Azt, hogy milyen filmek uralják el a mozikat annak idején is leginkább az jelölte ki, mi aratott akkora sikert, hogy érdemes legyen meglovagolni. Az 1987-es Végzetes vonzerő, melyben Michael Douglast instabil szeretője kezdi el zaklatni, egyike volt a trendteremtő alkotásoknak. Hatására elszabadultak a pszichopaták a mozikban, akik gyanútlan átlagemberekre, kertvárosi családokra szálltak rá, felforgatva biztonságosnak hitt környezetüket, sőt azt akár ellenük is fordítva! Legyen az egy segítőkésznek tűnő rendőr vagy egy kedves bébiszitter, ezek a filmek látványosan bebizonyították, hogy nem szabad megbízni senkiben se! A '90-es évek elején néhány év leforgása alatt annyi thrillert mutattak be, melyek rendszerint Adrian Lyne alkotásának - valójában jóval korábbra visszanyúló - receptjét követték, hogy azzal már egymás esélyeit rontották a kasszáknál. Hiába készültek divatos sztárgárdával és elismert rendezők irányításával, a közönség egy idő után rájuk unt. Bármilyen gyorsan lecsengett a hullámuk, az ebben az időszakban bemutatott zaklatós thrillerek között számos darab - legalább hét - akad, melyek még mindig ugyanolyan szórakoztatóak, mint egykoron, sőt nem egy a maga jogán kisebb-nagyobb kultfilmmé vagy egyenesen klasszikussá nőtte ki magát!   

Az idilli amerikai kertvárosok sokáig tartották magukat a nemzet irigylésre méltó életmódjának jelképeként. Számos közönségfilm igyekezett érintőlegesen rámutatni, hogy a tökéletességük egy roppant törékeny illúzió, ám közvetlenül azokkal a személyes problémákkal, amik itt is ugyanúgy előfordulhatnak, mint bárhol máshol, már jóval kevesebb foglalkozott közülük. A pályafutását mozisztárként megalapozó Robert Redford már egy ideje készült arra, hogy rendezőként is bemutatkozzon, amikor rálelt Judith Guest megjelenés előtt álló regényének kivonatára. Guest könyve egy tipikus amerikai családról szólt, melynek tagjai képtelenek szembenézni a gondjaikkal. Redford azonnal felismerte a téma időszerűségét, viszont nem leleplező filmet akart készíteni, hanem egy őszinte drámát, ami finoman vezeti rá az embereket, hogy a ragaszkodás ahhoz a hazugsághoz, hogy minden a legnagyobb rendben van, miképp őröl fel életeket a mindennapokban.

A kultikus horrorfilmek állandó célpontjai az újrafeldolgozásokkal előszeretettel dolgozó filmiparnak, így csak idő kérdése volt, hogy Dario Argento legismertebb rendezése mikor kerül sorra. Az 1977-es Sóhajok erőteljes színekkel operáló képeivel és a Goblin felejthetetlen zenéjével tette le névjegyét. A filmet olymértékben meghatározta Argento stílusa, ami eleve megkérdőjelezte egy újrafeldolgozás létjogosultságát. A Sóhajok azért távolról se volt tökéletes, a történet például nem volt épp az erőssége, ennél fogva a szóba jöhető remake tudott volna hová fejlődni. Egy új verzióról már évek óta suttogtak, de csak akkor kezdett komolyan realizálódni, amikor a Szólíts a neveden című meleg drámáért Oscar-jelölést szerzett Luca Guadagnino beállt mögé. Vele az újrafeldolgozás máris izgalmasabbnak tűnt és nem mellesleg előzetesen is jelentős pedigrére tett szert. Az világos volt, hogy tőle is egy jellegzetes atmoszférában hiányt nem szenvedő alkotás várható, ugyanakkor az is hamar kiderült, hogy teljesen más irányba kívánja elvinni a sztorit, mint Argento. 

