Kevés ember került olyan gyorsan piedesztálra és zakózott egyből le is róla, mint Richard Kelly. Az író-rendező mindössze 26 éves volt, amikor első komolyabb munkájával, a Donnie Darkoval letaglózta a nagyérdeműt. A majdnem idő előtt süllyesztőbe került, majd fesztiválkörútján egyre elismerőbb visszhangokat kiváltó alkotás félúton David Lynch és Stephen King között egy olyan történetet mesélt el, amiben az időutazás, a kamaszkori zavarodottság és egy óriásnyúl egyaránt fontos szerepet játszottak. Mire hazánkba eljutott a film már megelőzte a híre, ám, ahogy nőtt a népszerűsége, úgy azok száma is, akik zagyva blöffként értékelték. Mikor aztán bemutatták Kelly következő rendezését, az epikusan mellétrafált A káosz birodalmát, majd a nem kevésbé összezavarodott tekinteteket kiváltó A dobozt, sokan visszaigazolva látták kétségeiket a Donnie Darkot illetően. A film körül kialakult kultusz azért tartja magát tisztességgel, amire a gyártó egy közel húsz perccel kibővített verzió megjelentetésével továbbá egy az eredeti alkotóit jórészt mellőző, rengeteget szapult folytatással kontrázott rá. Az éppen a rendező javaslata ellenére rendezői vágásnak nevezett verziót a mai napig nem láttam, de nem is éreztem szükségét. Már csak azért se, mert a minden várakozást felülmúló magyar DVD-kiadásra rákerült vagy fél órányi kivágott jelenet.  

Bár a magyar szinkron sokáig tartotta a jó hírét, az elbaltázott címfordítások már annak elvesztése előtt hírhedté váltak. Bevett módszer volt, ha egy krimi vagy egy akciófilm címével nem tudtak mit kezdeni akkor elé ragasztották, hogy halál vagy halálos. Ezzel a fantáziátlansággal eshetett meg, hogy egy éven belül nem is egy, hanem mindjárt kettő nálunk csak videón megjelent filmet egyaránt a nem sok nívót sejtető Halálkanyarra kereszteltek. A sors fintora, hogy mindkettő ennél többet érdemelt volna. Az elsőt nem más, mint Oliver Stone rendezte, a jelen kritika tárgyát képező filmet pedig az üstökösként feltűnt forgatókönyvíró, Jeb Stuart jegyzi. Neki köszönhetjük a Die Hardot és A szökevényt, melyek nagyágyúvá avatták, ám ezután leáldozott a csillagzata. Az Egy igaz ügy c. thrillere, amiről nemrég írtam, se lett akkora siker, mint várták. Mire rendezői bemutatkozása több elhalasztás után a mozikba került nem csak az ő karrierje jutott gödörbe, hanem a finanszírozásban résztvevő Rysher Entertainment is csődközelbe került, ezzel pedig régóta tervezett alkotásának reszeltek.

Amerika a megalapulása óta az ellentmondások hazája. A szabadság földjén az alapvető emberi jogok nem mindenkinek jártak ki, főképp, ha a bőrszín bejátszott a kérdésbe. Ahogy a legtöbben, úgy az amerikaiak is szeretik megünnepelni a saját történelmüket, rálelni a dicsőségre még abban a háborúban is, melyben egymással harcoltak. Ezt tette Edward Zwick (Szükségállapot), amikor megrendezte az első feketékből álló ezredről szóló Az 54. hadtestet. A '80-as években a háborúellenes filmek számíthattak a nagyobb kritikai elismerésre, ugyanakkor nem múlt el az igény az eszmékért harcoló hősökre sem. Látszólag teljesíthetetlen vállalásnak tűnt a háborút, mely kettéosztotta az amerikai nemzetet egyszerre borzalmasnak és nemesnek ábrázolni, azonban a szárnyait bontogató Zwick megkockáztatta.

