Ha azt mondom, hogy Top Gun jó eséllyel még azoknak is egyből beugranak jelenetek és slágerek, akik ezer éve nem látták. A film világsztárrá avatta Tom Cruise-t és megsokszorozta a vadászpilótának jelentkezők számát az elkövetkező években. Mikor az alkotógárda úgy döntött, hogy ismét összefog, a Paramount stúdió fejesei azonnal leelőlegezték azokat a trópusi szigeteket, melyeket a befolyó dollárhegyekből majd megvesznek. Tom Cruise szállította az ötletet miszerint ezúttal NASCAR-pilóta kíván lenni, természetesen a legtökösebb, akit a föld valaha a hátán hordott. Top Gun verdákkal? A biztos siker receptje úgy tűnt, hogy mégis létezik, csakhogy beütött Ian Malcolm káosz elmélete és teljesen más irányt vettek az események, mint azt a nagy mellénnyel megáldott társaság elképzelte.

Brian De Palma thrillereit vizsgálva elkerülhetetlen Alfred Hitchcock munkásságának a szóba kerülése. Már a Káin ébredése kapcsán egyértelmű volt, hogy a suspense mestereként emlegetett rendező mekkora hatással volt rá, de talán egyszer se ment olyan messzire, mint a Gyilkossághoz öltözve megalkotásával. A film, melyet a Portyán helyett forgatott le, már nem csupán stílusában emlékeztet erősen Hitchcock műveire, konkrét fordulatok és egész jelenetek köszönnek vissza a Psychoból. Azt, hogy De Palma tényleg ennyire szereti Hitchcock egyik leghíresebb rendezését vagy csupán kölcsönveszi belőle, amire szüksége van egy olyan kérdés, amin hosszan lehetne vitatkozni. A Gyilkossághoz öltözve mégse ezzel hevítette fel a maga idejében a közvéleményt, hanem amiatt, hogy De Palma annyi szexet és vért rakott a filmjébe, melyről példaképe nem is álmodhatott.

A jelentős rendezők pályafutásában egyszer eljön a pillanat, amikor minden korábbinál nagyobb kihívás elé kerülnek, amibe aztán vagy belebuknak, vagy megalkotják életük főművét. Amit Francis Ford Coppola számára az Apokalipszis most jelentett, az volt Ridley Scottnak a Szárnyas fejvadász. Egy innovatív film, amelybe a rémálomba illő forgatási körülmények ellenére belesűrítette minden tehetségét és a mai napig mintául szolgáló alkotással gazdagította a világot. A Philip K. Dick írásán alapuló történet szerint a jövőben a mesterségesen létrehozott humanoidok, a rabszolgaként tartott replikánsok egy véres lázadást követően fejvadászok célpontjaivá válnak. A megcsömörlött Rick Deckard (Harrison Ford) elvállalja, hogy elkap néhány különösen veszélyes példányt. A szökevények vezetőjükkel (Rutger Hauer) a sűrűn lakott földi metropoliszban, Los Angelesben bujkálnak. Deckard egyenként felkutatja és kiiktatja őket, de közben egy különleges replikánsra, Rachaelre (Sean Young) bukkan, aki nincs is tisztában az eredetével.

Andrew Kevin Walker amilyen hirtelen reflektorfénybe került az instant klasszikussá vált Hetedikkel közel olyan hamar ki is került a pikszisből. Forgatókönyveit túl felkavarónak találták a stúdiófőnökök, David Fincheren kívül pedig rendező se akadt, aki elég bátor lett volna, hogy megőrizze Walker sötét vízióit. Mind Az Álmosvölgy legendájához, mind a Farkasemberhez írt scriptjét átdolgozták, a Sony pedig, mely lecsapott a 8MM-re azon nyomban be is gazolt, hogy mit kezdjen vele. A pornós szubkultúra legvadabb zugaiba elkalauzoló detektívtörténet megrendezésére szóba kerültek olyan direktorok, mint William Friedkin és Paul Verhoeven, ám a lehetőséget végül a jóval szelídebb stílussal rendelkező Joel Schumacher kapta meg. Neki a Batman és Robinnal épp tele lett a hócipője a nyári popcornfilmekkel és kapóra jött Walker tőlük meglehetősen távol álló írása. Úgy volt, hogy egy alacsony költségvetésű, durva, kézikamerás mozi lesz belőle, amihez meg is nyerték maguknak a feltörőben lévő Russell Crowe-t. Minden megváltozott azonban, amikor Nicolas Cage ügynöke bejelentkezett, hogy a színészt érdekelné a főszerep.