Egy jó filmet is nehéz összehozni, hát még hármat, mégis rendszeresen meg szokták kísérteni a sorsot a trilógiává bővítéssel. Fel se fogják a legtöbben, hogy mit vállalnak magukra. Ha történetileg nem is szorosan egybefüggő filmekről van szó, a trilógiává válással egy lezárt egységbe rendeződés igénye jár kimondatlanul is együtt. Ez, mint tudjuk, nem mindig szokott megvalósulni akkor sem, ha az alkotógárda nem változik. Azt, hogy eljuttassák szereplőiket egy végpontra olykor feláldozzák azért, hogy nyitva hagyják a lehetőséget folytatások újabb sorának. A készítőknek gyakran eleve fogalmuk sincs trilógiájukkal hová is akarnak eljutni azt a bankot leszámítva, ahol a fizetési csekkjüket beválthatják. Ha nincs terv a trilógia mögött, na ekkor szoktak rosszabbnál-rosszabb döntések születni, az ember pedig értetlenül nézi, hogyan lett a várt csúcspontból mélypont. Megpróbáltam utánajárni annak, hogyan ásták ki az alábbi, közismert trilógiák maguknak azt a gödröt, melybe a cél elérése előtt belezuhantak.  

Ahhoz képest, hogy a sajátságos rémképekkel dolgozó H.P. Lovecraft mekkora hatással volt a horror műfajra, a filmszakma elég mostohán bánt munkásságával. Inkább inspirációként használták műveit, jelentős adaptáció belőlük idáig nem készült. Annyiból érthető is ez, hogy Lovecraft írásai igen nehezen emészthetőek. Misztikummal átitatott történeteiben gyakorta üti fel a fejét az őrület és a megszállottság. Egy rendező volt idáig, aki kitartóan igyekezett a szerzőt a filmközönséggel is megismertetni: Stuart Gordon. Bemutatkozó alkotása, a Reanimátor, melyben két tudós halottakat támaszt fel, hamar kultikus státuszba emelkedett. A film bár névleg Lovecraft egy történetén alapul, valójában nincs sok köze hozzá. Rövidesen Gordon újfent az író egy művéhez nyúlt, ám ezúttal megpróbálta megőrizni a szellemiségét, és nem mellesleg lényegesen több pénzből gazdálkodott.

A J.J. Abrams nevével fémjelzett misztikus sorozat, a Lost trendet teremtett és karriereket indított el. Többek közt a felkapottá vált forgatókönyvíró, Drew Goddard is itt bontogatta a szárnyait. Kult státuszba emelkedett rendezői bemutatkozása, a Ház az erdő mélyén egyértelműen jelezte, hogy továbbra is vonzódik a rejtélyes történetekhez és az egy helyre összezárt emberek nézőcsalogató koncepciójához. Nem meglepő hát, hogy legújabb filmjével is ezen a nyomvonalon haladt tovább. A Húzós éjszaka az El Royale-bant nagy titokzatoskodás vette körül a szakmán belül is. Goddard forgatókönyvét úgy féltette, mint a hímes tojást és még az érdeklődő stúdiófőnököknek is csak korlátozott ideig engedte meg, hogy a kezükbe vegyék. A kiszivárgott információk alapján csak annyi volt bizonyos, hogy a történet egy szállodában játszódik a '60-as évek idején, a főbb szerepekre pedig figyelemfelkeltően eklektikus gárdát válogattak össze. A hype valahogy mégse indult be túlságosan a film körül, ám magamban felírtam azon közelgő premierű alkotások mostanság rendkívül szűk listájára, melyek érkezését érdemes lesz szemmel tartani. 

A Netflix egyre több neves filmkészítőt vonz magához, akik végre megvalósíthatják szerelemprojektjeiket, melyekkel a kockázatvállalástól fázó stúdiórendszerben hiába házaltak. A szolgáltató nagyon hamar igen komoly játékossá nőtte ki magát a szórakoztatóiparban, habár az elkészült alkotások színvonala az elvileg biztosított művészi szabadság ellenére se lett mindig kiemelkedő. Gareth Evans A rajtaütés két részével az akciófilmek ünnepelt bajnokává vált hasonló gyorsasággal, ezért azt, hogy mit csinál legközelebb, izgatott várakozás övezte. Mikor napvilágra került, hogy egy horrort forgat a The Guest c. retró stílusú thriller karizmatikus főszereplőjének, Dan Stevensnek a részvételével, az tovább pumpálta az adrenalint a zsáner kedvelőiben. Velük együtt számoltam a napokat az Apostle érkezéséig. El nem tudtam képzelni, hogy Evans csalódást okozzon, ám összejött neki.