Cinikusból lesz a legnagyobb romantikus. Neil LaBute életművének a jelentős részét szentelte annak, hogy feltárja milyen szörnyűek tudunk lenni egymással a párkapcsolatainkban, mégis ő lett az, aki A.S. Byatt megfilmesíthetetlennek tartott szerelmes regényét csodás érzékenységgel adaptálta a vászonra. A kihívásba előtte olyan rendezőknek tört bele a bicskájuk, mint Sydney Pollack és Gillian Armstrong. A filmhez írt forgatókönyv egy évtizedig porosodott, mire LaBute kezébe került. Az író-rendező vette a bátorságot, hogy drasztikus változtatásokat tegyen Byatt történetén. Főképp a két idősíkban játszódó regény férfi főhősét szabta át - eredetileg angol volt, míg a filmben amerikai - és humort adott a sztorihoz, hogy élőbbé tegye. Míg a szerző nem, hogy kifogásolta volna, de bátorította is az átalakításokat, a könyvet olvasó kritikusok ellenérzésüket fejezték ki. Egy limitáltan bemutatott film törékeny a támadásokkal szemben, LaBute filmjét pedig ezek még azelőtt feledésre ítélték, hogy a nagyközönség részéről egyáltalán esélyt kaphatott volna.

Minden film igyekszik megteremteni a maga valóságát. Ahogy fejlődött ez a művészeti ág úgy váltak a háborút bemutató alkotások is egyre realisztikusabbá. Ki-ki a maga módján próbálta megragadni a velejét bevetve a legkülönbözőbb, újító filmnyelvi eszközöket. Volt, aki az értelmet kereste a háborúban, más a hiábavaló hősiesség tragédiáját látta meg. Christopher Nolan néhány éve a saját specialitására, az idővel való zsonglőrködésre építette fel a feszültséggel teli Dunkirket. Sam Mendest bevallottan A sötét lovag inspirálta, amikor megrendezte első Bond-filmjét és most mintha ismét ott próbálná folytatni, ahol Nolan előzőleg abbahagyta. Az 1917 technikai bravúrja, hogy (egy időbeli ugrást leszámítva) látszólag egyetlen megszakítás nélküli felvételből áll. A trükk nem új, Hitchcock már a ’40-es években elsütötte. A végig ugyanabban a lakásban játszódó A kötélhez viszonyítva a francia frontot átszelő 1917 jóval monumentálisabb, viszont maga a cselekmény egyszerűbb már nem is lehetne: két katonának el kell vinnie egy parancsot egy támadás lefújásáról még mielőtt bajtársaik, köztük az egyikük bátyjával, beleszaladnának az ellenség csapdájába.

Az újságírásról bestseller thrillerek szerzésére átnyergelt John Katzbenbach több regényéből is készült már film, de az Egy igaz ügy a legjobb mind közül. Azért is akartam ezt egyből leszögezni, mert elsőre érdemes úgy nekiülni, hogy csupán ez az egy információnk van meg róla. A tekervényesen alakuló történet azt a régi bölcsességet aktualizálja miszerint a pokolba vezető út jószándékkal van kikövezve. A főszereplő hiába akarja helyrehozni azt, amit a rosszul működő igazságszolgáltatási rendszer szerinte elhibázott, ténykedésével végül annyit árt, hogy a saját és a családja élete is veszélybe kerül. A felvilágosult elveket valló harvardi professzor kénytelen megtapasztalni, hogy még egy igaz ügy is jóval bonyolultabb és ocsmányabb lehet annál amilyennek ő a katedráról gondolná.

Harmincöt éve, 1984 nyarán mutatták be Joseph Ruben filmjét, mely majdnem annyi műfajt egyesített magában, ahány későbbi alkotásban visszaköszöntek belőle ötletek. Az Álomküzdők hasonló elképzelésből indult ki, mint a pár hónappal később sokkal nagyobb visszhangot kiváltó Rémálom az Elm utcában: mi lenne, ha be tudnánk lépni mások álmába? Ellentétben a gyerekgyilkos Freddy Kruegerrel, ezt a fiatal Dennis Quaid alakította médium arra használja, hogy segítsen a mumustól rettegő kisfiún vagy éppen a nukleáris háború réme miatt lidércnyomásoktól szenvedő elnökön. Rá kell jönnie azonban, hogy a programot, melybe beszervezték a titkosszolgálat feje gyilkosságok elkövetésére akarja használni. Az Álomküzdők az alacsony költségvetés dacára pofás szereposztással büszkélkedhet. A rangját emeli Max von Sydow és Christopher Plummer alakítása is. A forgatókönyvírók három filmre elegendő ötletet zsúfoltak bele a történetbe, mely a kissé rövidke, de változatos álmok által hol komikumba, máskor horrorba hajlik. A legjobb akkor, amikor az utóbbinak enged teret, habár politikai thrillerbe fordulva is izgalmas tud maradni. Az Álomküzdők egy roppant kreatívan összemixelt műfajkoktél, csak a speciális effektusok egy része felett járt el keményen az idő. A film az amerikai mozikban hamar lefutott, azonban videón új életre kelt! Nálunk egyből a tékába száműzték. Itt kapott egy kitűnő színészeket (többek közt Rátóti Zoltánt, Tordy Gézát és Szabó Sándort) felsorakoztató, de a fordítás terén pár böszmeséget elkövető szinkront, és kivágtak belőle egy durvább pillanatot. Alkotói közül a szerencsésebbek beverekedték magukat az A-ligába, egyeseknek viszont 1984 maradt a karrierjük csúcsa! 

