dollárért felkérték az Oscar-díjas William Goldmant, hogy név nélkül javítsa fel. Ugyanezt megtette vagy fél tucat egyéb író. Közben az irdatlan reklámkampányra is elköltötték majd 30 milcsit. 500 000 dollárt csak arra, hogy a NASA rárakja egy kilőni készült rakétára a film logóját. A sajtó megszimatolta, hogy a forgatás nem megy simán és keményen rászállt a produkcióra. A túlköltekezés meg, hogy japán tökéből készül, még nagyobb célkeresztet rajzolt rá. Mikor kiszivárgott, hogy az első tesztvetítés olyan rosszul sikerült, hogy a stúdió megsemmisítette a kitöltött kérdőíveket, már temették a 120 milliót felemésztő filmet. Az utolsó akcióhős végül 26 milliós veszteséggel zárta mozis pályafutását. Schwarzenegger szerint Spielberg dinói nyírták ki, nem a kapkodás. Utóbb egyre erősebb lett a film kultusza, ma már sokan fergeteges műfaj-paródiaként értékelik, ami megtépázott hírnevű alkotói számára sovány vigasz. De mi lett velük azóta?