Egy éves a Bungie multiplayerre és még inkább loot vadászatra kihegyezett lövöldözős játéka. A Destiny első része a sci-fit és a fantasyt elegyítő világával, különleges fegyvereivel csak a kiforrottságot és a kellő mennyiségű tartalmat magával hozó kiegészítő, a Taken King megjelenésével húzott be. A játék maga mellett tartott egész addig, míg csak hónapok maradtak a folytatás érkezéséig. A Bungie hosszú távra tervezett fejőstehenével, de egyebek mellett a lehúzásszagú első, kisebb DLC-k és a már-már szerencsejátékként ható lootrendszer a kezdetektől beárnyékolta az erényeit. Egyfajta szeretet-gyűlölet kapcsolat alakult ki részemről is a játékkal szemben, ami átemelődött a második részbe, melyet kritikusai indulásakor az újdonságok feltűnő hiánya miatt csak Destiny 1.2-nek csúfoltak. A fejlesztő elkövette ugyanazokat a hibákat, melyeket korábban, sőt azok palettáját kibővítette. A rengeteg könnyítés és a kiegyensúlyozás nevében középszerűre hangolt felszerelések miatt a játék nagyon hamar kiszáradt, unalmassá vált, és az alkalmi játékosok, akiket megcéloztak, a csalódott veterán réteggel együtt hagyták el azt a süllyedő hajót, amivé a Destiny 2 vált. Két túlárazott DLC-vel (Curse of Osiris; Warmind) később megint ott tartottunk, hogy az őszre bejelentett nagy kiegészítőre hárult a játék megmentésének a terhe.

Nem tudom kiismerni ezt a Taylor Sheridan gyereket. Az író a 2015-ös Sicarioval hívta fel magára a figyelmet, amit nagyon sokan szerettek, ám én úgy éreztem, hogy a film leggyengébb eleme pont a forgatókönyv volt. Aztán jött A préri urai és az őt rendezőként is a térképre helyező Wind River, amiken nehezen lehetne bármi fogást találni. Be kellett látnom, hogy a fickó igenis tud, mikor pedig kiderült, hogy a Sicario folytatásában nem lesz benne az idegesítő FBI-ügynökcsaj, minden adottnak tűnt, hogy a második rész azzá a filmmé váljon, amivé az első nem tudott. Mikor megjelentek A zsoldos alcímmel kiegészített alkotásról az első vélemények, meglepődve láttam, hogy a Sheridant addig éltetők sincsenek túlzottan elszállva tőle. Moziban nem is reszkíroztam vele és milyen jól tettem! A Sicario 2 ugyanúgy tele van hatalmas lehetőségekkel, ahogy elődje, csak másképp megy mellé, mint az. 

A Hetedik és A bárányok hallgatnak közös erővel elintézték, hogy a sorozatgyilkosok egy tekintélyes szeletet kanyarítsanak ki maguknak a '90-es évek thrillerterméséből. Divatossá válásukkal a producerek felfedeztek egy sor regényt, melyek írói őket jóval megelőzve rájöttek arra, hogy a téma majdhogynem kiapadhatatlan megélhetési forrást jelent. Közülük is a legsikeresebb James Patterson volt, akinek 1993-ban megjelent krimijében debütált Alex Cross alakja. A volt FBI-ügynök és kriminálpszichológus a rendőrségnek besegítve hol személyes, hol egyéb okokból számos elfoghatatlannak hitt bűnözőt kapott el Patterson csavaros történeteiben. A szerző bár rekordokat döntött a könyveladásokkal, a filmek világában hasonló eredményeket eddig nem ért el. Az időközben két tucat folytatáson túl lévő Alex Cross-sorozatból idáig három látta meg az ezüstvásznat, közülük se mind lett siker, viszont többségük jobban kiállta az idő próbáját, mint az várható volt.