Stanley Kubrick notórius hírnévre tett szert azzal, hogy a végletekig hajlandó volt elmenni a tökéletességre való törekvésben. A cél érdekében nem számított se az idő, se az, hogy ki megy rá esetleg idegileg. Arthur Schnitzler regényének jogait még a '60-as években vette meg, de csak három évtizeddel később jutott el odáig, hogy a projekt zöld utat kapjon, akkor is azzal a javaslattal, hogy szerezzen hozzá egy sztárt. Mikor Tom Cruise meglátogatta a feleségét, Nicole Kidmant az Egy hölgy arcképe angliai forgatásán, Stanley Kubrick meghívta őket vacsorára és felajánlotta nekik a történet középpontjában álló házaspár szerepét. Egyikük se tudott ellenállni a legendás rendező felkérésének, aki egyre ritkábban készített filmet. Még abba is belementek, hogy a szerződésük szerint mindaddig a rendelkezésére állnak ameddig csak kívánja. Ha tudták volna, ez mit jelent, meglehet, hogy a torkukon akad a szó!

Tom Cruise és Nicole Kidman alkotta a '90-es egyik, ha nem a leghíresebb, sztárpárját. Miután összejöttek a Mint a villám forgatásán, még ugyanabban az évben, 1990. decemberében házasságot is kötöttek. Minden szép és jó volt azt az apóságot leszámítva, hogy a kapcsolatukat elindító produkciót közel se fogadták azzal az üdvrivalgással, amivel a frigyre lépésüket. Sebaj, a következő majd jobb lesz! - ahogy mondotta volt Ed Wood is, és azon nyomban elkezdtek nézni egy újabb közös film után. Meg is találták a nekik való projektet az akkor még az "Ír történet" munkacímen futó Túl az óperenciánban. A Willow alkotóinak, Ron Howardnak és Bob Dolmannak a forgatókönyve egy valós eseménybe, az 1893-es földfoglalási versenybe helyezett bele egy szerelmi történetet. Míg Howard a Lánglovagok készítésével volt elfoglalva, Dolman átírta a sztorit az új kívánalmaknak megfelelően, mely egyre csak duzzadt. Cruise és Kidman a nászútjuknak nevezték a film forgatását, azonban a mézeshetek végén egy újabb kudarccal gazdagodott a pályafutásuk.

Ha azt mondom, hogy Top Gun jó eséllyel még azoknak is egyből beugranak jelenetek és slágerek, akik ezer éve nem látták. A film világsztárrá avatta Tom Cruise-t és megsokszorozta a vadászpilótának jelentkezők számát az elkövetkező években. Mikor az alkotógárda úgy döntött, hogy ismét összefog, a Paramount stúdió fejesei azonnal leelőlegezték azokat a trópusi szigeteket, melyeket a befolyó dollárhegyekből majd megvesznek. Tom Cruise szállította az ötletet miszerint ezúttal NASCAR-pilóta kíván lenni, természetesen a legtökösebb, akit a föld valaha a hátán hordott. Top Gun verdákkal? A biztos siker receptje úgy tűnt, hogy mégis létezik, csakhogy beütött Ian Malcolm káosz elmélete és teljesen más irányt vettek az események, mint azt a nagy mellénnyel megáldott társaság elképzelte.