Nincs még egy olyan nevezetes magándetektívje az amerikai krimiirodalomnak, mint Philip Marlowe. Alakjában egyesül az összes tulajdonság, melyet kötni szoktunk a szakma képviselőihez. Ellentétben európai kollégáival, Marlowe a legkevésbé se úri nyomozó, és nem is akar az lenni. Konokul ragaszkodik a saját elveihez és ezen nincs az a pénz vagy nő, aki változtatni tudna. Az 1953-ban megjelent Hosszú búcsú a hatodik regénye volt Raymond Chandlernek, melyben Marlowe volt a főszereplő. Bár ezzel nem minden kritikus értett egyet, Chandler a legjobb művének tartotta. A '40-es években Hollywood felfedezte magának a szerzőt, forgatókönyvíróként is több klasszikus elkészítésében közreműködött, azonban 1959-ben bekövetkezett halálával egy időre a filmipar megfeledkezett a munkásságáról. A nagy reményekkel indult, de nem túl jelentősre sikerült A kicsi nővér után, amiben James Garner alakította Marlowe-t, a kísérletező kedvű rendező, Robert Altman (M.A.S.H.) volt az, aki új életet lehelt a megporosodott magánszimatba sajátos adaptációjával.

Még egyszer ugyanazt! - ez lehetne a közös jelszava az összes kiegészítőnek, ami a Bungie looter shooteréhez idáig megjelent. A sort nem töri meg a két hetes csúszással kiadott Shadowkeep sem. A DLC pedig nagy próba előtt állt. Nem csak a játék előző évét fémjelző Forsaken támasztotta elvárásoknak kellett megfelelnie, de a cég önállósodásának első produktumaként bizonyítványa annak, hogy mire képes a csapat az Activision nélkül. Az, hogy a Bungie újfent igyekezett biztosra menni csak azokat lepheti meg, akik még mindig a Halo alkotóiként azonosítják őket. A Destiny 2 hullámvölgyekben gazdag két éves pályafutása alatt a játékosok java arra régen rájött, hogy ez a gárda már nem ugyanazt képviseli, amit egykor. A Bungie az egyre nagyobb teret hódító live service-modell éllovasa lett a Destiny-franchise két részével. Ezek a játékok nem érnek véget a kampánnyal, a rendszeresen kibővülő plusztartalmak képezik a gerincüket. Meg kell hagyni, hogy bár ezt a hullámot sokan próbálták meglovagolni, a lövöldözős szekcióban még mindig ők csinálják a legjobban!

A sors akkor harap a seggedbe, amikor a legkevésbé számítasz rá! - mondotta William Friedkin, akit aztán utolért a saját hitvallása. A pályán dokumentumfilmekkel elinduló Friedkin egyike volt a '70-es években tetőző amerikai új hullám irányadó rendezőinek. Az Oscar-gálán taroló Francia kapcsolat és a hisztériát kiváltó Az ördögűző a zseniként tisztelt alkotók közé emelték, ám már ekkor elkezdett helyett követelni magának Lucas és Spielberg, akik nem sokkal később a maguk képére formálták az ipart. Friedkin csupán egy kitérőnek szánta Henri-Georges Clouzot remekművének, A félelem bérének újrafeldolgozását a következő nagy dobása előtt, ám a produkció szerény 2.5 millióra tervezett költségvetése az egójával egyenes arányban kezdett növekedni. A film kedvéért két stúdióóriás fogott össze, a nehéz természetű Friedkinnek pedig mindkettő vezetőségét sikerült magára haragítania. A szereposztás körüli zűröket egy pokolian körülményes forgatás fejelte meg a Dominikai Köztársaság dzsungelében. Az akkor már 15 millióra rúgott büdzsé végül 22-re nőtt, aminek a negyedét hozta be a film az amerikai mozikban. A kritikusok se kímélték, Friedkin pedig teljesen sose tért magához azután a gyomros után, amit A félelem ára megsemmisülése mért rá.

Az, hogy milyen egy film kezdése legalább olyan fontos, mint a befejezése. Az első benyomások itt se kevésbé meghatározóak, mint az életben. Elviekben ez még csak az ismerkedés időszaka, ám egyes filmek nem bízzák magukat a türelemjátékra és rögvest el akarnak kápráztatni. Ahelyett hát, hogy a végére tartogatnák a legjobbat az első adandó alkalommal kijátsszák az ütőkártyájukat. Kockázatos húzás ez, mely akár végzetes hibává is válhat! Főképp akciófilmek esnek bele abba a csapdába, hogy a nagy durranást már a nyitányban elsütik, de egyéb műfajoktól se idegen ez a baklövés. Ha nincs, ami tartsa a feltornászott elvárásokat akkor az erős kezdést elkerülhetetlen visszaesés követi. Az a szélsőséges eset viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy film dőrén elhasználja az összes puskaporát mindjárt az elején, de, ahogy a lenti válogatásból kiderül ez sem példa nélküli!

A klasszikus moziszörnyek, mint Drakula és a farkasember a '30-as évek óta kitartóan rémisztgetik a filmszínházak közönségét, de a horror műfaj újabb korszakaiban egyre nehezebben rúgtak labdába. Ebben közrejátszott, hogy a filmeseknek problémát jelentett kitalálniuk, hogyan igazítsák őket a megváltozott igényekhez. Coppola hatalmas sikert aratott 1992-es Drakula feldolgozása kijelölt egy új, romantizált irányt, melyet a többi, ismét elővett rémalakkal is megpróbáltak követni Mr. Hyde-tól Frankensteinig. A Columbia / TriStar stúdió egymás után szabadította rá őket a moziközönségre szupersztárok és Oscar-díjas munkásságukról ismert rendezők tálalásában. Az igényt kihasználva ajánlotta a figyelmükbe Jack Nicholson régi barátjának, Jim Garrisonnak hosszú ideje hánykolódó forgatókönyvét, melyben a farkasember kivételesen nem a történet gonosza, hanem a főhőse. A producerek egyből ráharaptak az ötletre, a címszerepet természetesen magának tartogató Nicholson pedig olyan alkut kötött velük, hogy ő jelölhette ki a rendezőt. Választása arra a korábban vele két filmet is forgatott Mike Nicholsra esett, aki addig kizárólag drámákat és vígjátékokat jegyzett, ami előrevetette, hogy a Farkas nem a horrorfilmek rajongóinak fog készülni.

A betyárbecsület mítosza már kiveszőben van, de még mindig elbűvöli az embert a gondolat a bűnözők között létrejövő barátság erősségéről. Így lehetett ezzel az inkább íróként jeleskedő Jean Herman is, aki első komoly rendezését építette köréje. Az Ég veled, barátom! felkeltette az akkor már szupersztárnak számító Alain Delon érdeklődését, aki maga választotta ki főszereplő társául Charles Bronsont. Az amerikai színész azelőtt ódzkodott attól, hogy európai filmben vállaljon szerepet, de ügynöke meggyőzte arról, hogy ez korántsem visszalépés. A film nagy sikert aratott szerte a kontinensen, főképp természetesen Franciaországban, Bronson nemzetközi karrierje pedig repülőrajtot vett vele. Amerikában a forgalmazó Paramount elsuvasztotta Herman alkotását nem kevesebb, mint öt évre, azonban itt közel se fogadták olyan jól. Mifelénk szintén nem tartozott se Delon, se Bronson ismertebb szereplései közé egészen 1993-ig, amikor a köztévé műsorára tűzte és ellátta klasszikus szinkronjával.